A cím egy kicsit riasztó, de igyekszem majd nem fárasztani a potenciális olvasókat. Azt lehet mondani, hogy minden, ami Platón után íródott, csak az ő gondolataihoz fűzött lábjegyzet. Shakespeare után úgy vélték, minden kimerült, amit a színház még nyújthatott. Az emberiség azonban hajlamos csökönyösen ellentmondani önmagának. Mindenféle módon próbál valami újat felmutatni. „Nincs semmi új a nap alatt”, ezt vagy valami hasonlót kiáltana minden művész és nemművész. Helyes válasz, mégis úgy érzik, a maguk módján beszélhetnek Az államról meg a Rómeó és Júliáról. Így aztán minden nemzet a maga dráma- és forgatókönyvíróival érzelmeket kísérel meg újraírni. A „minden új és régi minden”1 vagy a „nincs semmi új a nap alatt”, azt hiszem, mindmáig érvényes. Az emberek szenvedélyei ugyanazok maradtak, még akkor is, ha én most épp nem a földet kaparászom egy faággal, hanem a laptopon pötyögtetek gépiesen. Az Isten keresése mit sem változott. Folyamatosan elméleteket gyártunk arról, amit látunk és hallunk, mert valamiképp szeretnénk hozzájárulni az összképhez. Akik alkotnak, még többet elmélkednek, mivel valami „eredetivel” akarnak előrukkolni, és meg kell bizonyosodniuk arról, hogy amit szeretnének kifejezni, az nem hangzott el még soha. Azt hiszem, e cél elérése érdekében kifejtett erőfeszítés hiábavaló. Kutathatjuk a múltat, csak hogy finomítsuk az elbeszélésmódunkat. Ami a lelkünkön ül, azt mindenképp kifejezésre kell juttatnunk, máskülönben nincs nyugtunk. Találnunk kell egy olyan beszédmódot, ami révén azok, akik követnek minket, tanulhassanak a hibáinkból, és „jobbá tehessék a jövőt”, vagy ahogy az Orange telefontársaság hirdeti: „a jövő jól cseng”. A közönséggel történő kommunikáció módjának elméleti tisztázása segít alkalmazkodnunk a jelenlegi elvárásokhoz, hogy üzenetünk érthető legyen. Nem valami „életre szóló megvilágosodást” akarunk kinyilatkoztatni, csak nem szeretnénk eltakarni a napot. Én legalábbis így látom a dolgokat.
—-Az alkalmazkodás nehéz folyamat, a művésznek ugyanis meg kell küzdenie saját démonaival, és főleg az egójával. Ha a maga számára alkot, akkor minden pofonegyszerű. Az alkotó egyedül gyönyörködhet alkotásában, csöndesen örvendezve a négy fal között. A legtöbb esetben az alkotó nem teljesedik ki mindaddig, amíg nem kap valamilyen visszajelzést. Egójának elismerésre és tapsra van szüksége, de maga az alkotás visszhangot igényel ahhoz, hogy teljes legyen. Szerintem ez a gondolat kiterjeszthető mindenfajta művészetre.
—-A hat művészetben a viszonylagosság a huszadik századdal elérte végpontját, a hetedik művészetben pedig túl korán jutott el a pubertáskorba. A művészet terén a fiatalok tehetetlennek érezhetik most magukat. Már a Felvilágosodás óta minden lehetséges, és a művészi szép szubjektívvé válik. A király lefejezésével együtt, aki „Isten felkentje” volt, a vallás is szubjektív lett. A tengernyi lehetőség közt minden területen nehéz valamilyen mintához igazodni. Mióta megszűnt a cenzúra, mindannyiunknak van valami fontos mondanivalója.
—-Azt hiszem, a művész egyetlen menekvése az, ha saját alkotása szolgálatába áll. Ha művére nem úgy tekintene, mint egy birtokolandó tárgyra, hanem mint egy fölötte „lebegő” eszmére, ő pedig teljesítené a gyakorlatba ültetéséhez szükséges feltételeket, könnyebb lenne uralni a dolgokat. A művész megértené, hogy helyet kell csinálnia alkotásának a világban, meg kell osztania másokkal, és biztosítania kell számára a megfelelő környezetet, hogy kibontakozhasson, miután „elhagyja a fészket”. Az igazán fontosak azok, akikhez eljut a műve. Értük alkotunk és törjük magunkat. Mi megtisztulunk az alkotás révén, de művünk folytatja útját, másokat is megtisztít és gyönyörködtet. Ha a művész nem látja át ezt, élete alighanem nagyon szomorú.
