(1930 őszén)
Ablakomból a mély, méltóságteljes, masszív utca. Pincehelyiségekben működő boltok, ahol egész nap ég a lámpa, árnyékban tartják őket az erkélyekkel túlterhelt homlokzatok, a volutákkal és heraldikus ékítményekkel megrakott piszkos gipszfalak. Ilyen az egész kerület: egyik házsor a másik után, vedlett, monumentális páncélszekrények, telezsúfolva a csődbe jutott középosztály megszürkült értéktárgyaival és használt bútoraival.
—-Fényképezőgép vagyok, nyitott rekesszel, teljesen passzív, felvételeket készítek, nem gondolkodom. Felvételt készítek arról a férfiról, aki a szemközti ablakban borotválkozik, és arról a pongyolás nőről, aki a haját mossa. Egyszer majd mindezt előhívom, gondosan lemásolom, fixálom.
—-Este nyolckor bezárják a kapukat. A gyerekek vacsoráznak. Az üzletek lehúzzák a redőnyt. A kis sarki hotel éjszakai csengője fölött – itt órákra is lehet szobát bérelni – kigyullad a lámpa. És nemsokára elkezdődik a fütyörészés. Fiatalemberek fütyülnek a lányoknak. Lent állnak a hidegben, füttyjelzéseket küldözgetnek a meleg szobák kivilágított ablakai felé: odabent már megvetették az ágyakat. A fiúk szeretnének bejutni. A jelzések visszhangja felveri a mély, kongó utcát, vágyakozva, meghitten, szomorúan. A fütyörészés miatt nem szeretek esténként otthon lenni. Eszembe juttatja, hogy idegen városban vagyok, egyedül, messze hazulról. Néha elhatározom, hogy nem figyelek oda, felveszek egy könyvet, megpróbálok olvasni. De előbb-utóbb felhangzik egy füttyszó, olyan élesen, kitartóan, olyan kétségbeejtő emberi tartalommal, hogy végül is kénytelen vagyok felállni és kikukucskálni a redőny lécei között: tudom, hogy képtelenség, de hátha mégis – hátha mégis nekem szól.
—-A szobám rendkívüli szaga, ha ég a tűz a kályhában, és az ablak be van csukva, nem éppen kellemetlen; tömjén és száraz zsemle szagának a keveréke. A magas cserépkályha, pazar színeivel, mint egy oltár. A mosdóállvány, mint egy gótikus ereklyetartó. A pohárszék is gótikus, metszett ablakai vannak, mint a székesegyházaknak: Bismarck és a porosz király nézi egymást, színes üvegbe öntve. A legjobb székem püspöki trónusnak is megtenné. A sarokban három álközépkori alabárd (talán egy vándor színtársulat hagyatéka?), állófogasnak összeszerelve. Fräulein Schroeder időnként lecsavarozza az alabárdok fejét és kifényesíti őket. Súlyosak és élesek: ölni lehetne velük.
—-Ebben a szobában minden ilyen: fölöslegesen szilárd, esztelenül súlyos és veszélyesen éles. Itt, az íróasztalon, fémtárgyak serege sorakozik előttem – két gyertyatartó, összefonódott kígyókból mintázva, egy hamutartó, melyből egy krokodilus tartja fel a fejét, egy papírvágókés – firenzei tőr mása –, egy rézdelfin, amely a farka hegyén egy törött kis órát egyensúlyoz. Mi lesz a sorsa az ilyen tárgyaknak? Hogy lehet elpusztítani őket? Valószínűleg így maradnak sértetlenül évezredeken át: múzeumok féltett kincsei lesznek. Vagy talán beolvasztják őket muníciónak valamelyik háborúban. Fräulein Schroeder minden reggel nagyon gondosan beállítja őket, mindig ugyanazon a helyen, ugyanabban a szögben: onnan hirdetik, rendíthetetlenül, Fräulein Schroedernek a Tőkéről és a Társadalomról, a Vallásról és a Nemi Erkölcsről vallott nézeteit.
—-Fräulein Schroeder reggeltől estig csoszog ide-oda a nagy, kopott lakásban. Már elhízott, de fürge; szobáról szobára kacsázik posztópapucsban és virágmintás pongyolában, mely nagyon ügyesen van összetűzve, úgyhogy az alsószoknyájából vagy a pruszlikjából nem látszik ki semmi, le-lecsap a porrongyával, vizslat, szimatol, rövid hegyes orrát beleüti az albérlők szekrényeibe és bőröndjeibe. Csillogó, fekete, fürkésző szeme van, és szép hullámos barna haja, amelyre nagyon büszke. Ötvenöt éves lehet.
