„…a kovács fia [Ahiban] saját apjára sem volt tekintettel,
és csak a szelíd embereket kímélte.”
(33. o.)
Aké Loba Folyóisten Fiai című könyve1 nem kimondottan kellemes, könnyű olvasmány.
—-Megpróbálok röviden néhány érdemleges szót mondani erről a – szerző szavával – „regényes” formában megírt történetről, amit a marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem épületével szemben fekvő parkocska egyik önkiszolgáló antikváriumként működő kis fabódéjában találtam.…
„Na most, ha az ember valamiből ilyen kicsi falatokat kap,
akkor az sokkal jobb ízű, mint ha annyit ehet, amennyit akar.”
P. A.
Ha esti olvasmányt keresnék, amit ágyba bújva szívesen olvasnék, akkor Polcz Alaine Gyermekkorom1 című könyvecskéjére esne a választásom.…
(részlet egy megírandó regényből)
A húgom megint írt. Megint panaszkodik. „Otthon” minden maradt a régiben; a társa még mindig hol dolgozik, hol nem, az anyánkat az élettársa javában az orránál fogva vezeti, neki meg irtózatosan elege lett a velük való együttélésből, ami most már hovatovább arról szól, hogy ő meg a társa rohamosan visszaszorulnak a háromszobás lakás legkisebb szobájába, csak a kajájukat nem eszik meg épp minden esetben ott; hiába van a húgomnak aránylag jó fizetése, elköltözni nem tudnak; igazság szerint nem is akarnak, mert ő nem szeretne holmi „putriban” albérleteskedni, főként azok után, hogy az anyánk olyan rosszul bánt az örökséggel: ahelyett, hogy megosztozott volna rajta velünk, az egészet magának tartotta meg, és időnként, ha a kedve úgy hozza, szotyogtat belőle nekünk ezt-azt; pedig ha már arról van szó, mi voltunk azok, akik gondoskodtak a szüleiről, méghozzá nem kötelességből, ahogy ő szereti hangoztatni, hanem tényleg szívből, és igazából elsősorban ő tartozott nekik hálával, mert – már bocsánat – ő vitt minket a nyakukra, hogy aztán a szerencsétlenek kínlódjanak a felnevelésünkkel; az anyánk élettársát meg veti fel a pénz, legalább három életre valót örökölt, de esze ágában sincs venni mondjuk egy lakást, hogy az anyánkkal odaköltözhessenek, ám arról már imád szónokolni, hogy a férfi dolga a nője számára otthont biztosítani, „fedelet a feje fölé”, ahogy szereti hajtogatni nagyképűen, vagyis csak a húgom társára tudja alkalmazni az elvet, magára már nem; bezzeg hétvégi házat képes volt vásárolni valahol vidéken, és szinte kizárólag azzal van elfoglalva, hogy a saját kölykeinek adhasson, azt is többnyire inkább a volt feleségeivel való rivalizálásból, minket pedig kiszorítana még abból a kevesünkből is, amink lehetne; azt várja, hogy utánam a húgomék is elpucoljanak a francba, elfelejti, hogy amikor hozzánk költözött, alig volt valamije, és senki nem hitványkodott vele, nem tettük ki az utcára, ráadásul a mi beleegyezésünk nélkül be se tehette volna a lábát a lakásba, nemhogy nálunk maradjon; most meg szégyentelenül lespórolná rajtunk, amit a kölykeinek juttat, a szó szoros értelmében velünk akarja megfizettetni az árát mindannak, amit nekik szán; néha szemfényvesztő módon kiszúrja a szemünket néhány kétértelmű gesztussal, amiből lehetőleg az jöjjön ki, hogy ő milyen nagylelkű, és elfedődjön, hogy valójában csak az ellenségessé fajított helyzeten próbál némileg enyhíteni, mégse legyen annyira feltűnő, hogy mire is megy ki a játék; szóval csúnyán visszaél a jóindulatunkkal, amit még mindenáron ostobaságra is próbál magyarázni, mert hát szerinte úgy könnyebben elbánhat velünk – húzós helyzetekben viszont nagyonis bazíroz a jóindulatunkra; a végsőkig próbára tette a türelmünket, és közben nagyban sajnáltatja magát, a mártír szerepében tetszeleg, hogy ő milyen áldozatokat hoz a szegény gyerekei érdekében, és mindamellett még kénytelen elviselni minket is, pláne a húgomat azzal az élhetetlen társával együtt, akit mindenhonnan csak kirúgni tudnak; pedig dehogy kénytelen, hisz világos, hogy ha lenne benne egy kis jóérzés, simán megoldhatná az elköltözést, hanem épp fordítva, a húgomék kénytelenek elviselni az ő mindennapos kis ravaszkodásait – például ha ő főz, akkor úgy állítja be, hogy mekkora nagy szívességet tesz, ha meg az anyám és a húgom, akkor ők persze kötelességet teljesítenek, arról nem is beszélve, hogy általában csak azt csinálja meg, amit ő megkíván, és mindannyiszor meg kell őt kérdezni, hogy kell-e segíteni, majd pedig elmosogatni és elrakódni utána, ő ellenben soha egyiküknek sem ajánlja fel a segítségét, mi több, teljes körű kiszolgálást vár el, mintha kínkeserves munkával ő tartana el mindenkit –, mert velünk hozatja meg, már-már agresszíven, azt a hajmeresztően abszurd áldozatot, hogy lemondjuk jónéhány évünkről mások javára, kíméletlenül érvényesíti a rafináltan fösvény üzleti logikáját, és közben ha a helyzet úgy kívánja, megtévesztésül előhúzza az érzelmi kártyát, hogy mindenki essen hasra attól, hogy ő milyen jó ember; hogy is lehet az anyánk ennyire vak, és pluszban még ő is azt játssza, hogy milyen áldozatos, mit meg nem tesz értünk, még a húgom társát is kész elviselni; kész agybaj; hát nem látja, hogy ezzel csak a lovat adja az élettársa alá, nem csoda, hogy a másik nyeregben érzi magát; a húgom pont ezért azt fontolgatja, hogy úgy tesz, ahogy korábban az öcsénk, ha nem tud az ajtón kilépni, hát kilép végül a tizedik emeleti erkélyen, főleg miután az anyánknak kereken megmondta, hogy azért az élettársa mégsem erőszakolhatja primitíven ránk, hogy fafejűen jópofát vágjunk a saját megrövidítésünkhöz, miközben taktikázik a saját meg a kölykei hasznát tartva szem előtt, akik mellesleg könyörtelenül verik ki a pénzt belőle évek óta; az anyánk végső nagy húzása sajnos az, hogy azzal intézi el a dolgot, hogy majd örökölünk, amikor ő meghal…
–
A tegnap este végül nem is volt olyan pocsék. Először nem akartam menni, gondoltam, úgyis olyan lesz csak, mint a többi hasonló összejövetel, de aztán csak elindultam. Alighogy megérkeztem, ezek felvezényeltek a pódiumra, hiába tiltakoztam kézzel-lábbal. Hogy milyen szép vagyok, milyen jól áll rajtam a sötétkék estélyi, blablabla, vezessem be, legalább pár szóban a rendezvényt, mert már a puszta megjelenésemmel jó hangulatot keltek.…
