Nem tudtam túljutni. Többször is
fájdalmasan nekimentem, míg próbáltam.
Ez nem játék.
Hiába
a kemény fellépés.
Van ilyen, hogy beleütközöl
egy ilyenbe.
És akkor hátat kell
fordítani, vagy irányt váltani,
nem nyomulni tovább, mindenesetre jobb
megállni?
Gyereki vágyálmaimban mindig ez a fal
mellett mentem el. Fehér és magas,
vagyis hozzám képest, azaz lentről
nézve szinte az égig ért. Már csak e két
okból sem tudtam belátni vagy megmászni.
És szinte az egész utcánkat kitette.
Jobboldalt. A baloldalon már nem
emlékszem, mi volt. Talán mező.
Vagy tenger. Házak. Vagy semmi
se. Nem nagyon néztem arrafelé, nem
érdekelt. Próbáltam bekukucskálni,
de a lemezek túl szorosan voltak össze-
illesztve és festve, belefájdult a szemem
a meresztésbe. Sehol egy rés. Sehol egy
lyuk. Egy kapu. Semmi. Mintha direkt
nem akarták volna, hogy benézz. De
mért? Mögüle egyetlen hang se jött
ki. Fákat nem láttam, épületeket
sem, pedig kicsit hátrább lépve
az azért csak látszott volna. Csak
felhők vonulása, csak a nyílt ég.
Mikor melyik. Elő lehetett venni
és végighúzni teljes hosszában
rajta a vasdrótot. Éjjel úgyis újrafestik.
De kik? És mért? És mért akkor?