—-Valamikor régen, a Háború és az Infláció előtt aránylag jómódú volt. A Balti-tengerre járt nyaralni, és cselédet tartott. Most már harminc éve itt lakik, és albérlőket tart. Azért kezdte, mert társaságra vágyott.
—-– „Lina – mondták a barátnőim –, hogy tehetsz ilyet? Hogy bírod ki, hogy idegen emberek éljenek a lakásodban és tönkretegyék a bútorodat, amikor igazán van pénzed, és nem szorulsz rájuk?” Én pedig mindig ugyanazt feleltem. „Az én albérlőim nem albérlők – mondtam nekik. – A vendégeim.”
—-– … tudja, Herr Isszivu, akkoriban megengedhettem magamnak, hogy nagyon alaposan megnézzem, kit fogadok be a házamba. Nagyon válogatós voltam. Csak a legjobb körökből jöhettek, a legfinomabbak: az igazi úriemberek (mint maga is, Herr Isszivu). Egyszer itt lakott például egy Freiherr, aztán egy Rittmeister1 meg egy Professor. Sokszor adtak mindenféle ajándékokat: egy üveg konyakot vagy egy doboz csokoládét vagy virágot. És ha valamelyik elment szabadságra, mindig küldött képeslapot – például Londonból vagy Párizsból vagy Baden-Badenből. Milyen gyönyörű anzikszkártyákat kaptam…
—-Most pedig Fräulein Schroedernek még külön szobája sincsen. A nappaliban kell aludnia, spanyolfal mögött, egy törött rugójú kis díványon. Mint oly sok régi berlini lakásban, nálunk is a nappali köti össze a lakás külső és belső részét. A külső részben lakó albérlőknek a fürdőszobába menet át kell haladniuk a nappalin, úgyhogy éjszaka gyakran felébresztik Fräulein Schroedert. „De én rögtön elalszom megint. Nem zavar. Úgyis olyan fáradt vagyok.” Egyedül végzi a házimunkát, úgyszólván rámegy az egész napja. „Ha valaki húsz évvel ezelőtt azt mondja nekem, hogy egyszer még saját kezűleg fogom súrolni a padlómat, hát a szájára csaptam volna. De meg lehet szokni. Az ember mindent megszokik. Ajaj, emlékszem, volt idő, amikor inkább levágattam volna a jobb kezem, mint hogy kiürítsem ezt az éjjeli… Most pedig” – mondja Fräulein Schroeder, és tettel kíséri a szavait. „Istenem! annyi az egész, mintha egy csésze teát töltenék ki!”
—-Nagy passzióval mutogatja a különböző foltokat és pecséteket, amiket a régebbi albérlők hagytak a szobában:
—-– Bizony, Herr Isszivu, mindegyiktől maradt egy kis emlékem… Ide nézzen, az ágyszőnyegen – nem is tudom, hányszor küldtem már tisztítóba, de semmitől sem akar kijönni –, itt lett rosszul Herr Noeske a születésnapi murija után. Isten tudja, mit ehetett, hogy ez lett belőle. Tudja, az egyetemi tanulmányai miatt jött Berlinbe. A szülei Brandenburgban éltek. Nagyon úri család, nekem elhiheti! Felvetette őket a pénz! A Herr Papa sebész volt, és persze nagyon szerette volna, ha a fia majd átveszi a praxisát… Azt az aranyos fiatalembert! „Herr Noeske – szoktam mondogatni neki –, már ne is haragudjon, de igazán többet kéne dolgozni – akinek ilyen koponyája van! Gondoljon a Herr Papára meg a Frau Mamára; kár így elszórni azt a sok drága pénzt. Akkor már jobb lenne, ha egyenest beledobná a Spreebe. Legalább lenne egy nagy loccsanás!” Olyan voltam hozzá, mint az anyja. És ha valami bajba került – mert rettentő szeleburdi volt –, mindig egyenest hozzám jött: „Schroederschen – szokta mondani –, ugye, nem haragszik rám?… Kártyáztunk az este, és elvesztettem az egész havi apanázsomat. Nem merem megmondani a papának…” És csak nézett rám azzal a nagy szemével. Tudtam én, hogy mire akar kilyukadni, a mákvirág! De nem vitt rá a lélek, hogy nemet mondjak. Hát szépen leültem és írtam egy levelet a Frau Mamának, kértem, hogy most az egyszer még bocsásson meg neki, és küldjön egy kis pénzt. És mindig küldött… Na persze, én is nő vagyok, tudom, mivel lehet hatni egy anya szívére, habár nekem sohasem voltak gyerekeim… Mit mosolyog, Herr Isszivu? Hát igen! Egy kis malőrért sose megyünk a szomszédba!
