Úgy vélem, a kezdő író legfőbb erénye – akárcsak más elfoglaltságok esetében is – a türelem kell hogy legyen. Számos csábító körülmény és számos kísértés arra ösztönöz, hogy szabadjára engedd Pegazus gyeplőjét. A barátok hízelgései, a becsvágy, hogy összemérd magad az írótársakkal, talán a késztetés, hogy áruba bocsájtsd ábrándjaidat, sürgető erővel hajtanak, hogy írj és minél gyakrabban jelenj meg folyóiratokban és újságokban.
—-Légy türelmes! Csukd le a tintatartót, hagyd a tollat pihenni. Ha pedig nem bírsz magaddal, írj a… az ég madaraiért, a napkelték rózsáiért, vagy valakinek a szemeiért, aki hűségesen megőrzi lapjaidat, és nem teregeti ki. Nem árt, ha akadályokat gördítesz magad elé, ha bizalmatlanul és fukarul bánsz közszerepléseiddel.
—-Tisztában vagyok vele, hogy utunkat állja – majd’ mindannyiunknak, akik manzárdokban és sétányok hársai alatt költészkedünk – az elemi szükségletek szfinxe. Mit fogunk enni, mibe fogunk felöltözni?
—-„Pauvreté, pauvreté, c’est toi, la courtisane…”
—-Csupán egy megoldás van. Te, akit a hírnév délibábjai kísértenek, a hírnévé, amit egy napon elérsz majd, ne dobd sutba a tanulást! Súlyos és jóvátehetetlen hiba abbahagyni az iskolát azon a címen, hogy irodalommal akarsz foglalkozni, és emiatt aztán ne lépd már át a tudományos fokozatok küszöbét. A legvigasztalanabb esetben, amikor a könyörtelen nélkülözés miatt kénytelen lennél félbeszakítani tanulmányaid, fogj bele valami praktikus munkába, de ne siess learatni termésed, mert még éretlen.
—-Igen!… Jó a tanács, de több ezer esetben senki nem fogadta meg. És talán még azok is, akik örvendetesen nem siették el a dolgot, nem valamiféle túlzott bölcsességből tették, hanem a bölcsességtől idegen körülmények egybeesése folytán…
—-Azt hiszem, velem is ez történt. 1898-ban egy írókollégám – aki vagy négy évtizede halott – egy már nem emlékszem, milyen című folyóiratban elhíresztelte, hogy a román irodalom egén feltűnt (csak úgy váratlanul!) öt hajnalcsillag: Mihail Sadoveanu, N. D. Cocea (akkoriban Nelly), Iuliu Dragomirescu, alulírott és még egy estcsillag, aki áldott fénykorában kihunyt.
—-Valamennyiünk közül én megcáfoltam a csillagvizsgálót, és tizenkét éves napfogyatkozásba mentem át… Az önmagammal folytatott küzdelem meglehetősen nehéz volt. Mihail Sadoveanu sassá nőtte ki magát, N. D. Cocea világos és ritmikus prózában tolmácsolt társadalmi elégedetlenségével töltötte meg az újságok hasábjait. Iuliu Dragomirescu a nagy Hașdeu áldásaiban részesült, és merész, hermetikus költészetet művelt.
—-Új szenvedélyem – a teológia tanulmányozása – kisebb-nagyobb megszakításokkal járt… A héber nyelv és a szent atyák misztikája nem tudtak teljes mértékben elszakítani gyerekkorom erdejének varázsától és nosztalgiájától.
—-Egy erdő nevét viselő megyében születtem… Ott, ahol a Tecuci1 patak a Vedea folyóba ömlik, a cserfák és kőrisek még ma is nőnek, olyan magasra, hogy nem is látod már a csúcsukat… Ez a – hatalmas, százesztendős – erdő a bölcsőmre terítette árny- és napfényfátylát. A távolban, a folyómederben, ahol az erdő ritkulni kezd és a megyei híd ível – időrongáltan, veszélyeket rejtve –, gyermekien bámultam: Călifar malmát.
—-Az erdő, amelyben Stoicea eltéved, első emlékeim erdeje. A malom, ahol a varázsló Călifar a rettenthetetlenekre vár, Dimitrie Zottu malma, akinek később a La răspîntie de veacuriban2 a Calfaiani nevet adtam. Az egész novellabeli történet egy balkáni história, amelyet apám mesélt az alig öt vagy hat éves elsőszülöttjének.
—-A Călifar malma című elbeszélést 1900 után írtam. Nem szándékoztam közölni, és nem is közöltem, csak későn.
—-Azt hiszem, a Călifar malma, akárcsak néhány más (magvukban apám szájából hallott) novellám bizonyára él még valahol déli szomszédaink néphagyományában.
—-A „Román irodalom és művészet” folyóirat küszöbét 1898 őszén léptem át. A lap igazgatója, a kritikus és diplomata Nicolae Petrașcu szertartásos udvariassággal fogadott engem és barátaimat: Coceát, Demetriust és Iuliu Dragomirescut.
—-Ez utóbbit érte az a szerencse, hogy őt kedvelte meg a legjobban. De minket, többieket sem utasított el.
—-A „Román irodalom és művészet”-ben jelent meg először az első novellám: a Călifar malma.
—-Különösen jólesik visszaemlékeznem, hogy az első olvasó, akit a rajongásig meghódítottam, a mi nagy énekesünk, Dimitrie Popovici-Bayreuth volt. Egyik nap a barátja és egykori iskolatársa, Nicolae Petrașcu házában járva a nyomdából frissen érkezett korrektúrákkal teli bőröndben megtalálta az én novellámat is.
—-Kíváncsi volt az elejére… Aztán végigolvasta… Mivel pedig a lap megjelentetésével nem kellett túlságosan sietni, Popovici-Bayreuth hazavitte újraolvasásra a korrektúrát a novella kéziratával együtt…
—-Popovici-Bayreuth egyike volt nálunk azon igen ritka idősebb testvéreknek, akiknek volt szíve, és figyelemre méltatták szegény Prîsleát3.
Dankuly Levente fordítása
1 Tekucs
2 Századok keresztútján
3 A sárkányölő legkisebb királyfi a Prîslea cel voinic și merele de aur [Prislea vitéz és az aranyalmák] c. román népmesében.
–
–
