———————————————————————————csupán
egypár kóbor cetli az elmúlt hónapokból, mintha ráültem volna holmi
megalkuvó közös nevezőre, pedig csak lenyűgözött ismét a precíz,
pucér cinizmussal összebaszott világ, melyben feloldódott, eltűnt
megint a nemrég épp csak megtalált énem, újralakott életem, innentől
már, mondják, az elengedés könnyű, akár a sétáé, melynek külsőségei
változatlanok ugyan, holott csal a teljesség fele — miközben, szép
társ, lennék csak egy csomó neked, immár közös otthonban tanuljuk
az összhangzatot, te az új városod, tenyér a tenyérben és hajóktól
zavartalan lepkék a medréhez így sem hűtlen duna fölött —, metsző
széltől szálkásodik a bánat, nem gondolom, hogy isten haragja
igényli hitem; megannyi hiány, felesleges fecnik, eggyé nem álló
mondatok, és bár sosem térek ki a szavak, de sem jelentésük elől, a
megfelelő forma nem került meg e történettelen sok hónap alatt. le-
szállt az est, zengő érc, megjött a tél. és nem vagyok hajlandó rámenni.
–
–