—-Na és a Herr Rittmeister: mindig itt szokta lefröcskölni a tapétát a kávéjával. Itt ültek a díványon, ő meg a menyasszonya. „Herr Rittmeister – mondtam neki mindig –, nagyon szépen kérem, ott igyák meg a kávét az asztalnál. Igazán nem akarok beleszólni, de a többire utána is van idő bőven…” De nem, ő mindig csak a díványon akart ülni. Aztán, persze, mikor kezdett egy kicsit tűzbe jönni, zsupsz, már fel is borultak a csészék… milyen snájdig úriember volt! A Frau Mamája meg a nővére néha eljöttek hozzánk látogatóba. Szerettek feljárni Berlinbe. „Fräulein Schroeder – mondogatták –, maga nem is tudja, milyen szerencsés, hogy itt élhet, a nagyvárosi élet kellős közepén. Mi csak vidéki hamupipőkék vagyunk – irigyeljük magát! Na hát, mesélje el a legfrissebb udvari pletykákat!” Hát persze csak tréfáltak. Bűbájos kis házuk volt, nem messze Halberstadttól, a Harzban. Meg is mutatták fényképen. Egy álom!
—-… Látja azt a tintafoltot a szőnyegen? Ott szokta kirázni Herr Professor Koch a töltőtollát. Százszor is szóltam neki. A végén már itatóspapírt raktam a padlóra a széke körül. Hogy az milyen szórakozott volt… Elragadóan kedves öregúr! És csupa egyszerűség. Nagyon a szívembe zártam. Ha megvarrtam az ingét, vagy megstoppoltam a harisnyáját, mindig könnyes szemmel mondott köszönetet. De ő is szeretett viccelődni. Néha, mikor hallotta, hogy jövök, leoltotta a lámpát, és elbújt az ajtó mögött; aztán elbődült, mint egy oroszlán, hogy megijesszen. Mint egy gyerek…
—-Fräulein Schroeder órák hosszat képes így mesélni, anélkül, hogy ismétlésekbe bocsátkozna. Én meg hallgatom egy ideig, aztán valami transzba, valami furcsa depressziós hangulatba süppedek. Ilyenkor mélységesen boldogtalannak érzem magam. Hová lett ez a sok albérlő? És én hol leszek tíz év múlva? Biztos, hogy nem itt. Hány tengeren és határon kell átkelnem, hogy elérjem azt a távoli napot; milyen messzire kell utaznom, gyalog, lóháton, autón, kerékpáron, repülőgépen, gőzhajón, vonaton, liften, mozgólépcsőn, villamoson? Mennyi pénzre lesz szükségem, hogy megtehessem ezt a hosszú utat? Mennyi ennivalót kell apránként, nagy keservesen elfogyasztanom útközben? Hány pár cipőt fogok elkoptatni? Hány ezer cigarettát fogok elszívni? Hány csésze teát fogok meginni, és hány pohár sört? Milyen szörnyű, sivár perspektíva! De ha arra gondolok, hogy meg kell halni… Hirtelen valami bizonytalan szorongás markol a zsigereimbe, és bocsánatot kérek: ki kell mennem.
—-Miután értesül róla, hogy medikus is voltam, megvallja, hogy roppant szerencsétlennek érzi magát, amiért olyan nagy a melle. Néha erős szívdobogása van, egészen biztosan azért, mert túlerőlteti a szívét. Talán meg kéne operáltatnia magát – nem tudja. Némelyik ismerőse rábeszéli, mások lebeszélik:
—-– Istenem, hogy mindenhová cipelni kell ezt a nagy terhet! És most képzelje el, Herr Isszivu: régebben pontosan olyan karcsú voltam, mint maga!
—-– Gondolom, udvarlója is akadt szép számmal, Fräulein Schroeder.
—-Hogyne, tucatjával. De Barátja csak egy volt. Egy nős ember, külön élt a feleségétől, aki nem akart elválni tőle.
