azt mondják ez az otthon,
befelé suhanó tájak, langymeleg fény,
nekem ezt kell még megszoknom,
ahogy az Erő elémbe lép.
látom a nyomor mögötti arcokat,
látom ebben hol vagyok én,
mint bordák alatt az ismerős kés,
olyanok ők az enyém a nép.
az ívelt csend, feszül benne a kéj
teremnek a fák, hízott felhőivel az ég
fölöttem, felőlem talán jöhet a vég.
hazudtam már megint, az erdőt járnám
a végtelenségig, forró patak a vér,
csak izmaim, inaim bírják az örökkévalóságot,
szolgálják a vadat, tudják hogy mennyit ér,
feszüljenek mint rosszak kezében az íj,
ne legyen erdeinkben vendég a kín.
úgy is nevezhetnénk, hogy a tompulás évei,
ez az év a szomorú állatoké,
kedélybeteg farkasoké, katatón baglyoké.
a lovakról nem beszélek, ők mindig
szomorúak, csak nézz a szemükbe.
a Természet mint döglött galamb hull ölünkbe.
rovarok laknak a kérgek alatt.
felhasítja bőrünk a Hold fénye.
életünk bújik halálunk bőrébe.
feltör ösztönünk zavaros forrása.
amúgy tudtátok, hogy nincsenek
megszelídített állatok?
csak elnézőek, csak kedvesek,
csak szíveik, ösztöneik szerint élők.
–
–
