A korai középkortól maradt ránk a különös irodalmi értékrend, amely a fémnemek szerint taksálja a római klasszikusokat: az arany szerzők névsora Terentiusszal kezdődik; Vergilius és Horatius előtt áll a neve. Plautus, aki vetélytársává lett az utókorban, csupán az ezüst írók névsorában említtetik – igaz, hogy ama széptani vegyelemző némelyeket ón-minőségűnek nyilvánított… Ha e felbecsülő módszert kiterjesztve korunk irodalmára, a manapság számon tartott fémeket is igénybe vennénk, akadna szerző, aki jól járna, ha bádognak kiáltanák ki irigyei vagy rágalmazói.
—–Az eltűnése óta eltelt több mint kétezer év során nagyot változott az irodalom, de Az androsi lány prológusát már azért írta Terentius, „…hogy a név, / irigy poéta rágalmára feleljen”. Vajon ki lehetett a nyavalyás? Akinek „sekély pontossága” akár az Arany János által gúnyolt nyelvész uraké: akik jobban tudják, amit a költő érez.
—–Pedig szegény Publius Terentius Afer úgy eltűnt a szemünk elől, hogy bottal üthetjük a nyomát – kész csoda, miképpen van mégis közöttünk! Hiszen azt se tudjuk, hol halt meg, mikor halt meg. Igaz-e, hogy épp a rómaiak Párizsába, Athénba indult tanulmányútra, s beleveszett a viharos tengerbe? Huszonöt évesen? Mert annyi biztos, hogy ha valóban elpusztult huszonöttel, első komédiáját, Az androsi lányt tizenkilenccel írta.
—–Édeskevés, amit még tudunk róla:
—–született időszámításunk előtt 185-ben vagy 190-ben, Karthágóban, vagyis Afrikában – innen nevében az Afer. De nem volt pun, hanem valamelyik líbiai törzs ivadéka. Nem tudni, hogy került Rómába Terentius Lucanus szenátor rabszolgájaként. Okos, jószemű férfi lehetett a szenátor, hogy felismerte az afrikai ifjúban a jobb sorsra méltó tehetséget, taníttatta, s felszabadította, a kor szokása szerint nevet is adva az újdonsült szabadosnak. Terentiusnak ettől kezdve roppant jó véleménye lett – ha nem is az urakról, akiket afféle Arisztideknek ábrázol, de a tehetséges rabszolgákról, amilyen ő maga volt: szellem és kellem egyaránt ezekben testesül meg komédiáinak könnyen áttekinthető társadalmában.
—–Ami írói származását illeti: nem tartozott a Plautus és Naevius nemzedékéhez, akikkel az utókor, kicsire nem adva, együtt emlegeti. Az utánuk következő nemzedékhez – a római irodalom kifinomultabb korszakához tartozott; nagymértékben az ő műve volt, hogy kifinomult. De feltehető – noha nincsenek írásos bizonyítékaink az akkor használatos társasági nyelv állapotáról és változásairól –, hogy az otromba humorú Plautusnak s a cizelláltan, keresetten dévaj Terentiusnak a római lovagi társadalom fejlődésének két különböző korszaka felelt meg; történelmietlen volt a számos elmarasztalás, amellyel Terentius értékét kisebbítették, különösen a romantika korában, a zamatosnak, Shakespeare-inek vélt Plautusszal szemben.
—–A korabeli társadalom növekvő irodalmi érdeklődésére mutat, hogy Terentius nem a „tavernákban” kocsmázott, mint állítólag Plautus, hanem a művelt nemes úrfiakkal barátkozott – mint Shakespeare, a polgár. Pártfogói is, mint minden nemesi korszakban, előkelő urak. Megbecsülhették: Terentius tekintélyt és anyagi jólétet szerzett rövid pályafutása alatt, birtokot vásárolt, s a lányai római lovagokhoz mentek férjhez.
—–Ezzel aztán a személyéről tudható adatokat ki is merítettük – a többi csak irodalom.
—–A Dydaskalionból – ami afféle központi repertoárjegyzéke a kor színháztörténeti eseményeinek – kiderül, ki szerezte az Andria zenéjét, kinek a konzulsága alatt mutatták be, de még a két színész neve meg a hangszerelés is. S kiderül, tisztességgel tudtunkra adatva, hogy a görög eredeti Menandrosz műve.
