(regényrészlet)
–
„Lépj be Elekes, ne mind töketlenkedj.”
—–Lukibá türelmetlen hangja szólt ki az irodaajtó mögül, aki, miközben jól megvárakoztatta alárendeltjeit, szerette úgy előadni magát, mindig a másik hibája miatt csúszik a találkozás. Elfoglalt, mindig elfoglalt, ezt sugározta minden mozdulata, rettenetes fontossággal bírnak a döntései, dilemmái világokat választhatnak el egymástól.…
I
1819 kora tavaszán kétlovas hintó érkezett egy Duna-parti söröző bejáratához. A kocsis leugrott a bakról, kitárta a kocsiajtót és leengedte a hágcsót. A hintóból cilinderes fiatal férfi szállt ki. Karját nyújtotta törékeny útitársnőjének, aki szibériai nyusztprém bundát viselt, karján kacsatojás színű táska himbálózott.…
(Naplóregény-részlet)
Valaha élő valóság volt, amiről írok. Ha azonban egy-egy adott pillanatra gondolok, melyet megpróbálok felidézni, újraépíteni, azaz rálelni különös fényére és a benne rejlő sajátos szomorúságra vagy örömre, mindenekelőtt megint az az érzésem támad, hogy a zajló élet illékony, aztán pedig az is, hogy ezek a pillanatok teljesen jelentéktelen módon olvadnak bele abba, amit egyetlen kifejezéssel egy ember életének nevezünk.…
(Részlet)
Lucia, mihelyt az anyja – nem tudom, milyen úton-módon – értesíthette, hogy az a bizonyos egyén él és egészséges, s minden tudomására jutott, nagy megkönnyebbülést érzett, és semmit sem kívánt olyan forrón, mint azt, hogy felejtse el őt, vagy hogy egészen pontosan fejezzük ki magunkat: igyekezzék elfelejteni.…