(részlet)
Már végét járta a nagy, szűz havak ideje, de a tavaszelőből leharapó télutó még úgy vicsorgott, hogy a legszárazabb meteorológusnők is csak álmodoztak a kikeletről. A temérdek hó meglehetősen közel fehérlett a hullámszerűen érkezendő tavaszi melegek idejéhez, súlyosan, de takarodásra készen ült meg mindenütt. Ha ez a rengeteg hó egyszerre olvad el, mekkora árvíz lesz! – gondolta a kint harsogó fényben és közönséges ricsajban, melynek kakofóniája most mégis emberien vonzónak tetszett. Vonzó volt a kis söröző álmos, füstös félcsöndje is, vonzó, mint az időnként óhajtott, ám soha meg nem valósuló polgári élet délibábja, hétköznapi gondokkal, lakással, hétköznapi szeretővel, amint csöndesen kíséri el semerre sem irányuló sétáin, aztán haza, kiiktatva életéből az esték és éjszakák kényszerűen, ám mégis minduntalan fölkeresett baráti társaságát, melyben mindig igyekezett éppoly polgárnak és hétköznapinak mutatkozni, mint bárki más, ami aztán magányában bosszulta meg magát, csöndes fejfájást és hányingerig fokozódó émelyt okozva. Meglepetés nincs, észrevétlenül kell megöregedni, reggeli rosszullétek, bekapott sörök és unottan elköltött ebédek előtt, közben és után, elfojtott dallamokkal magunkban, gondolta Szilveszter, amikor már túl volt a délebéden, s lustán azon tűnődött, ama néhány rossz közül melyiket is válassza erre a délutánra, estére, éjszakára, ha egyáltalán nem akar hazatérni magányát bejáró lila színű és testszín foltos jaguárjai közé, kopogó zongorájához, amelynek húrjai tekercsekben ernyednek a hangszer alatt, ki tudja, meddig.
—-A kora délutáni utcák népe otthonosan igyekezett hazafelé, minden lépésre a növekvő város faunájának tipikus, csak a figyelmes szemlélő számára kirívó egyedei sürögtek, saját fontosságuk tudatában, s különbözőségük együttese adta meg a város egyenarcát, a városét, mely egyelőre még csak méreteiben változott, de valahol a mélyben készült már a „minőségi ugrás”, amikor egy nap a régi, aluszékony városlakóra egy teljesen megváltozott város ébred.
—-Ebben az emberrengetegben Szilveszter egyidejűleg s mégis egymástól jól elkülönítve vette észre a leányt és a nyomorékot, vagy a nyomorékot és a leányt, amint az egyik feléje, a másik pedig az ellentétes irányba halad a tömegben. A zöld lámpánál átkelő nyomorék egy pillanatra hátranézett, tekintetük szemvillanásnyira találkozott, s miközben Szilveszter meg volt győződve, hogy már látta a figurát, egy picit szem elől tévesztette a leányt, annyira meglepte az ismeretlen ismerős megjelenése. És akkor gyönge taszítást érzett, vagy inkább azt: ő taszított meg véletlenül valakit, akinek kisebb a testsúlya és az ellenállása. Elperdült tőle, s ahogy az eltántorodó leányra kapta tekintetét, az ismerős-ismeretlen nyomorék beleveszett a tömegbe. A leány aprót sikkantott az általános hangzavarban, kezéből a földre borult egy nagy kosár szegfű. Szilveszter mentegetőzve morgott valamit, kapkodva segédkezett a hajladozó leánynak, aki minduntalan ráemelte szemét a földre hullott virágokról, s neki ismét az a benyomása támadt: ismeri valahonnét, akárcsak az eltűnt nyomorékot, de nem tudja, honnét. Kívülálló számára úgy tetszhetett, nagy egyetértésben szedegetik fel a szegfűszálakat, amelyek oly hervatagoknak látszottak a keményre tiprott, fagyos havon, mintha az imént lopták volna őket egy napok óta elhagyott sírról. A fölegyenesedő leány éppoly tétován álldogált ott, akárcsak a hibáját átérző és a nő ismerős-ismeretlenségén tűnődő Szilveszter, kissé elmosolyodott, kényszeredetten, mint aki nem tudja, merre folytassa útját, s bár eddig éppen szembejött, most az elinduló Szilveszter mellé szegődött, mondott valamit a virágokról, talán azt, hogy az imént sikerült lopnia valami ismeretlen sírról.
