„A felület, amelyen dolgozunk (lehetőség szerint márványlap), az eszközök, az alapanyagok, valamint az ujjaink a művelet alatt mindvégig legyenek hidegek…” (A leveles tészta receptje I. S. Rombauer és M. R. Becker A főzés öröme c. könyvéből.)
—–Ez a mottója Margaret Atwood Az ehető nő című, 1965-ben befejezett, és rá négy évre, 1969-ben megjelent regényének1. Már ez önmagában elég, hogy felkeltse az érdeklődésünket.
Úgy tűnik, a „művelet alatt mindvégig legyenek hidegek”, valamint a „leveles tészta” talál azzal, ahogyan a szerző a művét megírta: meglehetősen józan fejjel és igencsak rétegzetten – ami annál figyelemreméltóbb teljesítmény, hogy a regény nyersanyagául szolgáló eseményeket röviddel a megtörténésük után dolgozza fel.
—–Hogy miért is ehető (vagy tán nem ehető) a történetben szereplő nő, az csak a legvégén derül ki, bár annak, aki figyelmesen olvas, valószínűleg jóval, vagy legalábbis valamivel korábban derengeni kezd, hacsak teljesen világossá nem válik. De kár volna lelőni a poént. Főként mert mindaz, ami addig, időközben történik, több mint érdekes: izgalmas, sőt izgató. Nyilván nem biztos, hogy mindenkinek ugyanolyan mértékben, ez talán attól is függ, ki olvassa (nő, férfi, stb.), viszont feltehetően sokaknak bejön ilyen vagy olyan szinten, már csak az előadásmódja miatt is.
—–Nagyszerűen van itt minden adagolva, a késleltetések jól kimértek, a nyíltabb vagy burkoltabb célzások, előre- és visszautalások, sejtetések láthatólag biztos kézzel vannak elhelyezve. Egytől egyig felsrófolják a kíváncsiságot, és hatékonyan fenn is tartják mindvégig. Ez a fogás már a regény első mondatát meghatározza: „Azt tudom, hogy péntek reggel, amikor felkeltem, jól voltam – legfeljebb egy kicsit közönyösebbnek éreztem magam a szokásosnál”, mondja Marian, a „hősnő”.
—–A huszonéves, egyetemet végzett lány a Seymour Piackutatónál2 dolgozik, egy közvélemény-kutató cégnél, ahol „elvileg kérdőívek felülvizsgálatával” kell töltenie a munkaidejét, néha azonban terepre is küldik felméréseket végezni; egy ilyen alkalommal találkozik Duncannel, a fura egyetemista „fiúval”, aki tudatosan menekül: a szakdolgozatírás elől a mosodába, a vasalásba, később Marianhez, a „helyettesítőhöz”. Két lakótársa, Trevor meg Fish nem kevésbé különös figura, meglepő nézeteik vannak a dolgokról, társadalomról, irodalomról, művészetről, főleg az utóbbinak, aki egy Mariannel közös vacsorájuk során többek közt azon elmélkedik „Malthus és a teremtő metafora” címen megírandó disszertációjáról beszélve, hogy „elkerülhetetlen a kapcsolat a modern idők, az elmúlt két-háromszáz év, főként a tizennyolcadiktól a tizenkilencedik század közepéig tartó időszak születésszám-emelkedése és a kritikusok költészet iránti megváltozott hozzáállása között, valamint az ebből következő változás a költők írásmódjában”, és hogy ezt az állítását biztonsággal ki tudná terjeszteni az összes kreatív művészeti ágra. Tanulmánya „interdiszciplináris lesz, ami átível a jelenleg túlságosan is merev határokon, a közgazdaságtan, a biológia és az irodalomkritika keveréke” – s fejtegeti mindezt úgy, hogy közben nem figyel oda arra, hova dugja a leveseskanalat, így csak időnként találja el a száját, a lé java lecsorog a szakállán. Trevor, a „család”, mármint a háromtagú lakóközösség „szakácsa” a szavába vágva a főzésről tart kiselőadást, mialatt a konyhában sülnek a finomabbnál finomabb falatok. A baj csak az, hogy a vacsora nagy része húsétel, és Marian mostanra már odáig jutott, hogy semmi ilyesmit a szájába venni nem tud. Amellett, hogy ez egy igen komplex probléma, és leginkább az „udvarlójához”, Peterhez van köze, akihez nagyban készül férjhez menni, egy szánalmassága ellenére is rendkívül vicces, már-már groteszk jelenet alakul ki: Marian úgy próbál a húsdaraboktól megszabadulni, hogy amikor Trevor kiszalad a konyhába, nehogy odakozmáljon valami, Fishtől pedig egyértelműen nem kell tartani, mert csak motyog maga elé, az asztal fölött kezdi áthajigálni őket Duncannek, a fiúnak meg nem mindegyiket sikerül elkapnia – az is „szerencse” persze, hogy gyertyafénynél vacsoráznak.
—–Marian egyébként Ainsleyvel, egy nemrég megismert lánnyal lakik albérletben egy nem is annyira szigorú, mint inkább kényeskedő egygyermekes hölgy kétszintes házának felső emeletén, ahol ugyancsak sok minden történik a kétszoba-konyhás, nappalival is rendelkező lakásban, de ami a legfontosabb, az a lakótárs személyisége. Ainsley alkalmi munkát végez, „minőségi hibás elektromos fogkeféket tesztel egy elektromos fogkeféket gyártó cégnél”, ugyanakkor „művészekkel akar találkozni”, „galériás állásra” pályázik, ám mindezeknél is lényegesebb, hogy gyerekre vágyik, férjet viszont nem kíván magának, mert meggyőződéses „házasságellenes”. Ezen aztán sokat vitatkoznak Mariennel, anélkül azonban, hogy meg tudnák győzni egymást a saját álláspontjuk helyessége felől. Ainsley-nek vadásznia kell tehát, hogy megtalálja és behálózza a megfelelő férfit, akitől tökéletesen egészséges gyereke lehet. Mint várható, ebből is jókora bonyodalom lesz, bár végső soron nem annyira elkeserítő, hogy történetesen ne végződhetne mégis jól.