—-Mindeddig nem ütköztem bele a fizető néző gondolatába. Az első előadásokat mint „performer” Mihaela Vosganiannal és az Inter Art csoporttal közösen jegyeztem. Egyetemi éveim előtt megismerkedtem a Dinamikus meditáció című cross-média operával – zene és koncepció: Mihaela Vosganian, koreográfia: Liliana Iorgulescu, rendezés: Anda Cruceanu, aki első színházi és filmes mesterem volt. Az első két előadásra a Mogoșoaia-palotában került sor, pontosabban a Bibescu család sírboltjánál, a SIMN2 fesztivál keretében, a közönséget pedig meghívottaink, valamint a parkban sétáló és felénk tartó emberek „alkották”. Távolról az előadás legalábbis excentrikusnak tűnhetett, és azt gyanítom, a palota átlagközönségének ez keltette fel az érdeklődését. Amikor ez az előadás – minden hírverés nélkül – színpadra került, a terem félig a szűk baráti körrel telt meg. Ugyanebben a fogadtatásban volt részünk Sevillában is, ahol az előadás koncepciója egy Los Angeles-i balettiskolával való együttműködés következtében megváltozott. Ebből azt szűrtem le, „az én kis hazám a hibás” a gyér közönségért…
—-Egyetemistaként szüleimmel A felébredt álmodó című operán dolgoztam, az előadást Alexander Hausvater rendezte, aki – apám miniszteri pozíciójával együtt – színültig töltötte a Bukaresti Nemzeti Opera termét. Anyám napokig nem tért magához a sokkból. Egész Bukarest tele volt különféle méretű plakátokkal, a televízió- és rádióadók pedig gondoskodtak az esemény megemlítéséről. Ekkor jöttem rá, milyen óriási jelentősége van a reklámnak, hogy gonddal és bárki számára hozzáférhetően kell csinálni. Igaz, azt mondják, be kell lőni a célközönséget. Szerintem különbség van a művészt támogató célközönség és az olyan közönség közt, amelynek egyszerűen tudnia kell legalább a létezésedről. Ha csak a célközönségre koncentrálunk, akkor lemondunk az arisztotelészi catharsis révén történő nevelésről, amelyben én személy szerint hiszek.
—-Bukarest ismert színházai zsúfolva vannak. Interjúiban a drámaíró Jon Fosse Norvégiával kapcsolatban arról az „úgynevezett polgári” rétegről beszél, amely pontosan nem is tudja, miért jár színházba, mintha csak valami társadalmi szertartáson venne részt, de legalább megtölti a színháztermeket. Mihai Ion rendezővel beszélgetve arra a következtetésre jutottam, hogy minden alkalommal ugyanazok az emberek népesítik be a bukaresti színháztermeket, és mindegyik színháznak megvan a maga, környékbeliekből álló megszokott közönsége. Nemzedékünk fiataljait mintha nem érdekelné a színházba járás. Az UNATC3 hallgatóin kívül egyébként, be kell vallanom, még nem láttam olyan fiatalokat, akik kezükben a diákigazolvánnyal arra kérnék a jegyszedő hölgyeket, engedjék be őket ingyen.
—-Harmadéves egyetemistaként főállású színésznőnek éreztem magam, és lemérhettem a közönségnek a javaslatainkra adott reakcióit. Heti három előadást is tartottunk, néha pedig próbákat a fellépések után. Én és a kollégáim egy gyönyörű álomban éltünk. A főiskola biztosított nekünk egy teljes évet, amely alatt egy régóta ismert, rendkívül foglalkoztatott színész programja szerint dolgoztunk, aki mindig fáradt, és aki bizonytalan órákban kávézik meg ebédel az öltözőjében, vagy egyáltalán nincs is ideje ebédelni. Voltak előadásaink, melyeken mi, színészek többen voltunk a közönség tagjainál, meg olyan fellépéseink is, ahol a nagyszámú publikum miatt alig tudtunk játszani. Miután az otthoniak eljöttek és „beleegyezésüket adták”, következett az a rész, amikor azt kérdeztük magunktól, ki jön el még megnézni minket, hiszen sehol egy plakátunk, és gyakorlatilag nem létezünk. A közösségi hálózatok nagyon hasznosnak bizonyultak, az emberek vágya pedig, hogy ingyen mehessenek színházba, megrendítő volt. Mindennap felkerestek minket a Gyermekpalota környékén élő emberek, az iránt érdeklődve, mikor lépünk fel legközelebb. Először kerültem kapcsolatba olyan közönséggel, amely kifejezetten azért jön el az előadásainkra, amit nyújtani kívánunk. Nem ismertek minket, nem tudták a nevünket, s mégsem véletlenül voltak ott.
