Álmos az éjszakai gyorson utazott akárhová. Hátizsákja a feje fölötti polcon feküdt, lógó szíjai ingaként jelezték a kanyarokat. Fáradt volt, s egyedül lévén a fülkében, végigfeküdt három széken. Kommunizmus szaga volt a kárpitnak, az az egyveleg, amit ha az ember megpróbál különválasztani izzadság, dohány, fing s hasonló alkotóelemeire, értelmét veszti. A halottsárga színt bontó neont nézte, melyet csakis a szentlélek óvott meg a kiégéstől, s a mocskos, megbarnult műanyaglapot, melyen keresztül fénye csak még sorvasztóbbnak hatott. A vonat kegyetlenül rázott, mintha nem is lennének sínek, csak a megrepedezett talpfákon futna. Mindemellett az egész szerelvény durván balra dőlt, valószínűleg néhány törött laprugónak köszönhetően, ami mindezt csak még kellemetlenebbé tette.
—-Nem bírta tovább, felült. Hányinger kínozta, s bármennyire fáradt volt, nem tudott aludni ebben a káoszban. Fogalma sem volt, hol vannak, odakint vaksötét, se hold, se csillag nem kíváncsiskodott be az ablakon. Álmos ösztönösen a telefonja után nyúlt, aztán dühösen zsebre vágta, amikor eszébe jutott, hogy már órák óta lemerült. Úgy érezte magát, mint akit egy vonaton berendezett koncentrációs táborba rekesztettek. Már azt sem tudta, mióta utazik. Biztos megvan két órája, talán több is. Már nem érezte.
—-Az ajtó felé nézett, ami nem záródott és a vonat ringását követve ritmikusan csapódott tokjához. Pisilnie kellett, s bármennyire irtózott az efféle vonatok vécéjében leledző lehetőségektől, elindult, hogy könnyítsen magán.
—-A folyosó világítása még a fülkéjénél is silányabb volt. Álmos elnézett jobbra is, balra is, hogy megállapítsa, melyik mellékhelyiség lehet közelebb. Jól leszidta magát, hogy menten becsinál, s közben efféle hülyeségeken agyal, ahelyett hogy indulna, úgyhogy felháborodva jobbra fordult. És ment. Ment és ment.
—-Megtorpant. Megdörzsölte a szemét, és mély levegőt vett. Csak a fáradtság dolgozik benne. Ismét elindult, immár gyorsabban, de csak nem változott semmi. Ahogy haladt előre, a szerelvény ajtaja egyre csak távolodott. Úgy döntött, nem gondolja túl a dolgot, hanem megfordul és a másik irányba keresi meg a vécét. Lépni sem volt esélye, ijedtében megtántorodott és az üvegnek támaszkodott. A kocsi másik vége hosszan lemaradva sötétségbe veszett. Megrázta a fejét, adott magának két erősnek szánt, de gyengére sikeredett pofont, és fülkeajtójának kilincsét kereste a kezével. Ijedten kapta el a nedves felülettől, s mikor ráfordította a tekintetét, sem lett nyugodtabb. Ajtója helyén frissen döngölt vályogfal fogadta, rajta hanyagul vésett, de kétségtelenül tökéletes aranymetszés.
—-Álmos immár megnyugodva, hogy álmodik, elröhögte magát. Egy percre azért megijedt. Vállat vont. Nem mintha sok választása lett volna, elindult az egyetlen, végtelenbe nyúló irányba, ami még nem záródott el előtte. Zsebre dugta kezét, és felhőtlen nyugalommal vágott neki az útnak.
—-Telt az idő, de a reá váró táv csak nőttön nőtt. Játékokat talált ki magának, hogy elmúlassa az időt. Nem volt semmije, ezért útközben segített egy anyónak, aki hálából hamuba sült pogácsát csomagolt neki. Megfejtette a király találós kérdését, ezért egy hétesztendős marha hét rend bőréből varrt hétmérföldes csizma volt a jutalma. Megrakta a tizenhárom öles máglyát az éhező táltos paripának, aki így erőre kapva szolgálatába szegődött.
—-Egy fülkeajtó résén át kiszűrődő fénysugár lökte ki mesevilágának erkélyén, s ez annyira rosszul esett neki, hogy szinte érezte derekában a sajgó ütközést. Először oda akart szaladni, hogy üdvözölje a bent tanyázókat, de minél közelebb ért, annál erősebb félelem kerítette hatalmába. Ahogy ott állt a fülkeajtó mellett, vigyázva, hogy ne vegyék észre, kövér hópelyhek libegtek a szélrózsa minden irányából, annak minden irányába. Álmos olyan volt, akár egy kivert kutya, aki a fagyból figyeli a házban lakmározó családot, a gőzölgő malacsültet és az angyalokat, akik eszik. Nem merte elviselni ezt az érzést, úgyhogy kopogtatás nélkül benyitott, ellenszegülve épelméjűségének.
