Akárhogyan igyekeztek is az emberek sokszázezrével kis helyre összezsúfolódva elcsúfítani a földet, amelyen megtelepedtek, akárhogyan teleépítették kővel, hogy semmi se teremjen rajta, akármilyen buzgón kiirtottak is minden előtörő fűszálat, akárhogy összefüstölték kőszénnel meg olajjal a levegőt, akármennyire megcsonkították is a fákat, s elüldöztek minden madarat meg négylábút – a tavasz mégis tavasz volt, még a városban is. Melegen sütött a nap, megéledő fű sarjadt, zöldellt mindenütt, ahol csak ki nem pusztították, nemcsak a bulvárok gyepágyaiban, hanem a kövezet lapjai között is; nyírfa, topolya, fagyal bontogatta ragacsos, illatozó levélkéit, a hárs rügyei pattanásig duzzadtak; csóka, veréb, galamb már tavaszi örömmel rakta fészkét, és a napmelengette falaknál döngtek a legyek. Örvendeztek a növények, a madarak, a rovarok és a gyermekek. De az emberek – a nagy, felnőtt emberek – most is éppen úgy csalták és gyötörték egymást, mint máskor. Az emberek úgy vélték, hogy nem ez a tavaszi reggel fontos és szent, nem Isten világának a szépsége, mely minden élőlény gyönyörűségére adatott – nem ez a békére, egyetértésre, szeretetre indító szépség, hanem fontos és szent az, amit ők, az emberek, maguk találtak ki, hogy egymáson uralkodjanak.
—-Így a kormányzósági börtönben szentnek és fontosnak nem az számított, hogy minden állatnak és embernek egyformán adatott a tavasz öröme és gyönyörűsége, hanem azt tartották szentnek és fontosnak, hogy előző nap hivatali számmal ellátott, pecsétes, fejléces írás érkezett, miszerint ma, április huszonnyolcadikán reggel kilenc órára vezessenek elő három, vizsgálati fogságban levő rabot: két nőt meg egy férfit. Az egyik nőt, mint fővádlottat, külön kell elővezetni. Ennek az utasításnak az alapján április huszonnyolcadikán, reggel nyolc órakor a női osztály sötét, bűzös folyosójára belépett az ügyeletes börtönőr. Nyomában hullámos ősz hajú, elgyötört arcú nő sietett ki a folyosóra, paszományos ujjú kabátkáját kék szegélyes öv fogta össze. A felvigyázónő volt.
—-– Maszlováért jött? – kérdezte, s az ügyeletes őrrel együtt odalépett a folyosóra nyíló egyik ajtóhoz.
—-Az őr nagy kulcscsörgetéssel kinyitotta a lakatot, kitárta a cella ajtaját – bentről még bűzösebb levegő áradt ki a folyosóra –, és elkiáltotta magát:
—-– Maszlova, a bíróságra! – s betámasztotta az ajtót várakoztában.
—-A szél még a fogház udvarára is elhozta a mezők éltető, üde illatát. A folyosón azonban dögletes, fullasztó volt a levegő, annyira átjárta a kátrány, rothadás és ürülék szaga, hogy kétségbe ejtett s elriasztott minden kintről érkezőt. Megérezte ezt még a felvigyázónő is, aki az udvarról jött be, pedig ő ugyancsak hozzászokott a rossz levegőhöz. A folyosóra belépve hirtelen kimerültséget érzett, aludni szeretett volna.
—-A zárkában sürgölődés támadt, női hangok, mezítelen talpak léptei hallatszottak.
—-– Gyerünk, frissebben, Maszlova, nem hallod? – kiáltott be az ajtón a börtönőr.