—-Én részt vettem két teljesen különböző, de ugyanolyan nehezen megemészthető projektben. Az első előadást, Jon Fosse A név című színművét Mihai Ion rendezésében vonakodva fogadta a közönség. Jon Fosse a tipikusan depressziós, unalmas és még a honfitársai számára is érhetetlen norvég, de ez idő szerint ő a legjobban fizetett drámaíró. A csapatom számára csodálatos élmény volt, mert abban a helyzetben találtuk magunkat, hogy egy rosszul működő norvég családot kell színre vinnünk a Balkánon, igyekezvén segíteni a közönségnek érthető nyelvre lefordítani a történetet. Megcsináltuk, a közönség viszont tartózkodóan fogadta, az előadás ugyanis – ha szabad így mondanom – nyomasztó terápiának vet alá, mivel arra késztet, hogy az otthoni problémákon rágódj, semmint hogy kikapcsolódj. A Marina Hanganu rendezte előadás – a Marisol Jose Riveratól, akinek azonban nem szokása hasznot húzni az írásaiból – már szórakoztatta a közönséget, mivel a románok több közös pontot találtak benne, és a színműben eleve meglevő komikus helyzetekből a maximumot hoztuk ki.
—-A Bogdana Darie által színre vitt, „Karamazov testvérek” típusú előadásokra diákokat hívtunk meg nagy számban, hogy kulturálódjanak is egy kicsit, a színészek azonban nehéz próbatételeknek voltak kitéve, a diákok ugyanis pornográf, vagy „te, rakd ki őket a Facebookra”-szerű megjegyzéseket tettek. Megható volt a tanárok igyekezete, hogy színházba vigyék a diákokat, de a román tabletes generációnak esetleg más az ízlése.
—-Ami a filmet illeti, a nemzedékem a megélhetésért küzd, néhány rövidfilm pedig, amit alkalomadtán megnéz egy-egy szakmabeli, koldusbotra juttatná. Távol állunk attól, akárcsak a jeles román rendezők, hogy kapcsolatot teremtsünk a nagyközönséggel, egyes rendezők a pénzhiány, mások választott témáik előadásmódja miatt. Egyelőre még tanonckodom, de azért észrevehető, hogy kétfajta témám van, amely érdekel és valószínűleg még hosszú ideig érdekelni fog: a párkapcsolatok és a román, illetve az örmény nép által gyakorolt politika. Azért jöttem Nagy-Britanniába, hogy „ellessek” még némi ismeretet, azt gondolva, az itteniek optimistábbak a hetedik művészet jövőjét illetően, de ők se bizakodóbbak, és nem látnak anyagi hasznot benne.
—-Ami viszont különbözik Romániától, az a színháznak és a filmnek – még a legkevésbé nézhetőnek is – csapott reklám. Anélkül, hogy akarnád, megjegyzed minden produkciónak a nevét a központban. Azt lehetne mondani, ezen a téren egyfajta posztmaterializmussal van dolgunk. A minimálbér módot ad rá, hogy elvidd a barátnődet színházba vagy moziba. Azt hiszem, azt a nemzedéket, melyet Fosse szerint Norvégiában a kedves idős hölgyek képviselnek, Nagy-Britanniában a fiatalok képviselik. És mivel Nagy-Britannia egy jó ideje kapitalista, a művészek túl sokan vannak már ahhoz, hogy követni lehessen őket, így aztán megint csak azon a ponton találjuk magunkat, hogy még a sok reklám mellett is küzdened kell az elismertetésért.