—–Az azonban már csak a filológusi figyelemnek köszönhető értesülés, hogy a darab ősbemutatója megbukott: a prológusban felidézett élénk irodalmi polémia még a megírása előtt zajlott le, különben nem lett volna felidézhető. A szaktudomány úgy véli: Az androsi lány a ludi Megalenses 166-os fesztiválján megbukott – mint annyi későbbi sikerdarab, mint a Tartuffe vagy a Pillangókisasszony. De talán még ugyanabban az évben, a ludi Romani rendezvényeinek keretében mutatták be a felújítást – ahhoz íródott a prológus! S az a felújítás tette az ifjú Terentiust egy csapásra ismert szerzővé.
—–Ami annak idején azt jelentette: feldolgozóvá. Mert Menandrosz görög szövegeihez csak az előbeszédnek nincs köze; amely immár az irodalmi csatározások teljében szólaltatja meg Terentiust – róla szaval a közönségnek a különleges jelmezben fellépő, mindig ifjú prológus-színész, róla, nem a darab hőseiről: ebben a szövegben találkozik a szerző személye a közönséggel.
—–Mai becslés szerint írói célja merő alázat: Menandrosz attikai művészetének áttelepítése Athénból Rómába, görögből latinba, s – ami szintén nem mellékes – az i. e. negyedik századból a másodikba. Menandroszt (kb. 342–290 között élt) Terentius meg a többi feldolgozó közvetítette az utókornak, darabjai elvesztek, töredékei rekonstruálhatatlanok. Meglehet, Terentius szerencséjére; mert Menandrosz talán jobb író volt, mint ő. Mindez puszta találgatás: mintha csak Platón rovására (akit ismerünk) magasztalnánk Szókratészt, akinek saját művei nem voltak, vagy nem maradtak fenn.
—–Menandroszt az ókori kommentárok úgy tartották számon, mint igazi attikai művészt. Mi ez az attikai jelleg? Ahogy a rómaiak értették: nem ázsiai, „asianista”, hanem a görög fénykor érett, kulturált, előkelőn tiszta stílusa. Tömör és ízléses, viszolyog a fecsegéstől és a demagógiától (amelynek egyik nagymesterét, Cicerót nem is kímélték később az atticisták – szónoklattani tanulmánnyal kellett védekeznie!), „tökéletes” és elegáns, úri, jótársaságbeli manír, amelynek hűvössége nem számít fogyatékosságnak. Fő a fegyelem, a pallérozott kifejezés, a forma, az egyensúly. Később ezt nevezték klasszicisztikus ízlésnek.
—–A Terentius-kor romanticizmusa, az „asianizmus” a kifinomultabb nemzedék számára bárdolatlan, hatásvadászó, vásári ékesszólás, a harsány szélsőségek stílje. Plautus – ha Menandroszt utánozza, ő is – közelebb érezhette magát hozzá. Pincekomédiái a tehetségének megfelelő vaskos humor, szeleburdi ötletesség plebejus városi népiességével hatnak: hangosabban nevettetnek, mint Terentius mérsékelt huncutságai. Azt mondják, zenés betétjeivel Plautus operetté tette az attikai komédia műfaját – Terentius azonban a társalgás választékos művészetét kedveli. Nem a színes meg az erős – jellegzetesen romantikus – hatások érdeklik: kifinomult közönségének finoman megkomponált, artisztikus vígjátékokat ír. Az eredetiség – ami szintén romantikus kritérium – nem érdekli, de mint minden igaz író, akaratlanul is, a maga módján eredeti.
—–Nem a források eredetiek; a kitalált történetektől idegenkedett. De azok a kompozíciói, a mód, ahogy felhasználja Menandrosz szövegeit, meg az úgynevezett kontamináció: a különböző görög darabok motívumainak elegyítése.
—–Utálja a részleteket, főként ha nem elég finomak, más szóval: ha naturalisztikusak. Menandrosz Andriájában a bábaasszony egészen pontos diéta-előírást közöl a csecsemő üdvére – Terentius általános fogalmakat említ csak, aminthogy általában szívesen dolgozik fogalmakkal. Ezt is, „…ne externis moribus spectatorum Romanum offenderet”, nehogy a rómaiakat külföldi erkölcsökkel sértse, írja egy ókori méltatója.