—-Két perccel később alacsony növésű, feltűnően telt mellű fiatal nő jelent meg az ajtóban, fürge léptekkel jött, gyorsan megfordult, s megállt az őr mellett. Szürke rabköntöse alatt fehér blúzt, fehér szoknyát viselt, lábán pamutharisnyát és a rabok szokásos bőr lábbelijét. Fejét fehér kendővel kötötte be, mely alól – nyilván szándékosan – kilátszott göndör fekete hajának néhány fürtje. Arca feltűnően fehér volt, mint az olyan embereké, akik hosszú időt töltöttek zárt helyen; a pincében kicsírázott burgonya hajtásaira emlékeztető ez a fehérség. Ugyanilyen fehér volt széles, de kicsiny keze, gömbölyű, telt nyaka, amely kilátszott köntöse nagy nyakkivágásából. Arca halovány fehérségében különösen feltűnt szénfekete, villogó, kissé bedagadt, de nagyon élénk szeme; az egyikkel kissé kancsalított. Feltűnő egyenesen tartotta magát, telt mellét kidüllesztette. A folyosóra kilépve hátravetette fejét, farkasszemet nézett az őrrel, s úgy állt ott, mint aki kész mindazt teljesíteni, amit követelnek tőle. Az őr már be akarta zárni az ajtót, amikor egy ősz hajú öregasszony dugta ki rajta sápadt, szigorú, barázdás arcát, s valamit szólt Maszlovának. De az őr az öregasszony homlokának nyomta az ajtót, és a fej eltűnt. A cellában női kacagás harsant fel. Maszlova is elmosolyodott, és az ajtóba vágott kis rácsos ablakhoz fordult. A túlsó oldalról meg az öregasszony arca tapadt az ablakhoz, rekedt hangon kiáltott ki rajta:
—-– Jól vigyázz, ne mondj többet a kelleténél, maradj meg annál az egynél, s azzal kész!
—-– Akár egyet mondok, akár többet, rosszabb már úgyse lehet – mondta rá Maszlova, s megrázta a fejét.
—-– Ha egyet mondasz, kettő úgyse lesz belőle – jelentette ki a börtönőr, s látszott rajta, mennyire büszke főnöki szellemességére. – Utánam, indulj!
—-Az öregasszony szeme eltűnt a kis ablakból, Maszlova kiment a folyosó közepére, és fürge, aprózó léptekkel megindult az őr nyomában. Lementek a kőlépcsőn, elhaladtak a férfiak zárkái mellett – amelyek még bűzösebbek és lármásabbak voltak a nőkéinél, s ahol az ajtókba vágott kémlelőablakokból mindenütt kíváncsi szemek kísérték őket –, és lementek az irodába, ahol két fegyveres katona várakozott. Az ott ülő írnok dohányszagú papírlapot adott át az egyik katonának, s Maszlovára mutatva így szólt: „Vedd át.” A katona – piros képű, ragyás Nyizsnyij Novgorod-i muzsik – köpenyujja hajtókájába tette az írást, a fogoly felé kacsintott, és mosolyogva pislogott társára, egy széles pofacsontú csuvasra. Azután a két katona a foglyot közrefogva lement a lépcsőn, és megindult a főkapu felé.
—-A főbejárat kettős kapujába illesztett kisajtó kinyílt, a két katona a fogoly nővel átlépte a küszöböt, kilépett az udvarra, majd a falon túl az utcára, s a kövezett járdán megindultak a városon át.
—-Kocsisok, boltosok, szakácsnők, munkások, hivatalnokok megálltak, és kíváncsi tekintettel mérték végig a foglyot; némelyek fejüket csóválták, s effélét gondoltak: „Lám, mire vezet, ha valaki rosszul viselkedik, nem úgy, mint mi.” A gyerekek ijedten bámészkodtak a gonosz boszorkára, s csak az nyugtatta meg őket, hogy katonák kísérik, és most már nem árthat senkinek. Egy falusi atyafi, aki faszenet árulni jött fel a városba, és megteázott a kocsmában, odalépett hozzá, keresztet vetett, és egy kopejkát nyomott a markába. A fogoly nő elpirult, fejét lehajtotta, s valamit suttogott.
—-Magán érezte a mindenfelől rá irányuló pillantásokat; észrevétlenül, anélkül, hogy fejét is odafordította volna, rásandított azokra, akik nézték, és az általános érdeklődés megörvendeztette. Örült a friss – legalábbis a börtön után frissnek tetsző – tavaszi levegőnek is; de járástól elszokott lába fájt, amint a kövezeten lépkedett az ormótlan rabcipőben; lába elé nézett, s igyekezett minél könnyedebben lépni. Egy péküzlet előtt galambok tipegtek peckesen, zavartalan biztonságban; az üzlet előtt elhaladva a fogoly nő majdnem rálépett az egyikre. A galamb megrebbent, s szárnyával csapkodva épp a nő füle mellett szállt fel, repülésének szele megcsapta az arcát. A nő elmosolyodott, azután nagyot sóhajtott: eszébe jutott, hogy milyen helyzetben van.
–
[Részlet a regényből, I. rész, 1. fejezet. Szőllősy Klára fordítása.]
–
–