—-Odabent egy öreg házaspár ült egymással szemben, a divatból gondosan kitessékelt ruhákban. Mosolyogva fogadták látogatójukat. Az egész fülke naftalin és pálinkában oldott fekete nadálytő szagától volt terhes. Álmos nem szólt, nem is tudott volna, annyira fojtogatta a szag. Csak bólintott, s leült az öregúr mellé.
—-Szó nem esett. Csak ültek, többet és szigorúbban, mint a zen mesterek embert próbáló elvonulásaikon. Az idő elvesztette értelmét ezen a helyen. Csak szakasz maradt, mely igazából bármelyik irányba folyhatott. Ebből az első bogos volt. Csúszott rajta a gondolat, mint puha női ujjak a fonóban, s megakadt a csomós részeken. Ilyenkor Álmos majd megőrült a két öreg nyugodt, mosolygós arcáról sütő gúnytól. A második szakasz kemény volt, de tisztességes. A percek kőóriások gyanánt mozogtak, de mindegyik léptük pontos volt, és elsöprő. A harmadik szakasz pedig egy bozontos elektromos angolnára emlékeztette Álmost. Valótlan volt, mégis kézzelfoghatónak hatott, de amikor megpróbálta megragadni, ahelyett hogy kisiklott volna kezei közül, tüskés sörtéit beakasztotta a bőre alá, és kegyetlenül megkínozta. Az elektrosokk lüktetését leginkább a heréiben érezte. Sajogtak a golyói, és belőlük kiindulva az egész idegrendszere karácsonyfaégők monoton vibrálásához hasonló ütemben vonaglott. Álmos megtanulta a leckét. Igazából nincs különbség egyetlen perc és ezer év gyötrelem között, ha az ember eltávolodik magától, mert csak a pillanat van, és az örök.
—-Felállt. Egy kurta biccentéssel megköszönte a társaságot, és becsukta maga mögött a fülkeajtót. Zokogva omlott össze és makogva könnyezett, mint a halálsorról szökött rab. Összekuporodott magzatpózba, és talán újjá is születhetett volna, ha a vonat folyamatos zötykölődése megengedi neki, hogy elaludjék. De nem. Meg kellett várnia, míg az ismét meglódult idő kegyetlen lassúsággal kimossa belőle azokat a rémségeket, amiket agya szült a két öreg mellett. Mire sikerült feltápászkodnia, a sötétség közelebb húzódott és a vagon eleje felé terelte.
—-Elkezdett félni. Eddig mindössze játéknak hitte, kósza jelenésnek, amiből egy erősebb zöttyenés magához téríti, de érezte, hogy ennek fele sem tréfa. Szaladni kezdett a sötétség elől, mert abba rettenetesebb dolgokat vetített, mint amit maga előtt látott. Eszébe jutott egy felelőtlen mondata, amit azért mondott, hogy keménynek tűnjön egy lány előtt. „A vágyaim után és a félelmeim elől szaladok.” Szégyellte, amiért ilyen könnyelműen használta a félelem szót, amikor nem is tudta annak igaz értelmét. Most már értette. Már valóban a félelem elől szaladt.
—-Rettenetesen megörvendett, amikor a falba szúrva megpillantott egy bicskát. Rögtön kirántotta, és felkiáltott meglepetésében, hogy milyen jól illik tenyerébe, akár egy régi barát kézfogása, vagy egykori szeretőjének göndör fürtjei. Egészen megnyugtatta a fegyver jelenléte, már nem is rohant, inkább csak kocogott, s az őt üldöző sötétségben rejtőzködő szörnyetegek sem voltak már annyira szörnyűségesek. Bátran nyitott be a következő fülkébe, mintha nem is terelnék, hanem saját akaratából tenné.
—-Egy középkorú úriembert talált ott. Tetőtől talpig rongyban állt, borostás, meggyötört arcát megmosta, hogy illendően várja a jövevényt. Csontsovány volt, és szemében nehéz idők fényei pislákoltak. Beszéltek azok szavak nélkül is, s Álmos már látta rajta, hogy éhes és némán enni kér. Savanyú mosollyal szúrt bele bicskájával az ujjbegyeibe, aztán mély vágást ejtett végig az ujjakon. Miután bal kezéről lehúzta a bőrt, mint egy kesztyűt, a koldus felé nyújtotta. Amaz elvette, és elkerekedett szemekkel nézte a cafatnyi bőrt, miközben jótevője már fel is vágta hosszában az alkarját, hogy könyékig lehántsa az életadó védelmet.
