A fiú megállt a sziklák mellett, és a távoli sziget felé nézett, ahol a fák között tüzek pislákoltak. Még sosem úszott el odáig, és semmit nem hallott az ott élő emberekről. Olykor felmászott a szélkoptatta kövekre, s integetett nekik, kiáltozott, de nem érkezett válasz.
—-Ráérősen levetkőzött, s ruháit a homokra dobta. Fejest ugrott a szikláról, majd lélegzetét visszatartva hosszan úszott a víz alatt. Mikor felszínre bukott, mohón kapkodta a levegőt és kábultan pislogott. Aztán erőteljesen szelni kezdte a habokat. A vízcseppek csillámló függönyként táncoltak körülötte.
—-Kifulladva a hátára fordult, s hagyta, hogy a tenger kedvére ringassa. A reggel forró volt és csendes. Az égen köröztek a madarak. Időnként egyik-másik behúzta szárnyait és zajtalanul alábukott a vízbe egy-egy halért.
—-A szüleire gondolt. Amikor eljött otthonról, nem mondta meg, hova megy, és most alighanem nyugtalanul keresik őt. Nem értette, miért szeretik annyira. Egyetlen olyan tulajdonsága sem volt, amit a szülők örömmel fedeznek fel ivadékaikban.
—-Eszébe jutott a lány is, akivel járt egy ideig. Gyakran beszélt neki a szerelemről. A lány komolyan hallgatta, nem is sejtve a szavaiban bujkáló hazugságot. Nem szerette a lányt, nem is tudott volna megkedvelni senkit. Csupán hasonlítani próbált a parkokban kószáló szerelmesekhez.
—-Az ég beborult. A víz lehűlt és szél kerekedett. Esőcseppek korbácsolták a tengert. Villámok hasogatták a sötétséget. Valahol a parton sújtott le egy és lángba borította a fákat.
—-Alig csapdosta már a vizet. Feladta, és arra gondolt, hogy már csak egy csoda mentheti meg.
—-De a vihar hirtelen elült. Kisütött a nap. Döglött madarak, a partmenti erdőkből idesodort levelek úszkáltak szerteszét a vízben.
—-Ismét a hátán fekve pihent és könyvekkel telezsúfolt szobájáról ábrándozott. Rendszeresen látogatta az antikváriumokat, délutánonként bizonyos órákban ott lehetett látni, amint remegő kézzel a papírhalmok súlya alatt rogyadozó polcokon kajtat. Amikor talált valamit, szeme mohón felcsillant, megragadta a könyvet, kifizette, és félve a kabátja alá csúsztatta. Hazafelé menet a szélben lobogó kabátszárnyaival úgy hatott, mint egy hatalmas madár, mely a fészke felé tart, hogy felfalja zsákmányát. A szobájába lépett, ahol a por vastagon állt minden sarokban. Letelepedett az asztalhoz, beírta nevét a könyvbe, majd megkönnyebbülten felsóhajtott, mert csak most lehetett biztos benne, hogy a könyv az övé és már senki nem foszthatja meg tőle. Levetette a kabátját, beburkolózott egy pokrócba, és egész éjjel olvasott.
—-Leszállt az alkony. Az erdőkben a vadállatok behúzódtak búvóhelyeikre. Az emberekre, házakra, növényekre csillagpor szitált finoman.
—-Még egyszer nekiveselkedett, hogy elérje a partot. De kifogyott a szuszból, és görcsök hasogatták a testét. Vizet nyelve tehetetlenül kapálózott. Figyelmeztette magát, hogy ne kiáltson segítségért. Néhány percig vadul csapkodta a hullámokat, karjai viszont elernyedtek és már nem engedelmeskedtek neki. Lassan lemerült a tengerfenékre a homokba temetkezett leselkedő halak közé.
—-Az éjszaka a szokásos módon telt el a szigetlakók számára. Reggel azonban egy öregember felpuffadt holttestére bukkantak a parton. Egy füzetet találtak nála. A tengert kémlelték hajóroncsok után kutatva. De még csak egy deszkán sem akadt meg a szemük. És sokáig kérdezgették maguktól, vajon honnan jött az ismeretlen, és hogy került oda, hiszen a legközelebbi szárazföld többévnyi útra fekszik, és csak nagy ritkán érkeztek hajók ama csodálatos messzeségekből, ahol a senki városa volt.
Vágó Asztrik fordítása
–
–
Egy hozzászólás