A tegnap este végül nem is volt olyan pocsék. Először nem akartam menni, gondoltam, úgyis olyan lesz csak, mint a többi hasonló összejövetel, de aztán csak elindultam. Alighogy megérkeztem, ezek felvezényeltek a pódiumra, hiába tiltakoztam kézzel-lábbal. Hogy milyen szép vagyok, milyen jól áll rajtam a sötétkék estélyi, blablabla, vezessem be, legalább pár szóban a rendezvényt, mert már a puszta megjelenésemmel jó hangulatot keltek. Hát megcsináltam, egy vérvörös mappát szorítva a mellemhez, amit Helga nyomott – nem tudom, miért – a kezembe az utolsó pillanatban. Nem volt nagy szám, mindössze néhány szó, amit elhadartam, és jöttem is le. Furcsamód kicsit remegett a térdem, de az is lehet, hogy csak a magassarkúmtól. Elvégre színésznő volnék, csak kéne tudnom kezelni a lámpalázam. Közben viszont azért drukkoltam, nehogy ismét leverten kelljen hazamennem, mint mostanában annyiszor. (Ettől a félsztől eléggé begörcsölök, ami nem tesz jót a tartásomnak, Kuli a hátamra is csapott, hogy egyenesedjek már ki, „egy szép nő mégse mászkálhat itt úgy, akár egy majom”. Szinte a torkának estem.) Aztán valahogy feloldódtam a második pohár bor után, röhécseltem, Ferga vicceket mesélt, bohóckodott, később verseket szavalt, nagyon ihletetten, meg az is remek volt, ahogy kint a hóesésben füstöltünk meg kortyolgattunk. Igaz is, mért ne szabadulhatnék fel, amikor Balázs már nincs, kiszuperálódott az életemből, nem kell tűkön ülnöm, hogy milyen elvárásoknak kell folyton megfelelnem, vagy milyen követelményeket kell állandóan támasztanom. Ahogy ott diskuráltunk, eszembe jutott Józsi, aki nemrég meghívott a falujába kukoricát szedni. Emlékszem, ültem, vagyis inkább feküdtem fenn a magtárban, ő állt a létra tetején, és adogatta a kukoricával megtöltött vedreket, miközben egy adott ponton lakonikusan megállapította, hogy tanga van rajtam, látja, és hogy úgy „a dolog” simán megy (hiszen csak félre kell húzni a pántot…). Miután lejöttünk, kiderült, hogy rettenetes nagy mázlink volt: a magtár a túlsúlytól már kezdett eldőlni. Gyorsan megtámasztottuk, amivel csak tudtuk, Józsi és még néhányan huzalokkal is rögzítették, aztán a háziasszony invitálására jól belakmároztunk, majd hajnalig ittunk és ricsajoztunk az udvaron rakott tűz körül. Szívesen visszamentem volna most oda, mondjuk sétálni a domboldalon a hóesésben… főleg hogy úgy jöttem el, hogy azt se mondtam, félkalap… Semmi kedvem nem volt még a szomszédnak is segíteni betakarítani a kukoricát, habár megígértem neki. Nem lett volna semmi különösebb bajom azzal, hogy mindenáron meg akart „kicsinyég” tapogatni, de miután láttam, hogy a felesége egyre kétségbeesettebben néz, elhatároztam, én biza nem kukoricázok. Pedig az a beszéd járta a faluban, hogy a férfi nemigen szeret kihagyni senkit, aki arra vetődik – ezt ott úgy mondták, eddig csak az csúszott ki a kezei közül, aki nagyon sietett. Szép, csúnya, egyre megy, kérdeztem, amire ők csak röhögtek: van rajta lyuk… Hoppon maradt hát velem „a falu bikája”. Ráadásul még csak nem is nézett úgy ki, mint valami bika, hanem inkább hasonlított egy riadt egérkére, persze biztosan pont a felesége miatt, aki egész idő alatt a világért el nem mozdult volna mellőle. Megsajnáltam őket, szegények szimpatikus emberek, tényleg mégse kellett volna szó nélkül eljönnöm. De talán jobb így, mert szerintem senkinek se hiányzott holmi kalamajka… Amikor Fergától otthon az ajtóban elváltam, és az előszobába beléptem, megszólalt a telefonom. Helga hívott, hogy nálam maradt a vörös mappa, másnap feltétlenül fussunk össze valahol, hogy adjam vissza. Meg kéne nézzem, mi van benne.
–