—-– Tizenegy évig voltunk együtt. Aztán meghalt tüdőgyulladásban. Éjszaka, mikor hideg van, néha felébredek, és nagyon hiányzik. Az ember nem is tud rendesen felmelegedni, ha egyedül alszik.
—-Még négy albérlő van a lakásban. Mellettem, a nagy elülső szobában, Fräulein Kost lakik. A szemközti szobában, amely az udvarra néz, Fräulein Mayr. Hátul, a nappali mögött, Bobby. Bobby szobája mögött, a fürdőszobán túl, lépcső vezet egy kis padlásszobába, amelyet Fräulein Schroeder valamilyen misztikus okból „Svéd pavilonnak” nevez. Ezt havi húsz márkáért egy kereskedelmi utazó bérli, aki nappal soha sincs itthon, és éjszaka is csak ritkán. Vasárnap reggel néha találkozom vele a konyhában: ingujjra vetkőzve, mellényben matat, nagy bocsánatkérések közepette keres egy doboz gyufát.
—-Bobby mixer egy Trojka nevű bárban, a belvárosban. A valódi nevét nem ismerem. Azért hívja magát Bobbynak, mert az angol keresztnevek most épp divatosak a berlini félvilágban. Sápadt, gondterhelt arcú, elegánsan öltözködő fiatalember, sima fekete haja olajosan fénylik. Kora délután, amikor kibújik az ágyból, ingujjban járkál a lakásban, és hajháló van a fején.
—-Fräulein Schroeder és Bobby meghitt jóbarátok. Bobby csiklandozni szokta Fräulein Schroedert, és néha ráver a fenekére; Fräulein Schroeder viszont néha odasóz Bobby fejére a serpenyővel vagy a mosogatóronggyal. Amikor először leptem meg őket egy ilyen csetepaté közepette, kissé zavarba jöttek. Most már fel se veszik, ha jelen vagyok.
—-Fräulein Kost pirospozsgás, szőke lány, nagy, buta kék szeme van. Ha a fürdőszobából jövet, illetve a fürdőszobába menet találkozunk, háziköntösben, szemérmesen kerüli a pillantásomat. Elég nagydarab nő, de jó alakja van.
—-Egyszer nyíltan megkérdeztem Fräulein Schroedertől: mi a foglalkozása Fräulein Kostnak?
—-– A foglalkozása? Hát ez jó! Mondhatom, nagyon találó kifejezés! Hogyne, remek foglalkozása van. Így ni, nézze csak…
—-És mint aki valami nagyon komikus dolgot művel, elkezdett ide-oda kacsázni a konyhában, kényesen a hüvelyk- és mutatóujja közé csippentve egy porrongyot. Az ajtónál diadalmasan megperdült, meglebbentette a rongyot, mint egy selyemzsebkendőt, és csúfondárosan csókot dobott felém:
—-– Ja, ja, Herr Isszivu! Így szokták csinálni!
—-– Nem egészen értem, Fräulein Schroeder. Azt akarja mondani, hogy Fräulein Kost kötéltáncos?
—-– Hihihi! Hát ez nagyon jó, Herr Isszivu! Jól mondja! De még mennyire! Kötélen táncol, azzal keresi a kenyerét. Lehet mondani!
—-Nem sokkal ezután egy este találkoztam Fräulein Kosttal a lépcsőn: egy japánnal volt. Fräulein Schroeder később elmondta, hogy ez a japán Fräulein Kost egyik legjobb kuncsaftja. Ő – Fräulein Schroeder – megkérdezte Fräulein Kosttól, hogy mivel töltik az idejüket, amikor éppen nincsenek az ágyban, mert a japán alig tud egy-két szót németül.