—-Utcahossznyit mentek, közben Szilveszter minduntalan azt latolgatta, hogy vagy udvariasan le kell ráznia, vagy pedig meg kell invitálnia valahová. Egyikhez sem volt kedve, így hát az utóbbit választotta. Még egy utcányit sétáltak egymás mellett, betértek egy korán nyitó lokálba, és Szilveszternek fogalma sem volt, miről beszélgettek, csak megivott egy deci konyakot, és azon derült magában, hogy a leány krémesbélest kér ital helyett. Micsoda bakfisokat lök nekem a véletlen, gondolta, már ismét az utcán, s nem tudta, mitévő legyen ezzel a jelenséggel itt, az oldalán, aki láthatólag megfeledkezett úticéljáról, karján még mindig a fagyos szegfűkkel követve őt, és nem lehetett egyáltalán sehogy sem viselkedni vele a mélyülő télutói délután nyurguló árnyai közepette, szava beleveszett az újraéledő utca zajegyvelegébe, s nem tudott másra gondolni mellette, mint arra, hogy hazaviszi és megtréfálja azokkal a most ébredező, metángázból éledő, villódzó testű lila jaguárokkal, amelyeket még soha senkinek nem mutatott meg, mert igazából nem is tudta: vannak-e vagy csak neki jelennek meg.
—-A délutáni hűvös metsző hidegbe fordult, a sétány fái hóval pompásan bevattázott karácsonyi díszletekként emlékek színjátékához álltak alkonyatba hanyatló hátteret, és Szilveszter erről vette észre, hogy lassan esteledik, s mintha az emlékképeket, halk, meg-megszakadó beszélgetésüket és a leány puha gesztusait sosem látta és hallotta volna valahol.
—-Azt mondta:
—-– Egyedül lakom.
—-És azt hallotta:
—-– Az jó.
—-Ez volt az első válasz, mely el is érkezett hozzá, bepillantott a leány arcát homályba vonó csuklya alá, hogy lássa, mire számíthat. Nem látott semmit, mint általában az olyan nők arcán, akik semmiről sem döntenek, mindent a férfitól várnak, mert képtelenek a döntésre, s akikről egy rövid találkozás után nem lehet tudni: nagyon tapasztaltak-e, vagy nagyon tapasztalatlanok. Szilvesztert zavarba ejtették a csak homályosan kivehető vonások, meg az, hogy ezeket az ismeretlen vonásokat látta már valahol, bár hiába próbálja fölidézni a helyet, mintha az a hely nem is létezett volna, csak az emléke élne megtévesztően, zavarba ejtően és kétségbe űzőn.
—-Azt mondta:
—-– Meghívom magamhoz.
—-A leány azt felelte:
—-– Ó, köszönöm.
—-És Szilveszter ezek után már végképp nem tudta, miként is kell kezelnie a nőt, hogyan kell viszonyulnia hozzá.
—-– Hová indult azokkal a virágokkal? – érdeklődött, hátha megtud valamit a leányról, ám az csak vállat vont.
—-– Ó, valahová, talán nem érdekes – és a legközelebbi szemétládához lépve belegyömöszölte az egész kosár szegfűt.
—-– Miért? – kérdezte a váratlan cselekedettől hökkenten Szilveszter.
—-– Ó, nem tudtam, hogy otthon, a lakásában szüksége van virágra is – mondta zavartan a leány.