—-– Bőrt, csak úgy magára? – nézett értetlenkedve a koldus, s szemében őszinte meglepetés ült.
—-Álmos elbőgte magát. Aljasság és önzőség csorgott az ereiben, inakkal teleszőtt húsából is az csepegett a földre. A koldus visszaadta a bőrdarabot, sarkon fordult és kipréselte magát a résnyire nyitható ablakon. Mintha csak erre várt volna, ugyanazon a szűk nyíláson beérkezett egy mezítlábas kölyök, mocskos és kócos, szájából csorba fogak lógtak, ahogy bal öklét szopta. Álmos felnézett rá, s amennyit látott könnyeinek fátylán keresztül, az elég volt, hogy az iménti ember jelenjék meg előtte. Még a gyermeki hang sem hatott másképp fülének:
—-– Bácsi, én is éhes vagyok.
—-Mit tehet az Isten fia az efféle helyzetekben? Immár másodjára húzta le a már fonnyadó bőrt hegesedő kezéről, és odavetette a földre a kis kolduskirályfi lába elé, ahogy koncot vet az ember az ebnek. Az boldogan ugrott utána, s leplezetlen örömmel kezdte el majszolni. Homályos szemei hálát rebegtek. Álmos csak állt ott, kegyetlen.
—-Aztán kitántorgott a fülkéből, maga előtt tartva a kést, nehogy kövesse a tanulság. Sietősen csapta be az ajtót, s már rohant is az utolsó fülke felé, ahol majd minden eldől. Tudta, hogy eddig borzasztóan teljesített. Átkozta magát, amiért könnyelműen elhitte, hogy csak álom az egész. De immár mindegy, egy utolsó lövése van, talán még annyi sem.
—-Az utolsó fülkeajtó vasból volt, elektromos zárszerkezettel. Gondolkodás nélkül ütötte be Fibonacci számsorát, egész a harmincnegyedik elemig. A vaslappancsok hangos csattanással elfordultak, ő pedig egy erős zöttyenéstől bezuhant a fülke mélyébe. Soká tartott, míg szeme hozzászokott a helyenként éles, máshol pedig töményen ömlő fényhez. Körülnézett. Közvetlen maga előtt egy töltött pisztolyt talált, benne három golyóval. Kicsit távolabb, három kötélen kikötve csak rá várt: egy tigris, mely már evett emberhúst, egy buddhista szerzetes, aki bár még nem evett tigrishúst, de testükből ajándéktárgyakat készített és árulta a feketepiacon, meg egy elhízott, de kedves bolti elárusító.
—-Mindhárom beszélni kezdett volna, de két dörrenés hasított a levegőbe. A tigris és a bolti elárusító holtan rogytak össze, arcukon azzal a megrökönyödéssel, ami egy meg nem hallgatott ügyvéd dicsőségére válhatott volna. Álmos megragadta a fegyvert a csövénél, s az agyával ütni kezdte a megkötözött, tigristestrészekkel kereskedő buddhistát. Amaz sokáig rimánkodott, s Jézushoz fohászkodott. Nem is volt igazi buddhista. Mikor már teljesen péppé verte a fejét, és meggyőződött, hogy a három kikötözött közül egyik sem él, befalta a csövet, és meghúzta a ravaszt, felettébb megkönnyebbült mosollyal. A hatalmas dörrenést borzasztó káromkodás követte, ahogy Álmos szitkozódva elhajította a fegyvert, és fülét fogva tántorgott. Vaktöltény, tudhatta volna.
—-Kilődörgött a fülkéből, és majd összeesett, amikor a vonat hatalmas fékezéssel megállt. Az ablakból sem állomás, sem bármi egyéb nem látszott, a szerelvényajtók mégis kicsapódtak. Földön kúszva, mint kígyó siklott be a hideg, sercegő, ürességgel átitatott levegő. Álmos megérkezett.
—-Felállt és leporolta magát. Megigazította ruházatát, végigsimította haját. Mindegy, ki várja odakint, az illendőségről nem feledkezhet meg. Lassú, méltóságteljes léptekkel fordult el a WC-fülke mellett, s ügyelve, hogy mozdulatai kifogástalanok legyenek, lelépett a vaslépcsőn.
–
–