—-Nem tudom, hogyan definiálhatnám a posztmaterializmus fogalmát Romániában. Elvileg az én generációm az első, amely állítólag „az élet értelmét” keresi, merthogy az alapszükségletek fedezve vannak, hiszen megszabadultunk a kommunizmustól, és mindenki boldog. Mi nem rendelkezünk összehasonlítási alappal, lévén hogy `90 után születtünk, de elmesélték nekünk, nagyjából miként is álltak a dolgok, olvastunk is néhány könyvet, meg talán láttunk pár filmet. Amúgy meg a fiataloknak szerintem nagyobb volt a tudásszomja akkoriban. Az én nemzedékem mélyrehatóbb formában tapasztalja meg a materializmust, mint a „kommunista” nemzedékek, mert nehezebb kielégíteniük az alapszükségleteiket. `90 előtt létezett valamiféle szigor, ami a fiatalokat – talán akaratuk ellenére is – munkára kötelezte, ez pedig fizetést és fejadagot biztosított nekik. Nyomorúságos állapotok uralkodtak, de a túlélés minimumát jelentették. A korlátozás, a folyamatos frusztráció – „csinálnám, a rendszer viszont nem engedi” –, az állandó harc a mindenre rátelepedő, ám láthatatlan felsőbb hatalommal, valamint a szellemi feketepiac tökéletes otthont biztosított a népnek kultúra iránti igénye ápolására. A hideg színháztermek, a kéz alatt terjesztett videokazetták és a nehezen beszerezhető külföldi könyvek arra ösztönözték a fiatalokat, hogy az élet értelmét keressék és a szabadságért harcoljanak.
—-A mindjárt a forradalom előtt és után született nemzedékek igyekeztek „behozni” a lemaradást. Noha mi nem ismertünk korlátozást, hátulról mintha egy ismeretlen kéz hajtott volna, hogy kiéljük mohóságunkat és mindenbe „belekóstoljunk”. A hippi és a punk korszak késett vagy negyven, illetve húsz évet, a kétezres évek fiataljait pedig olyan friss élmények bombázták, mint a Trainspotting (1996, Danny Boyle rendezése), elutasítottak mindenféle politikai, társadalmi berendezkedést, és sokan közülük egy kicsit „homleszek” lettek. Ők azért ellenezték a kapitalizmust, mert a vállalat fogalmával azonosították, és a gépesített uniformizálás egy másik formáját látták benne. Így se jó, úgy se jó. A szülők elleni lázadás és az „ősi” anarchia melankóliája végképp kedvüket szegte vagy kimerítette őket, úgyhogy elkezdtek a szüleikéhez hasonló felelősségteljes életet építeni. Vannak kivételek is, de a művészet terén elég gyakran volt alkalmam találkozni az „életnek” ezzel a fajta felfogásával.
—-A lehetőségek végtelenek most már, a kritériumok pedig eltűntek. Egyszeriben felbukkant a verseny gondolata, és többé nincs kit hibáztatnod személyes és szakmai kudarcaidért. Elmondható, hogy a román nép folyamatosan diktátort keres magának. Szüksége van egy „rendszerre”, amely elnyomja a szabadságát. A szabadság látszólag felment a kötelességek alól, valójában azonban a szabadság felelősséggel jár. Az idő azt bizonyítja, hogy az ember minden döntésének következménye van, és így vagy úgy mindenért „fizetnie” kell. A diktatúrában az ember átháríthatja a felelősséget a rendszerre, és lelkiismeretileg kivonja magát bármiféle felelősségvállalás alól. Ezért szerintem mi öntudatlanul olyan kormányformákat élesztünk újjá, amelyek korlátoznak bennünket, mert talán félünk felelősségteljes módon hitelesen kifejezni magunkat.
—-A kommunizmus idején komoly verseny folyt az egyetemre való bejutásért. Kiváló tehetségek néha hat évet is vártak, hogy tanulhassanak, de az egyetem elvégzése után megkönnyebbülten fellélegezhettek, tudván, hogy álláshoz jutnak. Mivel minden évfolyamon kevesen voltak, sikerült boldogulniuk és megtalálni a helyüket. Igaz ugyan, hogy talán nem teljesedtek ki és csak kis hazánk határain belül voltak híresek, de mindannyiuknak lehetőségük adódott időnként színre lépni.