—-– Én sem tudtam – motyogta Szilveszter, aztán, mint akiben föltámadt valami mélyről ébredő védekezési reflex: – De hát miért jön velem? – kérdezte már-már nyersen.
—-Az idegen nő megtorpant, tenyerét a csuklyája alá, a homlokára csúsztatta, mint aki nagyon gondolkodik valamin.
—-– Azt hittem, meghívott – tagolta lassan, tétován. – Én csak azt hittem…
—-– Azt hiszem, igaza van – tagolta Szilveszter is, lila jaguárjaira gondolt, s nevethetnékje támadt. – Furcsa – mondta aztán.
—-– Furcsa – bólintott a leány.
—-Szilveszter hazaúton csaknem végig hallgatott, nem volt olyan behízelgően bőbeszédű, mint amikor egy-egy éjszakára szóló kalandjainak „tárgyát” édesgette magához. Ez itt más volt, és gyanús, mert nem tudta, milyen is tulajdonképpen.
—-A harangszóra érkeztek meg Szilveszter lakásába. A templom harangja ott döngött a pici szobában, amelyet az esti város távoli fényei foltoztak színesre. Szilveszter villanyt gyújtott, aztán minden teketória nélkül hátratolta a leány csuklyáját, s az idegen egyáltalán nem lepődött meg a mozdulattól. Bronzszínű haja előrehullott, keretbe fogta diszkréten s mégis pikánsan szeplős, fitos orrú arcát, melyben világoszöld szemek fénylettek nyugodtan, bizalmasan és békésen. Szilveszter intett, vesse le a csuklyás kabátot, aztán kifordult a konyhába. Meggyújtotta a gázt, teavizet tett oda forrni, s közben kissé elidőzött a sötét helyiségben. Hiába várt, nem történt semmi, csak a gáz sziszegett megnyugtatóan, később a víz kezdett duruzsolni, s ő egyre hívott valamit, ami nem jelent meg. A konyhában nem történt semmi, s akkor eszébe jutott fura vendége.
—-A leány kabátját kezéből a földre csüngetve állt a szoba közepén. Nem nézelődött, mint általában az új helyre érkező, magukra hagyott idegenek; csak állt ott, szemét a sarokba meresztette, türelme végtelennek tetszett. Alulról vékonyan volt öltözve, a szoknyablúzban jól látszott, hogy minden tagja külön-külön túl hosszúnak tetszhetnék, ám mégis tökéletessé arányul a test összhangjában. Milyen jó, hogy az összefüggések, az egész föloldja a részletek olykori diszharmóniáját, figyelte a tanácstalanul állingáló alakot az ajtó sötét keretéből, majd azt mondta, hogy odakészítette a teavizet.
—-– A teavizet – mondta a leány. – Az jó, a teavíz…
—-Mit keres ez itt?! – szisszent a kérdés Szilveszterben, s mint a túl könnyű győzelmet arató férfiak általában, ő is valami alattomos csapdát gyanított.
—-– Szó sincs róla… – mondta a leány, s ő megrettent, hogy netalán gondolatolvasó ez az idegen és bájos boszorkány –, szó sincs róla, a tea most jót tesz.
—-Mit lehet kezdeni egy ilyen furcsa, idegen lénnyel az esti harangszó után, teljesen egyedül, teljesen kettesben egy meglehetősen rendetlen legénylakásban, gondolta, mert rendhagyónak érezte az esetet. Ez vagy nagyon rafinált, vagy hiányzik egy kereke.
—-– Ki van itt? Van itt még valaki? – kérdezte a leány a konyha felé fülelve. – Hallok valamit.
—-– Mit? – kérdezte Szilveszter.
—-– Mintha valami puhán sétálna.
—-– Ó, csak a jaguárjaim – legyintett, mintha semmiségről lenne szó.
—-– Csak a jaguárjaim… Hol vannak?
