Közeleg a nyári időszak vége. Beköszönt az ősz, hazaszólítva a város lakóit, ugyanakkor gazdag terméssel árasztva el a zsúfolásig telt piacokat. Mint minden reggel, Anisia a próbaterem felé tart, a leghosszabb utat választva. És azért azt, mert a gyalogút a nap korai óráiban segíti benyomásokat, minél több benyomást gyűjteni. Ezek felhalmozása képes legyőzni a tehetetlenségét és az esetleges megszokást. „Olyan legyek, mint egy tiszta forrás, amelynek vizében az iszap, a rothadt növények ne leljék álmukat.” Tekintete talán ezért kutakodik lankadatlanul, úgy keresgél, mintha nem bízna meg a retina erejében, hogy az rögzíteni tud mindent, amivel csak találkozik.
—-Mások által észre nem vett apróságokat kap el és dolgoz fel meglepő intenzitással, amelyeknek köszönhetően teljes mértékben örömét lelheti abban, hogy tanúja lehet egy bizonyos idő és cselekvés birtokbavételének, meghódításának. Ez a gyakorlat szabadon engedi álmát, és megtanítja lebírni titkos vágyát, amely időről időre fenyegetően rátör – a szerelem utáni sóvárgást. Úgyhogy egy mozgóárus, egy mezei virágokkal teli kosár látványa, egy kéményseprő felbukkanása, egy galamb röpte különös jelentőségre és értékre tesz szert, ennek tudata pedig felvidítja. Ha mindez kiegészül még annak varázsával is, hogy önnön, maradéktalanul hozzátartozó tettei urának tudhatja magát, fenntartások nélkül léphet be a színház kapuján, ily módon nyugodt, örömteli nappal ajándékozva meg magát.
—-Ma is így tett.
—-Miután elfogyasztotta a reggelijét, miközben elhatározta, hogy holnaptól lemond róla, mivel derékban kissé hízásnak indult, megkönnyebbülve hagyta el a lakását, s e megkönnyebbülést még a kapus mosolya is fokozta, aki átnyújtott neki egy borítékot – amit ő a táskájába gyűrt. Sose bontja fel a leveleit a reggeli órákban. Úgy véli, hogy nem tartozik önmagához, hogy mihelyt kilépett a házból, személyazonossága egybeolvad szakmai és állampolgári kötelességeivel, márpedig egy levél valami túl személyes, ami felkavarhatja.
—-Valahányszor a színház kapujához közeledik, Anisia megtorpan egy pillanatra. Ez az a pillanat, amikor egy nagy-nagy, szokatlanul mély lélegzetvétellel „megtisztul” minden fölöslegtől, ami zavarná a munkájában, vagy ami nem kívánatos módon fárasztaná, ingerelné, egyszóval arra késztetné, hogy a napot „elfecséreltként” könyvelje el. A játékszabályok tiszteletben lévén tartva, nincs már mitől félnie, játszva túljut majd mindazon, ami első ránézésre lehetetlennek tűnik.
—-Ezen a reggelen is az állványok és az építőtelep „légköre”, amely a kis utcát uralja, melynek végében a színház áll, kellemesen borzongató izgalommal töltik el. Arra gondol, hogy a nézők hamarosan nagyobb számban látogatják majd a kultúra e régi otthonát. „Ideje is volt. A színházterem szűkös lett. Az ügyvezető igazgató megérdemel minden csodálatot. Megtett minden tőle telhetőt, és megszerezte a szükséges pénzalapokat a jelenlegi tér felújítására és kibővítésére.”
