Az éj igazi énje valóban szabadságra ment,
egy vérző csillagcsíkot hagyott maga után,
és egy néhol szakadó felhőkendőt,
hogy felitassuk a bőrünkbe vésett
tűszúrások nyomát,
pedig azok egykor az ében eget
lyuggatták olyan szikrákkal,
melyeknek jégfénye
katarzis-kamrákig hatolt.
Ködös, ódon szélfúvások hangját
drogfürge-dallamú ciripelések váltják,
feketéllik a frissen lefőzött, sűrű hőség,
az a világelőtti csöndesség
sem pillant vissza ránk, nem ámulunk
a hűs légáramlat sötétkék íriszének delejére.
Hol nyaral az éjszaka? Biztosan remekül mulat
az ágykagylókban forgolódó, merő verítékgyöngyökön,
Holdkoktélt szürcsöl régillatú pálmafák alatt,
türkizséget teremt a tenger tükrén,
homokkal szemcsésíti a múlt szépia sziluettjét.
És álmok oldódó porát szórja abba a gépezetbe,
ami ekkor megfeledkezik a fagyos fenség
igazságáról, az ölelés melengető lényegéről,
szúró ragacsokat befogadva mellkas mögé,
közérzet lombkoronáját ritkítva,
rikkancstülekedéseket tűrve vagy fellökve,
lélekgrimaszokat mímelve, cudar dacragyákkal
hintve a valódi arc záporhamvas simaságát.
Mely arc csak arra vár,
hogy visszanéz-e rá valaha
a mélyen munkálkodó,
az egyetlen, a hűséges,
a valójában sosem pihenő
éjszaka…
–
Versek vagyunk
Hogy valaha megírom-e azt a verset,
ami méltó az érintetlen lap fenségéhez,
nem tudhatom soha, csak reménykedhetek,
hogy egy nap a mondhatatlan szó vissza nem kérdez:
hogy a sóvár hívórím nem vár feleletet,
mert beteljesült, mert önmagát adja
az összecsengés, többé nem görbül, nem remeg
igazolásért esdekelve ajka.
Én nem tudom, valaha kifejezhetem-e majd
azt, ami a végső rétegbe nyúl, ködtavat kavarva.
De ha az egyetlen szikraszó cselekvésre hajt,
minden élet a benne élő örök verset szavalja.
Már nem tudom, elmondhatom-e valakinek, ami még
magam előtt is mélységig palástolt dolog, tetszhalott.
De ha a kimondott szívéből valami engem kitép,
a leghatártalanabb hallgatás nyelvén ellobbanok.
–
Mögötti világ
Sűrű fodrú, űrszomorú függönyök mögött
lebbennek csak fel az igazi éjszakák,
érzés húsa nélkül holtnak tűnik a hold is,
eltakarja a szépiaszín némaság.
Zuhog súlyos dallammal a mélység,
mélabús tény vagy gyönyörű remény?
Fehér szembogarak poroszkálnak
a roppant fekete írisz egén.
Kiárad a Mindenségbe, mit valaha is gondoltunk,
és mely szépséget visszaadtunk hűséggel Neki.
…kirepült az első határfióka a végtelenből,
szógubók nyíltak – emberlelkünk üres vagy teli?
Hol szűnnek különbségek, kezdődik az élet,
nem kérgesíti tény a dobogó reményt sem.
A mindenkori mostban mindegy, mit is érzünk:
igézést vagy félelmet nappalon vagy éjben;
nincs már varázslat, de bűbáj-buborék sem csattan
ebben a szabályszmogos, csodákat permetező légkörben.
Merre repüljünk, ha muszájjá vált a szárnyalás?
A legszebb világ rejtetten ragyog, szab és ad, húz és röppen…
…hol már átfesthetjük, mi egykor adott szín volt,
úgy, hogy tiszteljük örökségek színtelen tanítását,
mindegy, mit, csak érezzünk, minden él, minden kél,
millió szemet huny le az, ki sötétségben szivárványt lát.
Azok a gondolatok
Azok a gondolatok azóta messze tűntek,
melyek az elme tölcsérében elnyelődve
egy önmagába térő, lövellő körbe űztek,
s hol hegybe, hol az épp tüskét ásító völgybe
lengettek ki, ahol aztán mindent láthattam:
misztikus mámort és borzongót – félszeg lélegzet tépett;
csak az utat, a levegőt nem, s fájt az arcban
a vonás. Voltam víg hírvivője meg nem érkezésnek.
Mi fennakad az időrostán, a „mindig másképp”
rezdült állandója. Nem kőszerű, de nem is langy patak.
Rétegek, árnyalatok szitálnak ma, hol az árnyék
visszmásán túl Múlt, Jövő, Titeket végleg elhagytalak.
–
Már nem
Nem vagyunk már illanókon időzők,
nem vágyunk már lázadt lágyságra,
nem érint már a szikrázó érintetlenség,
nem borzong már fel epedőn
légzésünk hálája.
Nincs többé tűzijáték azon a bent dobogó égbolton,
nincs többé semmiből sem első.
Nem illatozik könnycsatornánk úgy, mint rég,
minden frissesség szokottba szürkült, s nem
igéz az, mi eljő.
Ráncok tánca hull most a tisztult kádba:
a „mit tettünk volna másképp” sóhajmély vérere
most buggyan szét a tudattól,
hogy a csodák csuprát nem ittuk ki fenékig,
valók nem voltunk életre.
Nem nőttünk fel igazán soha.
