Életem legszebb évszakai az érettségit követő nyár meg ősz voltak. Az égbolt elpusztíthatatlan kékségére, ifjúságom finom, törékeny hangszereire gondolok. Ököl és bomba már akkor fennhangon hirdette jogát, pedig alig egy évtizede, hogy a verduni ágyúk elnémultak. Még egyikünk sem tudta, hogy mi is, akárcsak apáink, a halál jegyében születtünk.
—-Tiszta forrásokból akartuk szomjunkat csillapítani, versből, dalból, hiú álmokból táplálkoztunk, s ezekhez nem illett sötét gond, a jövő firtatása.
—-Száz gramofon nyekeregte városunk kitárt ablakaiból a meseködbe mosódó szerelmi dalt: „Ramona, te csodaszép, te tünemény!” Álomként kígyózott a háztetők felett vasárnap délután, míg a robotoló folyó meg a bóbitás menyecskéktől pezsgő Sétatér el nem nyelte a hangtölcsérekből feltörő dallamot.
—-Az apámtól maradt orvosi szakkönyveket rendre mind eladogattam, hogy lemezeket vásárolhassak. A rekedt gramofonon órák hosszat hallgattam a lomhán búgó szaxofonok mély lüktetésű ütemét, a tangóharmonikák buja sziszegését.
—-Éber lélekkel figyeltem ezt a zenét, mely mindent átjárt és bevont, mint egy finom moszat. Mesterkélt élvezet kábulatába ringattak a messziről jött dallamok, melyeket a rádió éjfélig dorombolt a jómódú kereskedők, ügyvédek, bankárok házaiban.
—-Nekem, miként már mondtam, nem volt rádióm. De volt két fiú- meg egy lánytestvérem. Özvegy anyámmal és nagyanyámmal felelősséget vállaltam értük, mióta valamennyien nekiiramodtak a növésnek. A részletfizetésre varró szabó nem győzte toldani, bővíteni, adjusztálni a szüntelenül tulajdonost cserélő holmit. A lábbelivel is baj volt, félévenként cseréltük, s a bőr sok pénzbe került.
—-Nekem voltak természetesen a legjobb dolgaim, mert végre belenőttem apám Bécsben készült puha sevrócipőibe, finom angol szövetből szabott öltönyeibe, gyöngyházgombos nyersselyem ingeibe. Még egy arany zsebóra is akadt a fekete láda alján, melyet anyám az érettségi küszöbén, tizenhetedik születésnapom alkalmából nyitott föl először ámuló szemünk láttára. Rengeteg holmi került felszínre, amelynek a létezéséről alig tudtunk valamit. Szép halomba nőttek a nagyszoba szőnyegén, és kesernyés naftalinszagot árasztottak magukból.
—-Mindegyik darabnak megvolt a maga története, s ahogy köztük turkálva csendesen mesélgetett róluk anyám, arcát elrejtette a felhős tavaszi délután korai sötétsége.
—-Nagy örömömre a kiürített láda mélyén egy kimustrált hadi öngyújtó mellett két szivarosskatulyában töméntelen házi töltésű finom cigarettára akadtunk. Azonnal kiosontam a szobából, hogy csak éppen egyet-kettőt szippantsak.
—-Ez a rövid pillanat elég volt, hogy életre rabul ejtsen a sötétben pislogó illatos parázs igézete.
—-Furcsa dolog a dohányzás, és nem ok nélkül gyújt rá az ember. Hiszen nemegyszer kenyér és cigaretta között az utóbbit választottam. Ez azt jelenti, hogy az ember természetes ösztönei felborulóban vannak, ha egy cigaretta elszívása többet ígér, mint a mazsoláskalács, a disznócsülök, a pohár bor.
—-Jó néhányunk portréját talán leginkább cigarettáink füstjéből lehetne rekonstruálni.
Azon a régi délutánon minderre még nem gondoltam, mivel a házi töltésű cigaretta illata ellenére egyáltalán nem voltam a dohányzók bölcselkedő hangulatában. Inkább a nyitott fedelű barna zongora vonzott, és mivel közeledett az érettségi vizsga, valahogy beleéltem magam gondtalannak mondható diákéveim felidézésébe.