—-A ragadozók ott sunyítottak valahol, nem mutatkoztak, mindössze a puha csönd jelezte jelenlétüket mindenütt és bárhol.
—-– Mindenütt és bárhol.
—-– Nagyon hidegek azok a jaguárok? – kérdezte a leány.
—-– Miért? – kapta fel csodálkozva a fejét Szilveszter. – Miért? A jaguárok nem hidegek, csak nagyon lilák.
—-– Csak azért, mert fázom – mondta a leány, s mintha kijelentését bizonygatná, tetőtől talpig összeborzongott. Olyan természetesen beszélt a vadakról, akár a téli hidegről, bármiről. Szilveszter elhatározta, hogy kifaggatja. Sietve leültette az ágy sarkába, aztán begyújtott a nagy csempekályhába, mely percek múlva már ontotta a meleget. Ismét kifordult a konyhába, ahol időközben jócskán elfőtt a teavíz, nyakon öntötte a füvet, szokása szerint méregerősre főzte, két csészébe mérte, majd a leány elé helyezve az italt, belétöltött a maradék pálinkából, mielőtt vendége még tiltakozhatott volna.
—-– Még fázol? – kérdezte a második korty után.
—-– Már nem – felelt a leány, s bizonyításként engedett merev testtartásából, eddig szorosan összezárt térde is szétlazult, de egyáltalán nem kihívóan, csak éppen a kényelem biztonságában oldódón.
—-– Hallasz még valamit? – puhatolózott Szilveszter.
—-A leány fülelt egy ideig.
—-– Nem. Semmit. Elmentek?
—-– Akkor el – bólintott.
—-– Jó, hogy elmentek – mondta a vendég. – Nem szeretem a láthatatlan jaguárokat. Olyan hidegek és idegenek. Jó, hogy elmentek – ismételte meg, s ittléte alatt először mosolyodott el, kivillantva tökéletes fogsorát, melyből egy leheletnyire kiállt a bal felső szemfog. Szilveszter megint úgy érezte, látta már valahol ezt a fogsort, ezt az arcot, ezt a leányt, csak éppen tanácstalanabb volt, mint valaha: hol. Arra gondolt, hogy talán így volna helyes: Láttam már sehol. De ilyen nincs, és a dolgokat tisztázni illik.
—-– Találkoztunk mi már valahol?
—-– Valahol? Nem hiszem – tűnődött tétován vendége.
—-– Vagy inkább – helyesbített Szilveszter – láttalak-e már valahol, egyszer?
—-– Ó, hát honnan tudhatnám én azt!… – kiáltott fel csodálkozva a leány, ismét kivillantva fogait. – Engem különben mindenhol lehetett látni eddig, bár nemigen voltak találkozásaim. Mindig arra gondoltam, amikor mentem az utcán, hogy egyszer valaki meghív magához melegedni, aztán jöttél, és meghívtál magadhoz melegedni. Ennyi. És köszönöm.
—-Ezt olyan hálásan mondta, hogy Szilveszter most valóban nagylelkűnek érezte magát, ami magabiztossággal töltötte el, s úgy vélte, soha ilyen jó nem volt senkihez az életben, mint ehhez az ismeretlenhez. A leány nagyon fiatalnak látszott, s Szilveszter egyszerre aggódni kezdett.
—-– A szüleid nem fognak aggódni? – kérdezte, bár oly valószínűtlennek tetszett ebben a pillanatban, hogy a leánynak szülei is lehetnek.
—-– A szüleim? Nem is tudom. Talán ha lennének, aggódnának értem… Minden bizonnyal aggódnának…
—-Olyan tévetegen ejtette a szavakat, hogy Szilvesztert ismét csak hatalmas, rosszat sejtető gyanú fogta el.
—-– Hol laksz? – faggatta rámenősen, mint aki elhatározta, hogy a végére jár valami titoknak.
—-A leány tűnődön emelte rá zöldes szemét.
