Charles Bukowski

Valaki

istenem szomorú bús blues szólt
ez a nő ott ült és beszélt
maga tényleg Charles

Bukowski?

mondtam

felejtsd el

nem érzem jól magam
enyém a szomorúságok szomorúsága
amit akarok:
megbaszni téged

és ő nevetett
úgy hitte ennél azért
intelligensebb vagyok

és… akkor felnézve hosszú vékony isteni lábaira
láttam máját és remegő beleit
láttam Krisztust ott bent
amint folk-rockra táncol

bennem mindazon hosszú éhezések
rózsái
és átmentem hozzá
megragadtam őt a heverőn
s fején át letéptem minden ruhát

és nem érdekelt
hogy erőszak vagy a világvége
csak még egyszer
ott lenni
bárhol
valóságosan

igen
combkötői ott hevertek a
padlón
és a faszom behatolt
a faszom ó istenem a faszom beléhatolt

Charles
Valaki
voltam.

helló, hogy van?

a félelem azzá válni, amivé lettek:
halottá.

de legalább nincsenek az utcán, mindig
vigyáznak, hogy bent maradjanak, azok
pépes hülyék akik egyedül ülnek a tévékészülék
előtt
s életük tele van konzervált, eltorzult
nevetéssel.

az ideális szomszédi környezetük
leparkolt autókkal
kis zöld pázsittal
kis otthonokkal
kis ajtókkal, mik nyílnak, csukódnak
ha látogatóba jönnek a rokonok
s maradnak egy hétvégen át
ajtók csukódnak
a haldokló mögött ki oly’ lassan hal meg
a halott mögött aki még mindig él
csöndes átlagos szomszédi környezetedben
széljárta utcákkal
agóniával
megsemmisüléssel
horrorral
félelemmel
tudatlansággal.

egy kutya áll a sövény mögött.

egy férfi némán az ablaknál.

bang bang

abszolút szezámcsont
mondta a csontváz
átrakva meszes
lábait az asztalon,
és az volt,
bang, bang,
rám nézett
és az én csont-testem volt
és én az voltam, ami megmaradt,
és volt egy újság ott
az asztalon
és valaki forgatta az újságot
és én forgattam,
én voltam az újság
valaki kezei között
és a hasábnak belőlem
szemei voltak
és néztem a csontvázat amint
figyel
s még mielőtt az ajtó becsukódott volna
észrevettem egy férfit, úgy nézett ki
kissé mint Napóleon,
kissé mint Hitler,
harcolva az én csontvázammal,
aztán az ajtó becsukódott
és mi lementünk a lépcsőn
kifelé
és akkor én egy
kövér kis ember
kezében voltam
aki semmit sem tudott
és én utáltam őt
a ténnyel szembeni közönye
miatt, hogy én utálom őt,
ahogyan forgat engem
az aluljáróban
és nekicsapódtam egy öregasszony
hátának.

a kárhozottak gyönyörei

a kárhozottak gyönyörei
a boldogság tömör pillanataiba
szabottak:
mint a szemek egy kutyatekintetben,
mint egy viaszkocka,
mint tűz harapózik a városházán,
a megyében,
a kontinensen,
mint tűz harapózik
szüzek és szörnyek hajában:
és sólymok zümmögnek a barackfákon
a tenger rohan karmaik között,
Idő
részegen s izzadón,
minden lángol,
minden nedves,
minden rendben.

a fájdalomról

az első és egyetlen feleségem
festett
és így beszélt erről
nekem:
„az egész oly fájdalmas
nekem, az ecset minden vonása
fájdalom…
egyetlen hiba és
az egész festmény
romokban hever…
sosem fogod megérteni a
fájdalmat…”

„nézd, szivi”, mondtam
én, „mé’ nem csálsz valami könnyűbbet? –
valamit, amit szerecc is
csálni?”

csak nézett rám
és azt hiszem ez volt
az első alkalom, hogy
megértette együttlétünk
tragédiáját.

ezek a dolgok általában
kezdődnek
valahol.

Kulcsár Árpád fordításai