—-El kellett búcsúznom ettől a soha vissza nem térő napos korszaktól, a levetett egyensapkától, amely alól mindig elállt a fülem, kopott gimnazista-zubbonyomtól, osztálytársaimtól, a leánygimnázium tiszta, ragyogó szemű növendékeitől, az algebra- meg a trigonometriaórákról ellógva a Sétatér hárs- és gesztenyelombjai alatt tett hosszú sétáktól.
—-Serdülőkorom véget ért. Új korszak küszöbén álltam. Kicsit tanácstalanul, mert forrt bennem a különbnél különb terv, kísértés: zene? jog? irodalom?
—-Mindegyik egyformán vonzott, és nehéz volt dönteni.
Az 1931-es év tavasza teljes pompájában virágzott. Az utcán már kibomlott az akácok lombja, a kertek felől friss illathullámok áradtak. Udvarunkon az orgonabokrok ágain virultak a lila és fehér szirmok. Az esőtől fényes úttesten hangtalanul gördültek a belváros irányába a gumirádlis konflisok. S ahogy a zongoránál ültem, a lópaták egyenletes ritmusát hallgatva, egy dalfoszlány cseperedett ujjaim alatt a könnyű ütemre.
—-Nem zongoráztam, inkább csak simogattam a csontszínű billentyűket. Észre sem vettem, amikor a dallamfoszlány átcsap kerek, értelmes mondatba, a mondat felduzzad, és épkézláb melódia kerekedik belőle.
Így született, minden szándék nélkül, majdnem öntudatlanul az első szerzeményem. Diákdal volt, román szövegét is azon nyomban megírtam. Címe Studentina – Diáklány. Sláger lett, egy hét múlva a város éttermeiben lelkesen húzták a cigánybandák és tánczenekarok. A diákság azonnal megtanulta, dalolta, zengte, fütyörészte, még mielőtt nyomtatott formában forgalomba került volna.
—-Mire néhány hónapra rá lemezen is megjelent a bukaresti Odeonnál, már országszerte ismerték.
—-Nem felejtem el, hogyan élcelődtek velem a zeneakadémia tanárai, főleg Marțian Negrea, az ellenpont és összhangzattan professzora. Ez a szigorú, kissé savanyú kedélyű ember főbűnnek tekintette a könnyűzene iránt táplált érdeklődésemet. Nem értette, hogy lehet ilyen „semmiséggel” foglalkozni. A tangót és az akkoriban ránk törő dzsessz-muzsikát ízlésrontónak, művészietlennek bélyegezte.
—-Ennek ellenére sohasem restelltem azt a természetes adottságomat, hogy könnyű, emlékezetbe vésődő melódiákat kieszeljek.
—-Mert a melódiakészség természeti adottság, velünk születik, és én éltem vele, még akkor is, amidőn Spenglert, Sombartot, Madariagát, Huizingát, Diehlt, Berdiaeffet, Németh Lászlót, Blagát olvastam. Amikor táncdalaim a bukaresti kiadóknál egyre-másra jelentek meg, majd külföldön is kiadásra kerültek, német, francia, olasz, magyar és orosz szöveggel, a közönség már rég elfelejtette, hogy Claude Romano művésznév alatt tulajdonképpen egy kolozsvári egyetemi és zeneakadémiai hallgató, az Ellenzék könyvüzletének elárusítója bújik meg.
Két meglepetésszerű sikert tartogatott számomra ez a játékos dalköltés. Úgy hiszem, a Le Figaro egyik vasárnapi számában olvastam később a Júlio Garzon párizsi zeneműkiadó nemzetközi versenyéről, amely francia frankban fontos díjat ígért az év legsikerültebb argentin tangójáért. Nagy divat volt ez akkor, mindeni tangót dúdolt, fütyörészett, táncolt. Nálunk Ionel Fernic, Elly Roman, Ion Vasilescu, Pesten meg Eisemann Miska, Fred Márkus, Búzás Mihály szerezték tucatszámra a fülbemászó melódiákat.
—-Kielégíthetetlen mohósággal olvastam el újra meg újra a versenyről szóló hirdetést. Mi volna, ha én is megkísérelném? Nem annyira a díj, mint inkább dalköltői készségem elismertetése miatt.
—-Nem sokat teketóriáztam, hanem leültem a zongorához, és komponáltam egy tangót. A dél-amerikai városok, tengeröblök és hegyek körvonalai, ahogy azokat számtalan külföldi lapból ismertem, rajzó képekben jelentek meg előttem. Beleéltem magam egy idegen, távoli világ levegőjébe.
