George hajszálnyira volt attól, hogy beteljesítse az amerikai álmot.
—-Született sporttehetség volt: erős, gyors, és hihetetlenül ügyes. Míg mások izzadtak, szenvedve küzdötték magukat előre, ő könnyedén, nevetve dobált kosárra, átnyúlva mindenki feje fölött. Az utcán tanult kosarazni, ez neki gyerekjáték volt. A középiskolában ő lett az amerikai focicsapat sztárja. Úgy haladt a pályán, hogy egy oroszlánt könnyebb lett volna lefogni, mint őt. És a testi adottságai is megvoltak hozzá: nagyon magas volt, vállas, izmos. Ráadásul laza, vidám, nagyvonalú srác. A lányok rajongtak érte.
—-Ahogy befejezte a középiskolát, több egyetem is hívta a csapatába. Végül egy floridai főiskola sportösztöndíját fogadta el. Az NBA volt a cél, és úgy tűnt, hogy jó esélyei vannak. Jó sportoló volt állítólag, fegyelmezett, ambiciózus. Tudott küzdeni, és kiváló csapatjátékos volt. Két év múlva átigazolt egy texasi egyetem kosárcsapatához, és ott folytatta sportkarrierjét. De az NBA-be végül nem került be.
—-A tanulás nem ment olyan jól, mint a kosárlabdázás. Idő sem maradt rá az edzések mellett. Az egyetemen egy idő után elvesztette a fonalat. Háttér sem volt, a családja nem tudta támogatni. Nem jöttek a csekkek otthonról, és az évzáróra sem jött soha senki. Nem volt, aki megveregesse a vállát egy-egy jól sikerült vizsga után. George egyszerű családban nőtt fel, és aki mélyről jön, annak több akadályt kell legyőznie. Olyat is, ami egyáltalán nem látszik.
—-Aztán a haverjai rappelni kezdtek, és őt is beszippantotta ez a világ. Otthon érezte magát benne. Jó volt lázadni, ország-világnak kikiabálni, ami fáj, ami nincs rendben Texasban, Amerikában, a világban. Vagy egyszerűen csak úgy kedvtelésből kiabálni, minden forradalmi szándék nélkül. Úgy élni, ahogy kedved tartja. És volt közönségük. Figyeltek rájuk, hallgatták őket, főleg a fiatalok. Sztárnak érezhették magukat a kilencvenes évek Amerikájában. Közben persze balhékba keveredtek – drog, alkohol, rendbontás, kisebb lopások. George-nak is meggyűlt a baja a rendőrséggel, bevitték párszor, aztán, mikor már szerepelt a nyilvántartásban, még többször bevitték. Ült is néhányszor. Papíron, úgymond, már bűnöző lett. Munkát meg egyre nehezebben talált a büntetett előélete miatt. George számára ez nem volt ismeretlen. Ahol ő felnőtt, ott ez normális dolognak számított.
—-Hanem egyszer részt vett egy fegyveres betörésben. Elkapták, és öt év börtönre ítélték. Hosszú, nehéz évek voltak, megviselték George-ot. Most már ki akart szállni, meg akart javulni. Jó apa akart lenni, jó ember, jó amerikai. Miután kiszabadult, elhatározta, új életet kezd. Másik városba költözött, jó messze a balhék színhelyétől, hogy tiszta lappal indulhasson. Először teherautósofőr lett, majd egy vendéglőben talált munkát. Ajtónálló lett. Évekig dolgozott itt. Úgy tűnt, éppen rászabták ezt a feladatot. Jó kiállású, szimpatikus ember volt, mindenkivel szóba tudott állni, a vendégek pedig értékelték a közvetlenségét. A kollégái utólag azt mesélték, kedvelték George-ot, mert gyakran kisegítette őket a konyhán, vagy ott maradt zárás után takarítani.
—-De aztán jött a járvány, és bezárták a vendéglőket. George, több millió másik amerikaival együtt, egyik napról a másikra munkanélküli lett. Tartalékai nem voltak, padlóra került.
—-Ha álmodott is kiemelkedésről, jó életről, azt addigra már régen feladta, elfogadva a világrendet, amiben neki a vesztes szerepét osztották. Nehéz kiszállni ebből a szerepből, erős motiváció és nagy szerencse kell hozzá, ami George-nak, úgy tűnik, nem volt.
—-Egyik este cigiért ugrott le a haverokkal a közeli boltba. Az üzletvezető, aki jól ismerte George-ot, éppen szabadnapos volt, és az új, fiatal eladó gyanakodva figyelte az alkoholszagú, nagydarab férfit. A fizetésnél sokáig nézegette, hosszan a fény felé tartotta a 20 dollárost, amivel fizetett. Majd odaadta a cigit, meg a visszajárót, de ahogy a férfi elhagyta a boltot, utána szaladt a pénzzel:
—-– Ez itt hamis!
—-– Viccelsz? – nézett rá George röhögve.
