I
1819 kora tavaszán kétlovas hintó érkezett egy Duna-parti söröző bejáratához. A kocsis leugrott a bakról, kitárta a kocsiajtót és leengedte a hágcsót. A hintóból cilinderes fiatal férfi szállt ki. Karját nyújtotta törékeny útitársnőjének, aki szibériai nyusztprém bundát viselt, karján kacsatojás színű táska himbálózott.…
A fiú megállt a sziklák mellett, és a távoli sziget felé nézett, ahol a fák között tüzek pislákoltak. Még sosem úszott el odáig, és semmit nem hallott az ott élő emberekről. Olykor felmászott a szélkoptatta kövekre, s integetett nekik, kiáltozott, de nem érkezett válasz.…
Életem legszebb évszakai az érettségit követő nyár meg ősz voltak. Az égbolt elpusztíthatatlan kékségére, ifjúságom finom, törékeny hangszereire gondolok. Ököl és bomba már akkor fennhangon hirdette jogát, pedig alig egy évtizede, hogy a verduni ágyúk elnémultak. Még egyikünk sem tudta, hogy mi is, akárcsak apáink, a halál jegyében születtünk.…
Eltévedtünk, nincs mese, ez nagyon nem jó, a bátyám iszonyatosan dühös lesz rám. Lemaradtunk a csoporttól, de arról igazán nem én tehetek, hogy Z.-nek folyton kioldódik a cipőfűzője. A bátyámnak eszébe se juthat, hogy eltévedtünk, többször jártam már a szurdokban, és nekem mint az öccsének, nekem is ismernem kell a vadont, behunyt szemmel is el kellene találnom a Farkasösvényig, ott – gondolom – bevárnak, de szinte semmit nem mond nekem ez a mező.…