—-Azt hiszem, meg voltam elégedve az eredménnyel, mert másnap postára tettem szerzeményemet. Egy ideig még az járt az eszemben, milyen boldog lenne anyám – ő sem nézte jó szemmel a könnyű múzsával való kapcsolatomat –, ha mégis nyernék, és bebizonyíthatnám neki, hogy minden tevékenységnek megvan a maga gyümölcse. Majd hamarosan megfeledkeztem próbálkozásomról, hiszen mit is remélhettem mint szerény kezdő egy nemzetközi tehetségversenytől.
—-A tavasz – az 1934-es év tavasza – sok eseményt hozott számomra. Harmadszor is elbuktam római jogból, Cătuneanu professzor vizsgáján. Otthagytam az Ellenzék könyvüzletét a jobban jövedelmező táncmuzsika kedvéért, és rátaláltam arra, aki több mint negyven éven át élettársam, igazi barátom, egyetlen támaszom volt.
—-De erről majd máshol.
Zivataros volt a május, naponta jég kopogott a háztetőkön, a nagy délutáni esők után patakokban ömlött a csatornákból, folyt az utcákon a szennyes víz. Mély palaszínű volt a Szamos. Órák hosszat villámlott, dübörgött a felhőrengeteg. Csak estére tisztult ki az ég, ezüst csillogással jelent meg a város fölött az esthajnali csillag. Minden éjjel pirkadatig a jogi fakultás tananyagát magoltam, Curtius művét jegyzeteltem az ógörög csodáról, bonyolult ellenpont- és összhangzat-feladatokat oldottam meg. Másnap későn keltem, majdnem dél felé.
—-Május végén fényesebben ragyog a nap, a lég illatos, felfrissül tőle az ember. Bátortalanul bontottam föl a nagy, sárga borítékot, amelyet anyám a párnámra készített. A párizsi kiadó címe díszelgett rajta. Azt hittem, visszaküldik a versenytangóm kéziratát. De a borítékból levél és egy okiratféle hullt az ágyra. A levélből arról értesültem, hogy szerzeményem az első díjat nyerte, az okirat a kolozsvári olasz–román bankhoz címzett rendelkezés volt, hogy átadójának tízezer frankot fizessenek ki.
—-Azóta sok idő telt el. Közben többször nyertem, és még többször veszítettem különböző erőpróbákon. De az a boldogság, amit akkor éreztem, soha többé nem tért vissza ilyen tisztán és felhőtlenül.
—-Húszéves voltam, és egy franciaországi nemzetközi dalverseny első díjának a nyertese. Mit törődtem én a finnyás széplelkekkel, akik szememre vetették – főleg konzervatóriumi tanáraim –, hogy igen, igen, szép ez a győzelem, csakhogy nagyon is könnyű, hiszen könnyűzenéről, táncdalról van szó! Viszont én – és nem ők! – utaztam be fél Európát a nyert díj egyharmadával, én – és nem ők! – éltem át azt a dagadó örömet, hogy a családba egy kis napsugár, jólét, bőség költözött.
—-Díjnyertes tangómat, amelynek Nenita volt a címe, Alice Cocea és Raquel Meller énekelték Columbia meg His Master’s Voice lemezen Párizsban, román szövegemmel Bukarestben is lemezre került. Néha még ma is hallom egy-egy távoli rádióállomás „retró” műsorában. A minap a bukaresti Electrecord is felújította, és én hallgatom, hallgatom a régi melódiát.
—-Vajon én volnék a szerzője?
—-Nem, az egy nyurga, sima képű, hullámos hajú és a Habig-kalapot ferdén viselő fürge fiatalember volt. Ahányszor reggel bedagadt szemmel az átvirrasztott éjszakák után szembenézek tükörképemmel, hosszú percekre van szükségem, hogy nagy keservesen kiássam emlékeimből régi, mindjobban homályosuló fiatalkori arcomat, gondolataimat, dalköltői mivoltomat.
—-De anyám örömét az elért siker láttán soha nem fogom elfelejteni.
–
–
[Részlet a szerző Szép város Kolozsvár című, magyarul írt könyvéből.]
–
–
