Rám találtak a tárgyak
2014 februárjában e-mailen kaptam egy fényképet. Küldője, Matits Ferenc művészettörténész azt kérdezte, ismerek-e egy Chilf Miklósné nevű zongoraművésznőt, mert övé volt az a díszmagyar ruha, amiben a képen látható nőt lefényképezték. Előkerestem a Chilf Máriáról, apai nagyanyámról gyerekkorom óta őrzött fekete-fehér fotót. A képen ugyanaz a ruha volt.
Nem sokat tudtam korán meghalt nagyanyámról, pedig anyám szerint – bár ő sem ismerte – rá ütök. Gyerekkoromban sokat néztem királynői, mesebeli nagyanyám fényképét, és azt kívántam, bárcsak mesélni tudnának a tárgyak. Három tárgy látható a fotón, és mind a három hozzám került. Ebből kettő Bergen-Belsent is megjárta. A félhold alakú fehérarany-brill török gyűrűt nagyanyám második férje halála előtt anyámmal elküldte nekem, mondván, engem illet. A jacquard falikárpitot, ami előtt nagyanyám pózol a fotón, láttam nagyapámék biedermeier szobájában, ahova csak ritkán engedtek be. Itt nem derül ki, hogy került hozzám, hogy egyetlen vagyontárgy, amit a nagyszüleim után örököltem. És most ez a díszmagyar.
A női díszmagyart Husztfalvi Márta őrizte, hetven éven át, majd a Magyar Nemzeti Múzeumban helyezte letétbe. Márta nénivel Balassagyarmaton találkoztunk a lányánál, a fényképen ő látható. Márta néni családja 1940-ben, Erdély visszacsatolásakor került Marosvásárhelyre. Édesapja, Husztfalvi László alhadnagyként a Magyar Királyi „Csaba királyfi” Honvéd Gyorsfegyvernemi Hadapródiskola intézője volt, munkaszolgálatosként hozzá került zsidó származású nagyapám, Chilf Miklós. Az alhadnagy és nagyapám, aki ismert zongoraművész volt, összebarátkozott, így nagyapám munkaszolgálatosként kerteket gondozott és a tiszti kaszinóban zongorázott.
1944-ben, amikor a szovjetek elérték a román határt, és Románia sikerrel kiszállt a német szövetségből, a hadapródiskolát ki kellett telepíteni. Ekkor bíztak nagyszüleim egy ládát Márta néni édesapjára, aki az iskolai fegyverek, tankok, felszerelések elszállítását is intézte. Az utolsó vonattal hagyták el Marosvásárhelyt. A ládát, amelynek tartalmáról kézzel írt leltárt készítettek, a magyarországi rokonokhoz kellett eljuttatni. A leltár szerint a ládában volt nagyanyám díszmagyar ruhája, valamint a falikárpit is. Útközben, 1944. október 7-én, Érsekújváron bombatalálat érte a vonatot. A rettenetes bombázásban Márta néni elvesztette fivérét és családjuk majd minden vagyonát. Csupán néhány bútoruk és nagyszüleim ládája maradt meg.
Márta néni családja a hadapródiskola növendékeinek és tanárainak egy részével együtt Bergen-Belsen katonatáborába került. Velük volt nagyszüleim ládája. A ládában lévő tárgyakkal később, a Bergen-Belsen-i koncentrációs tábor felszabadulása után Husztfalvi László túlélőket segített. A koncentrációs tábor egyik hálás túlélője, Perl Gyula hozta el nagyanyámnak a ládát, s a benne megmaradt dolgokat Budapestre 1945-ben. Nagyanyám pedig az időközben szintén hazakerült 17 éves Mártának ajándékozta a díszmagyar ruhát, hogy alakítsa át, hiszen ilyen díszmagyart Romániában már amúgy sem lehet viselni. A ruhát azonban nem alakították át, hetven évig állt egy szekrényben, innen került letétbe, s a múzeumból már én vettem ki, mint saját tulajdonomat.
Elhoztam este, de csak reggel bontottam ki. Savmentes papír választotta el a darabokat (ruhaderék, szoknya, kötény, párta). Amikor kicsomagoltam, megszagoltam… A ruhának lelke van. Gondosan, kézzel hímezték, és generációkon keresztül őrizték. Sokféle megélés van az illat révén, amire nincs szótáram. Amikor az anyagon keresztül összeér valami. Összeköt. Legalább hetvennégy éves szag, amiben ott van nagyanyám illata, mintha a tárgy mesélni tudna, anyagában túlélte azt, aki egyszer érzett, és eljutott valaki máshoz. És benne van a saját halálom is. Ha lenne kinek, átadhatnám-e? Óvatosan bogoztam a történet szálait, hagytam, hogy történjenek a dolgok. Nem is mindent tudtam befogadni azonnal. Belső munka volt, amely nehezen átadható, mint az illat.
Az apámtól kapott fényképen őskeresztény katolikus nagyanyám ebben a díszmagyarban, 1939-ben kitért nagyapámmal együtt, Horthy fogadásán, Marosvásárhelyen látható. Később megtaláltam a Kelet felé című 1940-es híradófilmet, s képkockáin is felismerni véltem nagyanyámat. Apám két éve kezdett el beszélni a családi múltról, 77 évesen vállalta a zsidó elődöket és mutatta meg a dokumentumokat dédnagyapámról, aki helyzeténél fogva eleve öt nyelvet beszélt, Lembergből ment Bécsbe tanulni, s lett egy marosvásárhelyi főiskola igazgatója.
Van egy múlt, amiről nem tudtam, aminek félve fűzöm össze a szálait, ki tudja, hová vezetnek még. Nagyapám Erdélyben híres embernek számított, övé volt a legjobb versenyzongora. Vásárhelyen én mindenkinek csak Chilf Miklós unokája voltam. Vasárnaponként ebédelni kellett járnunk hozzájuk, a szagot sem bírtam, meg a csend is zúgott. Most kaptam egy darabot a családomból. Megtudtam olyat is, amit nem kerestem. Másokról, magamról. Arra a 100 éve született nagyanyámra hasonlítok, akinek a nevét viselem, s akit nem ismertem.