—–Marian pasiját, Petert már a szűkebb, intim környezete, azaz a lakása berendezése jellemzi: minden pedánsan, stabilan a helyén van, a bútorok, a polcok, a könyvek meg egyéb dolgai, a fotófelszerelése (ami majd fontos szerepet játszik a nősülése előtti búcsúbuliján, amikor Marian kimondott és nyomatékos kérése ellenére mindenáron „lőni” akar róla egy fotót). Egyszer, miután szexeltek, a lány azon mélázik, hogy Peter minden tekintetben a legmegfelelőbb választás, jóllehet – tűnődik tovább – „néha egy megnyugtató szemölcsre vagy anyajegyre vágytam, vagy egy érdekesebb foltra, valamire, amin megakadhat az érintés, ahelyett hogy átsiklana rajta”.
—–A könyv második részében, amely a 13. fejezettel indul, Marian elkezd harmadik személyben gondolni önmagára és beszélni önmagáról. Aki érzékeny az ilyesmire, felfigyelhet a baljóslatú 13-as számra, ami mintha előrevetítene valami rosszat. Az tény, hogy a „hősnőnek”, bárhogy iparkodik is, nem nagyon sikerül azonosulnia azzal az önmagával, aki próbál megfelelni az új szerepnek, a menyasszonnyinak, amit aztán – ha úgymond minden jól megy (Peternek ügyvédi állása lesz, Marian pedig otthagyhatja a munkahelyét, amitől négy hónap alatt bőven volt ideje megundorodni) – szép rendben követ a többi: a feleség- meg az anyaszerep. Egyre inkább menekül az egésztől, mind gyakrabban lóg Duncannel, akiről tudja, hogy szóba sem jöhet férjjelöltként, ahhoz szerinte túl labilis, viszont jól érzi magát vele, mert a „fiú” nem köti meg semmivel, többnyire csak önmagáról beszél, és ez furcsamód felszabadítja a lányt. Duncan leghőbb vágya amúgy, hogy amőba legyen, számára „embernek lenni kezd túlságosan bonyolulttá válni”.
—–A harmadik személyű forma módot ad a távolságtartóbb, ironikusabb hangvételű megjegyzésekre, mint amilyen például a következő: „Hadd tudják meg, hogy van még remény a világon”, tolmácsolja az elbeszélő a szereplő, vagyis saját maga gondolatait, amikor a kolléganőinek, a három „irodaszűznek” bejelenti, hogy Peterrel eljegyezték egymást; ami a magatartását illeti, arról kissé gunyorosan ekképp vélekedik: „… igyekezett illő menyasszonyi szerénységet mutatni”.
—–Az erőfeszítéssel járó gyötrelem és a belőle fakadó bizonytalanság a harmadik részben szűnik meg, a 31. fejezetben (a 13-as fordítottjában!), amikor Marian ismét egyes szám első személyben gondol önmagára; láthatólag összeszedte magát, a húsételektől se irtózik többé, és úgy érzi, van ereje arra, hogy elszánja magát a végső lépésre. Ekkor derül ki, ehető-e csakugyan a nő, vagy sem, s ha igen, milyen értelemben, ha meg nem, miért nem?
—–Marian egyik barátnője, Clara már a harmadik gyerekét várja, a jövendőbelijével az egyetemen ismerkedett meg, és az első terhessége idején félbeszakította a tanulmányait. Beiratkozhatna az esti kurzusokra, de egyelőre sehogy se tudja rászánni magát, közben a férje, az immár filozófiatanár Joe ilyeneket mond: „Lehet, hogy a nőket egyáltalán nem lenne szabad egyetemre engedni, akkor később nem éreznék úgy, hogy kimaradnak a szellemi életből.”
—–Ez pedig Marian szemében elég riasztó, legalább annyira, mint Peter látszólagos engedékenysége (kicsit se csinál ügyet abból, hogy Marian ott akarja hagyni a munkahelyét, hiszen ő majd eltartja, lesz miből), akiről Ainsley már a legelején éles szemmel – vagy féltékenyen? – megállapítja, hogy teljesen kisajátítja a barátnőjét3.
–
–
1 Magyar kiadás: Jelenkor, 2020, fordította Csonka Ágnes.
2 Egy meg nem nevezett kanadai egyetemi városban játszódik a cselekmény. Az Égető kérdések c. esszékötetében (Jelenkor, 2022, fordította Csonka Ágnes) azt mondja Atwood, hogy 1965 nyarán „vizsgafüzetekbe írtam Az ehető nőt egy kártyaasztalon, Vancouverben”.
3 Akit érdekel, utánanézhet a személynevek jelentésének, ugyanis minden jel arra vall, hogy a szereplőknek adott nevek bizonyos értelemben jellemzik viselőjüket. A névmagyarázó szerint (https://www.thebump.com/b/marian-baby-name) „Marian”, több más mellett, „lázadót”, „harciast” jelent, „Peter” annyi, mint „szikla”, „kőszikla”, ami elsősorban a megbízhatóságra utal, stb.
–
–