—-Látja maga előtt szaladni a főmérnököt, az egyik kezében a védősisakkal, a másikban egy papírtekerccsel. A férfi kissé kíváncsi, kissé ravasz tekintete, amibe abból a tudatból vagy meggyőződésből fakadó öröm keveredik, hogy azt teszed magadért és másokért, ami kedvedre való, körülöleli Anisiát, ő pedig nem nagyon tudja, miként reagáljon, miként is viselkedjen. Végül finoman odaintett neki. „Ez az ember napkeltekor kezdi a munkanapját, és napnyugtakor tér haza. Mikor pihen, mikor foglalkozik a gyerekekkel, a feleségével? Szinte minden újdonsággal tisztában van, és nem csak a saját tevékenységi körében. Annyi mindent tud, különféle, nem egy esetben sokkoló történetet a „bálványai” életéről: sportolókról, színészekről, énekesekről, űrhajósokról, hogy néha irigyelem. Furcsa, világéletemben fogva tartott ez az érzés; valamiféle megbánás, hogy nem sikerül legyőznöm önmagam, elűznöm a zavarom és kételyem, hogy lelkileg nem vagyok eléggé felszabadult, hogy nem vagyok sem kitartó, sem határozott a szakma által rám rótt, vagy akár az egyszerű emberi kapcsolatokban…”
—-Anisia nem lehet elégedett. A siker, amelynek növelnie kellett volna az önbizalmát, terhére van, és ez minden. Egy szerep eljátszása után azt kérdezi magától: „Lesz-e még erőm eljátszani egy másikat? De ha az eddigi munka kimerített? Mit tesz az az ember, aki ráeszmél, hogy kiapadt benne a forrás? Volt nekem, van nekem tehetségem vajon? Vagy csak egy esélyem volt? Olykor a véletlen a legkínosabb tréfákat űzi veled.” Félelmei, anélkül hogy valami kézzelfogható alapjuk volna, állandó izzásban tartják. „Tudom, hogy nem halhatsz meg, amíg ragyog benned az ég. De mi az ég? Mi az egyensúly? Hogy tartsd a mérlegkart egyenesen, és főleg ki szavatolhatja, hogy az egyensúly mérlegét rögzítő szem nem szenvedett alaki elváltozásokat, amelyek érvénytelenítik eredeti rendeltetését, vagyis azt, hogy a helyes képet továbbítsa az agynak?…”
—-Egy csapat színész jön az utca másik vége felől, ami sietésre készteti. Határozott léptekkel belép a művészbejáró nyitott kapuján. Vonzzák a színfalak, hívja a hősnő csak számára hallható hangja. Sóvárog a képzeletbeli világ után, amelyben neki nincs bátorsága alkotni, csupán alkalmazkodni, betartani a szigorú és egyszersmind unalmas szabályokat. Szemei kikerekednek, tiszták, mintha sose kerültek volna útjába fájdalmak, úgy érzékeli a színházat, akárha a szíve otthona volna, tudja, hogy bármi történjék is, hű marad ehhez az angyalarcú szörnyeteghez.
—-A város, milliónyi szívével, felújított ikonarculatával, rendkívül tapintatosan odakint marad, míg Anisia fürgén felsiet a lépcsőkön. Igyekszik lehűteni lelkesedését, múltbeli eseményeket vagy cselekedeteket hívva segítségül, amelyek nemegyszer valamiképp boldoggá tették. Elképzeli, hogy a falu templomának harangkötelét húzza.
—-Gyerekkorában szeretett felkapaszkodni a harangtoronyba, ahol hosszú órákat töltött. Kezdetben, látva, hogy rosszullét fogja el, valahányszor pár lépcsőfoknyi magasságba ér, csupán azért indult neki, hogy felülkerekedjék félelmén, hogy bebizonyítsa magának: a fizikai és pszichikai gyengeségek legyőzhetők. Később az okok megszaporodtak. A kíváncsiság, a világ megfigyelésének a vágya elegendő volt ahhoz, hogy a szüntelen ábrándozás, merengés állapotában tartsa. Mikor lejött a „tornyából”, hallgatag volt, és távol érezte magát a hétköznapi dolgoktól. „Mit láttál ott fenn?” – kérdezte a többi gyerek. Anisia, pajkosan csillogó szemükbe nézve, kurtán így válaszolt: „Semmit!”. Aztán kiszaladt a mezőre, és elrejtőzött a maga rejtekhelyén, egy elhagyott feszületnél, amelynek karjain még halvány mázolásnyomok és festett szentek körvonalai látszottak.
—-„Mért mesélném el nekik, mit látok én odafentről?” Kinevetnének, és nem hinnék el, hogy az emberek onnan nézve a hangyákhoz hasonlítanak, a falu pedig egy hatalmas hangyabolynak hat… Miként értethetném meg velük, hogy félelmetesen szédületes a kötél végébe kapaszkodni és a csillogó rézöntvényben nézegetni magam? Ha nógatnám őket, hogy hallgassák a harangok énekét, hogy megértsék, mekkorát nevetnének!… Azt hiszem, az égvilágon semmi nem versenyezhet azzal a nyugtalansággal, ami tűzesőként permetez rám a harangzúgásból. Annyira hevesek a hatalmukba kerítő borzongások, hogy elfog a kísértés: már sose engedjem el a kötelet, vagy hulljak darabokra és szóródjak szét a levegőben… Egyedül a pap ért meg. »Furcsa módon húzod a harangot – mondta ő –, szinte beleremegek, amikor hallom. Egy kis boszorkány vagy, a boszorkányságod pedig a teljes, fenntartások nélküli odaadásban áll…«
—-Stratégiája beválik. Már csak pár lépcsőfokot kell felmennie a színpadig. Előtűnnek a kopott díszletek. Megtapogatja lüktető halántékát. A harangok zúgásának véli, amelyek egy pillanatra megrohamozzák a hallását.
