Kukker
Végigpásztáztam a környéket a színházi távcsövemmel. Még a múlt század hetvenes-nyolcvanas éveiből való, kicsi, de masszív, tartós darab, mint a svájci óra. Jól lehet vele fókuszálni. A belső ablakpárkányon tartom, hogy bármikor kéznél legyen. Vonszolják magukat az ablakom alatt a zombik.…
felmeredő bimbói
úgy kaparásszák
a pólóját
mintha
ki akarnának
szabadulni
*
úgy teszi szét
a lábát
mint aki
egy nagy
jót tesz
*
úgy öltözködik
mint aki
máris mindjárt
levetkőzne
megint
–
ígéret
ígéret történt
valamire
és ahogy ilyenkor
nagyjából lenni szokott
valamelyikünk
nem tartotta be
és az a valamelyikünk
„nem én voltam”
–
nyelvek
kapzsi törtető
rivalizáló karrierista
irigy féltékeny kötekedő
és a tetejébe még
buta és ronda is
de mindennek az
ellenkezőjét képzeli magáról
mondják a rossznyelvek
és hát ki nem hisz a rossznyelveknek
a jónyelvek hallgatnak
–
jó kérdés
ha azt
aki támad engem
nem tekintem
ellenségemnek
ellenségem?…
–
Menekülés
Mikor kiértem a vasútállomásra, fellélegeztem. Illetve reméltem, hogy végre fellélegezhetek. Mert a sarokház mögé bújva azért visszaleselkedtem a mellékutcába, amelyből érkeztem, hogy sikerült-e leráznom féltékenységtől őrjöngő üldözőmet. Csend volt, és sötét, és szemerkélt az eső. Csak a saját lihegésemet hallottam.…
Ki lehetett az az állat, aki áthajtott ennek a cicának a fején, kérdezed, én meg bambulok, miközben alig bírom nézni, a szétlapított kis fejre, aminél talán még jobban megdöbbent a tökéletesen épen maradt test, mintha élne még, egy pillanatra úgy látom, szuszog, csak lefeküdt kicsit kifújni magát a hőségben, de mindjárt felpattan és szalad tovább, épp csak ki kell várni, de te már húzol is magaddal sírva, én pedig megjegyzem, mint aki ezzel bármit is változtathatna a helyzeten, hogy nagyon, de nagyon pontosan fogalmaztál.…