—-Kicsit ivott, igaz. De nem volt részeg. Tudta, mi zajlik itt. Tudta, hogy ez azért van, mert ő fekete. Meg sem lepődött, annyira megszokta már. Nem megszokta, beleszületett. Már az anyatejjel ezt szívta magába. A zsigereiben van, tudja, mit jelent feketének lenni. Még rosszabb feketének és munkanélkülinek lenni. Szegénynek. Mert akkor pária vagy, a fehérek szemében potenciális bűnöző.
—-Az eladó láthatóan félt tőle. Visszament a boltba, és azonnal tárcsázta a rendőrséget. George még a parkolóban volt a haverjaival, amikor a rendőrök megérkeztek. Nem sima igazoltatás volt, fegyverrel jöttek. Félhettek ők is, hiszen gyakran lőnek rájuk. Amúgy is legtöbbször problémás esetekkel van dolguk. Drogosok, csavargók, alkoholisták, bűnözők. Láttak ők már ilyet eleget.
—-Kirángatták George-ot az autóból.
—-A férfi aligha csodálkozott rajta. Volt már dolga rendőrökkel. És azt már kisgyerekként megtanulta, hogy a feketékre más szabályok vonatkoznak. Nem hibázhatsz, és nem pofázhatsz vissza, mert a rendőr gondolkodás nélkül lelő.
—-A kezét azonnal a tarkójához emelte, majd hagyta, hogy megbilincseljék. Közben zavarában kicsit még nevetgélt is, mert az utcán összegyűltek a bámészkodók.
—-Hanem a rendőrautóba nem bírt beülni. A börtön óta rosszullét fogta el, ha lenyomták a fejét, hátrahúzták a karjait, és egy keskeny, szűk helyre akarták betuszkolni.
—-– Klausztrofóbia – magyarázta neki annak idején a börtönpszichológus. És hogy ilyenkor vegyen mély levegőt, próbáljon meg nyugodtan lélegezni.
—-Csakhogy azt most nem lehetett, nem olyan volt a helyzet. A rendőrök megelégelték a dolgot, mégis mit gondol ez a csöves, lelökték a földre. Hárman a hátára ugrottak, a negyedik beletérdelt a nyakába, és az arcát az aszfaltba nyomta.
—-George előtt elsötétült a világ, a füle sípolt, az erei megfeszültek, a háta, a feje hasogatott:
—-– Nem kapok levegőt! – hörögte kétségbeesetten. – Biztos úr, nem kapok levegőt!
—-Az emberek köréjük gyűltek, többen filmezték. George nem látta őket, mert elhomályosodtak a szemei. Mintha víz alá nyomnák a fejét. Most már rettenetesen félt:
—-– Nem kapok levegőt! Fáj a fejem! Fáj a hátam! Ne öljön meg, biztos úr!
—-Mintha egy örökkévalóság óta tartana, pedig csak pár perc telt el. Mindene fáj, mindjárt szétrobban a dobhártyája, az orrából elindul a vér.
—-– Nem kapok levegőt! – nyögi még, egyre halkabban.
—-A rendőrök azonban nem zavartatják magukat. Rendületlenül végzik a dolgukat. Térdepelnek.
—-A bámészkodók felfogják, hogy baj van, kérlelik a rendőröket:
—-– Engedjék el! Rosszul van! Már nem mozog!
—-Pedig George-nak már nem fáj semmi. Hirtelen megszűnik a kín, ő pedig könnyű lesz, lebeg, elhagyja a testét. Látja, ahogy a rendőrök gyömöszölik, ütlegelik, rugdossák az ernyedt izomköteget, ami pár perce még ő volt. Aztán továbbgörgetik, mint egy zsákot, a mozdulatlan óriást, és felrakják egy hordágyra. Olyan nehéz az a test, hogy alig bírják megmozdítani. George viszont súlytalan és szabad. Csodálkozik, hogy miért küzdött annyira a rongyos életéért. Közben visítást hall, kiabálást, hangzavart, de ez őt már a legkevésbé sem érdekli.
—-Rövidesen elkészül a rendőri jelentés, amiben az áll, hogy a férfi letartóztatás közben rosszul lett, majd drogos állapota, meg egyéb betegségei miatt a kórházban meghalt. A felvételek azonban percek alatt felkerülnek a világhálóra. Az egész világ élőben nézheti, hogyan végzik ki a rendőrök a megbilincselt George-ot pár perc alatt a betonon.
—-És akkor elszakadt valami. Az emberek az utcára vonultak. Egyre többen demonstráltak, megmozdult az ország, Amerika lángokban állt. Évszázados sérelmek törtek a felszínre. Forradalom lett, a feketéké, az elnyomottaké, a méltatlanul szenvedőké. George Floyd neve szimbólummá vált, és pár nap alatt bejárta a világot. Rákerült a pólókra, sapkákra, plakátokra, betonfalakra. A bevételekből George most gazdag lenne, és híres.
–
–