—–Mert Róma nem Athén, ha bámulattal adózik is az ókor Párizsának. Menandrosz afféle Giraudoux vagy Anouilh módján párizsias, illetve athénies – de a praktikus nagyhatalmi főváros higgadt ízlése a finomságot meg a bájt is óhatatlanul magához idomítja. Az atticizmus (aminek primer, gyakorlati értelme: fordítás görögből) a maga tartózkodó eleganciájával a leginkább megfelelő művészi import. Terentius (talán az Afrikából elszármazott külföldi-neofita érzékenységével) pontosan az adott – meg a levegőben lógó – szellemi körülményekhez hajlítja a görög portékát. Livreszk szerző, a szövegeket tanulmányozza, nem az életet, irodalomból alkot – de egyik legfőbb érdeme, hogy ő teremtette meg a finomság behozatalához az alkalmas latin nyelvet!
—–Menandrosz témáiból a tudatos művész finnyás ízlésével válogat. A görög mesternek akadtak fura, elrugaszkodott témái – Terentius nem nyúl hozzájuk. S miként Racine vagy Molière a maguk antik vagy mitológiai tárgyát művészetük belső követelményeihez alkalmazták, Terentius is a magáét keresi az idegen szubsztanciában. A drámai cselekményt nem változatosabbá, hanem egységesebbé akarja tenni, és intenzívebbé; idegenkedik a monológ-expozíciótól, amit Menandrosz még javában művelt. Egy szál színész hosszan mesélte a közönségnek, ki kicsoda, s mi történt a jelen pillanatig, amikor kezdődik a darab. Terentius drámaírói elhivatottságát tanúsítja, hogy ő a dialógust kedveli s műveli fortélyos biztonsággal. Első művének első dialógusa a kész író munkája, aki sose volt kezdő. Elírásai sem a kezdőé, inkább a kor irodalmának boldog hányavetiségéről beszélnek, amellyel különböző források különböző figuráit „kontaminálták”. Jellemző példa rá, hogy a bábaasszony egy helyütt iszákosnak mondatik, ebből azonban semmi nem derül ki a továbbiak során. Clarinus és Byrrhia nem származnak Menandrosz Andriájából, valószínűleg Perinthia című komédiájából csöppentek a római feldolgozásba – igen értelemszerűen. Mert Terentius épp ezt az elegyítést műveli a kiváló színpadi szerző biztos szimatával; s hogy szüksége volt rá, vagy inkább: hogy más forrásból származó kölcsönzései nem lógnak ki formás bonyodalmaiból, arra mutat, Menandrosz egy darabban fellelhető ötleteiből nem futotta „modern” mulattatásra. Olyan ez, mintha a mai bűnügyi regények szerzője múlt századbeli elődeinek történeteiből próbálna izgalmat teremteni: alighanem több históriát kellene elmésen összefűznie, hogy a korszerű krimi elkényeztetett közönségét elláthassa a kellő feszültséggel.
—–A bonyolítást Terentius azért sem nélkülözhette, mert nyelvi humora túlságosan artisztikus, nem mérkőzhetett Plautus kifogyhatatlan mókázásával, vastag vicceivel: Terentius a bon mot-k mestere, apró, finom díszítményekkel cirkalmazza a szövegét, amely cselekmény nélkül, önmagában is élvezhető. Pura oratio – ezzel ajánlja egyik kilenc szótagos, kimondhatatlan című darabját a prológusban: önmagában, nyelvi eleganciájában szép. A tökéletes stílus az érzékeny közönség számára éppoly élvezetes, mint a hibátlan virág. Szövegeiben ebből az igényből fakad az az íráskultúra, ami már-már dekadensen választékos, mint a késő klasszicista vagy barokk ízlés. Mert minden kultúrának van ilyen, természetes fejlődéséhez tartozó korszaka: amely a fegyelmezettséget, a kiegyensúlyozottságot, az eleganciát többre tartja a zseniális ötleteknél. Mihelyt ezek a „rokokó” időszakok elvesztik varázsukat, a belőlük termett művektől is mostohán elfordul a nézőtér: Schillernek van egy Goethéhez írott levele, amely gúnyosan számol be egy Terentius-bemutató bukásáról – az ő rokokóellenes műveinek szomszédságában.
—–Terentius irodalomtörténeti szerepe kétféle: az egyik, hogy megemelte a latin színpadi nyelvet, méltóvá tette a pallérozott római élethez; a komédia barbár őskorából kijutott a gondozott ligetek harmonikusan megszűrt verőfényébe.