—-– Ó – felelte Fräulein Kost –, hát tudja, gramofonálunk, csokoládét eszünk, meg nagyon sokat szoktunk nevetni. Irtó nevetős ember…
—-Fräulein Schroeder valójában nagyon kedveli Fräulein Kostot, és igazán nincs semmi erkölcsi kifogása a szakmája ellen: de ha mérges, mert például Fräulein Kost letörte egy teáskanna csőrét, vagy telefonálás után elfelejtett keresztet húzni a nappaliban levő blokkra, akkor mindig kitör belőle a felháborodás:
—-– Mit is várjon az ember egy ilyen nőszemélytől, egy közönséges prostituálttól! El tudja képzelni, Herr Isszivu, hogy mi volt azelőtt? Egy cseléd! Aztán összeszűrte a levet a gazdájával, és egy szép napon, persze, arra ébredt, hogy megvan a baj… Mikor aztán sikerült valahogy megszabadítani a bajától, kiment az utcára…
—-Fräulein Mayr mint jodlerin működik egy kabaréban – egész Németországban nemigen akad párja, közli tisztelettudóan Fräulein Schroeder. Nem nagyon szereti Fräulein Mayrt, de valami rettegő tisztelettel tekint fel rá; és erre meg is van minden oka. Fräulein Mayr álla olyan, mint egy bulldogé, a karja hatalmas, a haja vastag és spárgaszínű. Bajor tájszólásban beszél, rendkívül agresszív nyomatékkal. Ha otthon van, a nappaliban szokott ülni az asztal mellett, mint egy csataló, és segít Fräulein Schroedernek kártyát vetni. Mindketten gyakorlott jósnők, és a világ minden kincséért sem kezdenék el a napot anélkül, hogy előbb ki ne kérjék a felsőbbrendű hatalmak tanácsát. Ebben a pillanatban mindenekelőtt azt szeretnék megtudni, hogy mikor kap Fräulein Mayr újabb szerződést. A kérdés legalább annyira érdekli Fräulein Schroedert, mint Fräulein Mayrt, mert Fräulein Mayr tartozik a lakbérrel.
—-A Motzstrasse sarkán szép időben mindig megjelenik egy nyűtt ruhájú, dülledt szemű ember, hordozható vászonbódéjával. A bódé oldalára asztrológiai ábrák vannak kitűzve, továbbá hiteles köszönőlevelek a megelégedett kuncsaftoktól. Fräulein Schroeder mindig felkeresi ezt az embert, ha megvan hozzá az egy márkája. Sőt, mondhatni, az asztrológus fontos szerepet játszik az életében. Fräulein Schroeder meglehetősen elegyes magatartást tanúsít iránta: hol hízeleg neki, hol pedig fenyegeti. Ha valóra válik mindaz a jó, amit ígér, mondja, akkor csókkal fizet érte, meghívja vacsorára, aranyórát vesz neki: ha nem, akkor megfojtja, felpofozza, feljelenti a rendőrségen. Ez a próféta többek között azt is megjósolta Fräulein Schroedernek, hogy nyerni fog a porosz államsorsjátékon. De eddig még nem volt szerencséje. Mégis folyton arról beszél, hogy mit fog csinálni a nyereményével. Persze mindannyian kapunk valami ajándékot. Én például egy kalapot, mert Fräulein Schroeder szerint nem illik, hogy egy ilyen művelt úriember, mint én, kalap nélkül járjon.
—-Ha éppen nincs elfoglalva a kártyavetéssel, Fräulein Mayr teázik, és a múltbeli színházi sikereiről tart előadást Fräulein Schroedernek:
—-– Mire a direktor azt mondta: „Fritzi, magát az isten küldte! Megbetegedett a primadonnám. Még ma este elutazik Koppenhágába.” És sehogy se lehetett vele vitatkozni. „Fritzi – mondta (mindig így hívott) –, Fritzi, remélem, nem akar cserbenhagyni egy régi jóbarátot?” Mit csináljak, elmentem… – Fräulein Mayr az emlékeibe merülve szürcsölgeti a teáját: – Elbűvölő ember volt. És milyen jó modorú. – Mosolyogva hozzáteszi: – Persze bizalmaskodott… de mindig tudott viselkedni.
—-Fräulein Schroeder lelkesen bólogat, issza a szavakat, olvadozik a gyönyörűségtől:
—-– Gondolom, olyan direktor is akad, aki nagyon pimasz fráter, nem? (Még egy kis virslit, Fräulein Mayr?)
—-– Köszönöm, Fräulein Schroeder; csak egy pici kis falatot.) Hát igen, némelyik… el se hinné! De én mindig tudtam vigyázni magamra. Már akkor is, amikor még alig látszottam ki a földből…
—-Fräulein Mayr vaskos, csupasz karján nem éppen étvágygerjesztően dagadoznak az izmok. Most előrelöki az állát:
—-– Én bajor vagyok, és egy bajor sohasem tudja elfelejteni, ha megsértették.
Réz Ádám fordítása
–
[Részlet az Isten veled, Berlin c. novella- és naplófüzérből. Európa, Bp., 2008.]
–
1Báró, lovag.