—-Nem szép tőlem panaszkodnom a sok helyre a főiskolai tagozatokon, amelyeken tanultam, mert a számomra felkínált lehetőség nagy valószínűség szerint annak köszönhető, hogy az egyetemeknek több fizetőre van szükségük. Ami viszont pánikba ejt, az a lediplomázás utáni versengés. Mind különlegesek vagyunk, és úgy véljük, kijár nekünk az Oscar meg a zsúfolt mozitermek. Ugyanakkor a világ népessége megszaporodott, így talán a művészek száma egyenesen arányos lesz a bolygón élő egyének számával. Aztán meg az „univerzum” gondoskodik a természetes szelekcióról, ami már egyáltalán nem tehetség, hanem kitartás, diplomácia és külső támogatás függvénye. Külső támogatáson anyagi támogatást is értek, de oktatásit is.
—-Jelen pillanatban nemzedékem, a 2014-ben végzettek igyekszünk „felemelkedni” a „Rámpa” nevű egyesület révén, melyet Adela Bengescuval, Lucian Rus-szal, Teodora Filip-pel, Florin Crăciun-nal és az elnöki tisztet betöltő Mihai Ion-nal közösen alapítottunk. Makszim Gorkij Éjjeli menedékhelyével mutatkoztunk be, Mihai Ion rendezésében. Mázlink volt a Solacolu Fogadó tulajával, akinek tetszett az ötlet, hogy „kölcsönadja” a helyet hat előadásra. Afféle reality show lett a dologból, mivel a közönség csak húsz nézőből állt, és elvegyült köztünk. A szöveg kívánalmaihoz igazodva a nézők az udvaron sétáltak, a színészek pedig a tetőkön, a kerítésnél stb. játszottak. Realizmusunkat a végletekig toltuk, a Valentina Voroneanu készítette smink, valamint a vérrel teli fiolák, égésnyomok és valós időben leforrázott bőr, illetve a meztelenség és az erőszak nélkülöztek mindenféle trükköt. Tudtuk, hogy ha fel akarjuk hívni magunkra a figyelmet, valami szokatlannal kell indítani. Ez a projekt nagyon jó fogadtatásban részesült, beleértve a rektor díját az évzáró ünnepélyen. A díszleteket és a jelmezeket a színészgárda tervezte és hozta hazulról. Mindez nem jöhetett volna össze, ha a csapat néhány tagját nem támogatják a szüleik minden lehetséges módon. Egyáltalán nem csaptunk reklámot, a közönség csak meghívóval léphetett be. Most azért küzdünk, hogy az előadást színpadra vigyük, és hogy hűek maradjunk realista szemléletünkhöz, ami elég nagy kényelmetlenséget okoz minden színházrendezőnek, mert feje tetejére állítja a játékszínt. A fogadóban tartott előadásról készült bemutatófilmmel támogatásokra próbálunk szert tenni, hogy megismételhessük az előadást, és reklámozhassuk is.
—-A második projekt kifejezetten a nagyközönség számára készült az „Örmény Utca” Fesztivál keretében, ahol két rövid, szórakoztató és félig-meddig tanulságos jelenettel léptünk fel, amelyet bárki könnyedén megérthet. Az első jelenet egy önálló, Caragiale műveiből összeállított párbeszédkollázs volt, a második a Suttogások könyve4 egyik történetének brechti stílusú adaptációja. A díszleteket és a jelmezeket ezúttal is otthonról hoztuk, vagy az Örmények Egyesületétől kölcsönöztük.
—-Ami a filmet illeti, ott a dolgok jóval bonyolultabbak, mint a színházban. Én legalábbis így érzem. Amióta Nagy-Britanniába jöttem, igazolódni látom, hogy világszerte irtózatos versengés folyik, és hogy végül csak a saját hazádból kell kiindulnod.
—-Én ezt az egyesületet a munkatársaimmal együtt egy színház- és filmprojekteket gyártó produkciós irodává szeretném fejleszteni, hogy az embereket minden hétvégén kimozdítsam a házból és boldogabbá tegyem. Tudom, ennek a vágynak a megvalósítása akár húsz évig is eltarthat, és minden a közönség elvárásaitól meg az inflációtól függ, de hát a remény hal meg utoljára…
Bérhalmi Angelika fordítása
1 Eminescu Glossza című verséből. (Dsida Jenő 1929-es fordítása.)
2 Săptămâna Internațională a Muzicii Noi – Az Új Zene Nemzetközi Hete.
3 Universitatea Națională de Artă Teatrală și Cinematografică „I.L. Caragiale” – „I.L. Caragiale” Színház- és Filmművészeti Egyetem.
4 Varujan Vosganian Cartea șoaptelor c. regénye.
–
–