—–Számunkra a másik fontosabb: Menandrosz már-már mitikusnak érzékelhető vígjátéki módszerei általa érkeztek el a legnagyobb vígjátékírók, Shakespeare, Molière, Goldoni műhelyébe. Shakespeare vígjátékai nagyon is terentiusiak olykor – barokk szófacsarintásai, a nyelvi lelemény élvezete nemegyszer maga is pura oratio. Shakespeare angol fifikái közé is beillenének Terentius némely latin alliterációi, szóképei, rejtett rímei, mint Az androsi lány szövegében az auxilium consilium vagy a perpetuo perpeti vagy a rem impeditans et perditam, amit az igényes fordítás sem érzékeltethet.
—–A verselését senkitől nem tanulta, az ő technikája, nem a más közegben működő mintaképé. Mindig egyszerű, jambikus vagy trochaikus hetesek, nyolcasok – a lihegő anapesztus, ami Hölderlin romantikájában oly görögösnek hat, nála nem található; túlságosan zaklatottnak érezhette.
—–Olvasmánynak sem megvetendő Az androsi lány: mennyi báj a quidproquo, a félreértések, tévedések technikájában! S hát még a „félre” instrukcióval, a közönséggel cimboráló szövegekben! Davus, a nagyokos szolga, ezzel lép be az egyik kínos helyzetbe:
„A fórumon mily csődület! Hogy nyüzsögnek:
Mily drágaság van!
——————-(Félre)
——————-Nem találtam más szöveget.”
A banalitás, úgy tetszik, vízözön előtti termék – az emberek ugyanazokat a semmiségeket mondogatták kétezer évvel ezelőtt, mint többnyire ma is – és az irodalom kajánsága, humoros viszolygása a lényegtelentől szintén nem változott. Ha összevetjük a középkori szövegek jámbor naivitásával, Terentius dévajsága – szellemi időrendben – nem oly távoli, nem érezzük, hogy világok választanak el világától. Még az olyasmit is egykönnyen beleképzelhetnénk valamely mai bohózatba, mint a tisztes Chremes replikája, amikor lányát arra kívánnák felhasználni, hogy kiderítsék, vajon hű férj lenne-e a neki szánt vőlegényből:
„De ily kísérlet lányommal nem kellemes.”
Terentius humora okos, mint majd a Molière-é vagy a Beaumarchais-é, akik Sganarelle és Figaro pimaszul furfangos, halhatatlan szolgafiguráit kétségkívül a római szerzőtől örökölték.
—–Az a hangnem azonban, amelyet a római szolga használ a nemes úrfiakkal,
„…kotródjatok tehát el innen, mert utamban vagytok”,
vagy a Charinushoz intézett „Te mamlasz!”, a francia barokk és rokokó érzékeny közegében elképzelhetetlen.
—–És Beckettig, Ionescóig, de legalábbis Pirandellóig elképzelhetetlen, hogy egyénített színpadi alakok helyett valójában csak szerepek csatározzanak a drámai erőtérben – szerepek, vagyis funkciók. Az apa, a fia, a kedvese, a bábaasszony, a szolga, a szomszéd – épp csak hogy nevük van. A leg-„modernebb” nyilván a meghökkentő körülmény, hogy a címszereplő androsi lány egyáltalán nem jelenik meg a darabban – sem ő, sem a másik virtuális feleség: irreális nőalakok láthatatlan vetélkedése lappang a férfiak szenvedélyes torzsalkodása mögött, láthatatlan vágyak, láthatatlan féltékenységek, cselédek ajkán közvetített aggodalmak sisteregnek a színpadon.
—–Mindez fontosabb tán, mint a mulatságosan üres – ionescói – fecsegés, amire (ismét csak a mindentudó Davustól) elhangzik, egyszer a priori is:
„…Ez most locsogni kezd nekem.”
Az irodalomban már mindenre sor került valamikor, új trükkjeit minden korszak a régiekből fabrikálja. De mindebben van valami olyan örök üdeség, mint Shakespeare nagy vígjátéki pillanataiban; így a meglepő happy endingben is: hogy a borzalmas veszedelemnek mondott Glyceriumról kiderül, Chremes lánya, a polgári szempontból tökéletes, hőn áhított apatársé.
—–Ma már talán a színpadon is mindez újra vonzó lenne – vonzóbb, mint Schiller nagyszabású drámai világában. Mert van benne bőven mindenféle groteszk elem, nagyvárosi dörzsöltség és utcai handabandázás, érett szkepszis és a játék öröme – gondterhelt korok vigasztalója a színpadon.
–
–