—-Hirtelen új állapotba kerül. Attól fél, hogy sikerült megbolygatnia a napját, hogy az emlékezésnek e rekeszét túl elevenen hozta a jelen pillanat közelébe. „Sose tettem túl sok lépést a jövő fogadására, nem tettem eleget a jelenért.” Gondolatai lázasan kergetőznek. Imádja a forrongást, pezsgést, hánykolódást – a létezés meghatározó vonásai. „Nem vagyok gyakorlott az érzelmi kapcsolatok játékának fenntartásában, még kevésbé elmélyítésében, tudom viszont, hogy az életigenlés nem elegendő, s látom magam, amint képtelen vagyok megnyílni és megnyitni a kapukat az újdonság befogadására, és ez bánt. Egy béna vagyok vajon?”
—-„Milyen kár – gondolja, miközben belöki a terem ajtaját –, hogy nem szerettem magam eléggé…” Nem szerette magát eléggé, vagyis beérte kevéssel. Olyan, mint egy sima, csalóka vízfelület, melynek mélye vulkanikus eredetű. Elég egy fuvallat, hogy a víz mozdulatlan tükre felkavarodjon. Akkor érzi, az érzelmek hullámai miként háborognak, azzal fenyegetve, hogy átszakítják a gátat. A szíve enged, és zümmögő rajok járják át, kinyitja a szelepet, hagyja, hogy elborítsák az álmok. Ilyenek a pillanatok, amelyek csak az övéi, amikor szükségét érzi, hogy kimeneküljön a valóságból. Az egyik ilyen pillanat épp ma kopogtatott az ablakán. Elodázta. Nem lett volna teljes az öröme, nem élvezhette volna ki egészen a zamatát.
—-Anisia elfoglalja helyét a színpadon. A próba pár perce elkezdődött. A rendező jegyzetel, töröl, majd megint jegyzetel valamit a rendezői füzetébe. Anisia csendesen a játékpartnere felé fordul, szemében akkora melegséggel, ahogy még senkire nem nézett. A színház iránti szeretete és szenvedélye olyan hatalmas, hogy nem képes magában tartani, hagyja túláradni, besugározni a körülötte lévőket, hogy aztán újból visszaáramoljon hozzá, még teljesebben.
—-Ezekkel az „átvitelekkel” Anisia új világokat nyit meg, felrajzolva és árnyalva a partnerei számára a mondatokat, a cselekvéseket.
—-Amikor a végén ismét magára maradt a sarokban, ahonnan elmondta a monológját, az igényelt és az új évad nyitóelőadásáért felelős vezetőség által nagylelkűen jóváhagyott három meghívót nézegetve arra gondol, hogy nincs mit kezdjen velük. Kit hívjon meg? Az ismerősök úgyis eljönnek. Barátai nincsenek. Eleinte legszívesebben leadná őket a pénztárnál. A pénztároslány elképedésére gondolva azonban letesz szándékáról. Úgy dönt, hogy megőrzi őket a bemutatóig. Az előadás előtt kimegy a színház elé, ahol minden este ácsorog néhány peches, akiknek nem jutott már jegy, és akik csak arra várnak, hogy megkérdezhessék: „Nincs egy pluszjegye?” Van ezeknek az embereknek valamijük, egy uralhatatlan kívánságuk, ami a szemükben ragyog, egy, a hangjukból alig kihallható reménységük, amitől felgyorsul a lélegzetük. Anisia szereti őket, mint ahogy minden nézőt szeret. Egy pillanatig arra gondol, hogy az egyik meghívót elküldi Bogdannnak. De vajon hol tart Bogdan? Mit csinál ő most? Annyi év eltelt azóta… Miért szorult össze a szíve, amikor viszontlátta?
—-A szünidőből való hazatérés estéje óta Anisia többé nem adta át magát a képzelgéseknek. Most azonban a vonaton utazó férfi képe, a távolságokat legyőzve, befészkeli magát a gondolataiba, és kitölti az üres színpadot. Sűrűbb és izgatóbb lesz a légkör, elbűvölőbb a türelmetlenségtől, hogy életet leheljen a szomorú és elhagyatott díszletekbe. Anisia döbbenten állapítja meg, hogy ezek az ismerős tárgyak már nem bírják betölteni a hiányt.