—-– Itt – jelentette ki némi habozás után.
—-– Biztos vagy te ebben? – kérdezte egyszerre támadón és védekezőn Szilveszter, és nagyon sarokba szorítottnak érezte magát. Kiskorú leány, bizonyára még kiskorú, liliomtiprás, rendőrség, miegyéb, kell ez neki?!
—-– Azt hiszem…, úgy hiszem… – tűnődött tovább a leány, mint aki homályosan érzi a helyzet fonákságát, s úgy tetszett, ezek után fel fog ébredni valami álomból, megriad, sikoltozni kezd és segítségért kiált. Szilvesztert csak rövid ideig gyötörték kételyek, aztán a leány ismét megszólalt.
—-– Itt.
—-– Na jó, ez holnap elválik – dörmögte. – De mielőtt ide jöttél volna, hol laktál, elárulnád végre?
—-– Itt – hangzott a kurta, már-már dacos válasz.
—-Ez őrült! – riadt meg Szilveszter, és lázasan kezdett gondolkodni, mihez kezdjen. Nyugalmat erőltetett magára, atyásan, vagy inkább pszichiáterhez illő modorban tagolta:
—-– Gondolkozz csak. Gondolkozz! Ha most azt mondanám, menj haza, hová mennél?
—-A leány olyan őszintén vont vállat, mint aki valóban nem tudja, hová menne.
—-– Gondolkozz csak. Honnan jöttél ide? – duruzsolt tovább megnyugtatóan Szilveszter, miközben nem tudta, hová rejtse idegességtől reszkető kezét.
—-– Nem tudom – felelte a leány, mint akit nem is érdekel túlságosan a téma. – Azt hiszem, úgy emlékszem, az utcáról. Volt egy kosár szegfűm is, de azt aztán eldobtam, mert neked nem kellett…
—-Szilveszter hüledezett. Úgy sejtette, valami emlékezetkihagyásossal akadt dolga, s ez elkeserítette, felbőszítette. Még egyszer szemügyre vette a gyanúsan ismerős-ismeretlen arcot. Megérdemlem, gondolta, aztán habozás nélkül a leány kopottas kabátja után nyúlt.
—-– Most menj haza! – szólt rá szigorúan. – A teadélutánnak vége! Várnak.
—-A leány engedelmesen, de ráérősen felcihelődött, kézbe fogta a kabátot. Állt a zongora mellett, ernyedt jobbjából a fakó szőnyegre csüngött a csuklyás nagykabát.
—-– Ki vár? – kérdezte csöndesen.
—-– Te tudod! – vont vállat Szilveszter, s az is felötlött benne, hogy ez a tudatkihagyásos fruska talán a pályaudvarról jött, valahol csak úgy felszállt egy vonatra, és éppen itt kötött ki, pontosan beléje botlott. Mint valami próbabábura, rángatta fel a kabátot a leányra, gyöngéden, félve az ajtó felé fordította. Az nem kérdezett semmit, hagyta magát kitessékelni az előszobaajtón. Szilveszter gyorsan bezárta a lakást, s hátát az ajtónak vetve, távozó léptek zajára várt. Semmi sem hallatszott. Várt. A konyha felől esti jaguárjai készülődtek mindennapos portyájukra, a lépcsőházban semmi nesz. Bevágta maga után a szobaajtót is, végigheveredett az ágyon, ám nyomban felszökött: lapockájába kijózanítóan nyomódott a reggel ottfelejtett bronz gyertyatartó, lecsorduló sztearinja undorral töltötte el. Gondosan a zongora tetejére állította, aztán kényelembe helyezkedve megitta a maradék teát és a pálinkát. Halkan dúdolva várta az első óriásmacskát, egyik cigarettáról a másikra gyújtott. Már félálomban ringatózott, amikor éles csengőhang riasztotta. Az ajtóban vigyorogva állt egy lakótárs, könyökénél fogta az idegen leányt.
–
–
