mindig is az Isten nevében zajlottak le, vagy általában valami képzelt felsőbbrendű lény nevében, akit az emberiség kitalált magának, és megteremtett a saját képére és hasonlatosságára. A régi föníciaiak, mielőtt elvágták foglyaik torkát, éppoly ünnepélyes istentiszteletet rendeztek, mint néhány ezredévvel később az újabb generációk, mielőtt hadba vonultak volna, hogy tűzzel-vassal kiirtsák ellenségeiket.…
Akárhogyan igyekeztek is az emberek sokszázezrével kis helyre összezsúfolódva elcsúfítani a földet, amelyen megtelepedtek, akárhogyan teleépítették kővel, hogy semmi se teremjen rajta, akármilyen buzgón kiirtottak is minden előtörő fűszálat, akárhogy összefüstölték kőszénnel meg olajjal a levegőt, akármennyire megcsonkították is a fákat, s elüldöztek minden madarat meg négylábút – a tavasz mégis tavasz volt, még a városban is.…
A Bjelaván álló szép, nagy ház néhány nappal ezelőtt még Mujaga Telalagić tulajdona volt, most naphosszat üresen visszhangzik a csizmák és bakancsok dobogásától, a tisztek szaggatott nevetésétől, a részegek zsivajától, a lovászlegények és a cselédség futkosásától, kiabálásától. A ház mostani gazdája Arif bég, a Topcsi1 pasának nevezett tüzér ezredes, Omér pasa legvendégszeretőbb és legtékozlóbb tisztje, aki addig nem boldog és nem nyugszik, amíg a házban nem garázdálkodnak a dölyfös vendégek.…
Clochemerle mozgolódni kezdett, s lassanként teljesen megváltozott. Hihetetlen dolog, és ki gondolná, hogy borvidéken ilyesmi megeshet, mégis a víz betörése hozta magával a mélyreható felfordulást.
—-A városka alatt, a Mohosfenéknek mondott helyen forrás tört fel. Eleinte csupán kedves vízsugár volt, néhány méterre szökkent a talaj fölé, cseppjeit kecses kupola formában szórta szét, olyasformán, mint egy permetezőgép.…