—-Gyakran képzeletbeli utazásokra indul. Minden alkalommal egy labirintusban találja magát, amelyben tapogatózva halad előre. Időnként, mint most is, kedve támad csapongónak lenni, ilyenkor a végletek felé hajlik, könnyűszerrel vált át a vágyakozásból a vágytalanságba, türelmetlenül és passzívan engedi át magát a sejtelmeknek.
—-A kulisszák mögül léptek zaja hallatszik. Anisia, érzékeny lévén, nem szereti, ha ilyen állapotban látják. Fogja a táskáját, és elhagyja a színpadot.
—-„A próbálkozásaim, az én örökös és kínkeserves próbálkozásaim ostoba és hiú gyakorlatokká válnak, amiket szónoki magánbeszédeknek nevezhetnék, és amennyire haszontalanok, éppoly károsak. Végül még meggyűlölöm magam…”
—-Az árnyalatokra fogékonyan Anisia mellőzi vagy semmibe veszi a kudarc lehetőségét. Mesterfokon elsajátította az utánzás művészetét. Minden biológiai és fiziológiai robbanékonyságával együtt hű marad az úgynevezett objektivizmushoz, ami a szigorú magatartást illeti. Az érzelmi beteljesületlenséget a nevelésbeli hiányosságok számlájára írja. De lehet, hogy nincs igaza. Senki nem kényszerített rá semmiféle dogmát, éppen ellenkezőleg, szabadságában állt behatolni az élet rejtelmeibe egy olyan korban, amikor más lányok még csak játszanak.
—-„Igazságtalan vagyok mindenkivel, és főleg magammal. Nem bocsátom meg magamnak a hallgatást, a cinizmust, a szerelembe vetett hitet, amit készakarva visszafojtottam vajmi kevés élvezet javára, amit az úgynevezett szakmai beteljesülés nyújthat. Nálam a férfiak két részre oszlanak: színésztársakra és ismerősökre. A második csoportba sorolom természetesen azokat is, akikre szükségem van valamiféle szerves egyensúly fenntartása érdekében. Kétségtelen, hogy amikor a nő egyenlő jogokat vívott ki, gazdagabbá és nehezebbé is vált az élete, de vajon nem szenvedett el teljesen természetellenes behatásokat?”
—-„És ha az évek elnyüvik a lelket, mint ahogy elnyüvik a szép arcokat?…” Veleszületett elemzőkészségéből kifolyólag az utóbbi időben távolságtartó lett, örökösen zaklatott, örökösen félénk az ismeretlen előtt. Nincs az egész városban – gondolja –, egy nála bonyolultabb, nehezebben megközelíthető lény. Anélkül, hogy megértenék, és főként hogy hagyná magát megérteni, semleges résznek tekintve magát a véletlen és az akarat közt, tudomásul veszi, hogy a jelenből, múltból és jövőből álló élet fantasztikusan eleven valami, és kötelessége átélni azokat az eseményeket, amelyek újabb elválaszthatatlan körökkel gyarapítják a létét, egyszerre erősítve és gyengítve őt.
—-A léptek visszhangja a színfalak mögül akkor is követi, amikor a színházbejárat súlyos tölgyfakapuja halkan becsukódik mögötte. Elvegyül az utca forgatagában. Most már nem jár az agya. Együtt sodródik az emberfolyammal, és biztos benne, hogy ha hagyná magát elragadni annak hullámaitól, talán rátalálna a boldogságra, a szerelem értelmére.
—-Egy pillanatra elidőzik meghallgatni a szívek egyetemes ritmusát, s hogy végérvényesen elűzze, ha lehet, Bogdan képét. Körülötte az emberek igyekeznek minél jobban alakítani a szerepüket, az egyetlen szerepüket, éspedig azt, hogy betöltsék helyüket az élet hatalmas színpadán. Mindenkinek saját, utánozhatatlan, nehezen összetéveszthető, ezért könnyűnek tűnő stílusa van. Semmi kétség, a sokféleség különbözőképpen nyilvánul meg. Bárki tudhatja, hogy a fiatal eladónőnek egészen más a megjelenése, mint a bolti plakáton, más a hivatalnok is, a munkás is. Anisia is más az eleven áradatban. Az emberek óvatosan kikerülik, mintha attól tartanának, hogy megzavarják. „Zavarjatok meg, ne hagyjatok magamra…” – akárha ezt kérné, miközben közte és köztük növekszik a távolság. Az egyik férfi arca, aki mellette áll az átjárónál, a kapus kedvességére emlékezteti. A levél. Megfeledkezett róla. Mindjárt felbontja, mihelyt asztalhoz ül.
Dankuly Csaba fordítása
–
–
[Részlet a Frica albă (A fehér félelem) c. regény 6. fejezetéből. Editura Eminescu, București, 1982.]
–
–
