Elballagok a fürdőbe, telenyomom a kádat forró vízzel, belefröcskölöm Angelica fahéjas habfürdőjét, nem egy macsós illat, mégis megkívánom, jól felverem, beleülök, állig ér a hab, és addig ázok, míg meg nem ráncosodik a tenyerem. Angelica őrült puha törölközőt ad be, és rózsaszín porcelántégelyben testápolót. Mire megtörölközök, ismét kicserélnek. Az egész ház körüli hercehurca, az elmúlt hónapok, éjjelek, kocsmázások, pamutgyári atrocitások álomnak tűnnek. Nem esküdnék meg rá, hogy mindez megtörtént, arra sem, hogy volt egy ház valaha, és benne apám, nagyi, azelőtt meg anyám, aki aztán elhúzott New Yorkba. A világból – a múltból és jelenből – csakis Angelica tűnik ismerősnek. A fahéj illata, a bőröm. A test. Ilyen lehet, ha csodával határos módon mégis felépülsz a lobotómiából; ha arra ébredsz: valamiként regenerálódott, amit Freeman doki jégvágója tönkre vágott. Ha arra ébred Ernest, hogy ismét komplett sztori motoz a burájában; nem emlék, az igaz, de valami, ami akár annak is elmenne. Ha egy napon rájössz, azok is csak kábítottak, akik a puhafedeleseket fikázták, azok is, akik megmagyarázták a háborúkat. És akkor tisztán érzed, neked az egészhez semmi közöd, egyetlen háborúnak sem voltál oka, nem tettél semmit, jót sem, de rosszat se, hiába akarnak részesévé tenni minden szarnak. Hiába mutogatnak rád: te is benne voltál, vagy benne leszel, öcskös, és ha nem értesz egyet ezzel, akkor egy kis fos vagy. Szóval, arra riadsz, hogy mostantól ócsárolhatnak, oszthatják az észt izomból, téged ez már nem érint. Szabad vagy, üres és tiszta lap, te döntesz róla, kizárólag te, senki más, hogyan élsz ma, milyen halált választasz holnapra, és még csak lázadnod sem kell, nincs ki és mi ellen, magad vagy, egy test, és ezen a testen átutazó, messziről jött, messzire tartó idegen.
—Hogy egy habfürdő mire nem képes! Egyetlen nehézségem támad: mihez kezdjek ezzel a megkönnyebbüléssel? Az biztos, hogy Angelicához kötöm; úgy tűnik, annyira még a fahéjas habfürdő, a plüsstörölköző és a mentolos testkrém se tesz szabaddá, hogy ezt az érzést semmihez se kössem. Ezért aztán, amint kilépek a fürdőből, egyenesen elé állok.
—– Köszönöm.
—– Reggelizzünk – javasolja Angelica, mintha az aznapi reggeli épp fél tizenegyre lenne beírva a határidőnaplóba. Jó, hogy van valamiféle menetrend. Valami, amiben bízhatok.
—– Oké. Kajáljunk.
—Pár nappal később mégis tanácstalan vagyok. Érzem, valamit tennem kell, de mit? Angelica nem beszél; igaz, régebben sem szokott; ha nálunk vacsorázott, egy szava sem volt; minimum a svéd királynak kellett fogadnia ahhoz, hogy megszólaljon, egyébként pedig csak szolidan csipegetett, akár a kanári; félénken, megértően pislogott a legócskább cirkusz közepén, és mi nem is zavartattuk magunkat, a jelenlétében is éppúgy osztottuk egymást, mint rendesen. Most sem történik semmi, tesz-vesz, olvasgat, pátyolgat, és olyan szűkszavú, hogy meg kell veszni tőle. Mivel állandóan az ágyban döglök, leginkább az ebédnél beszélgethetnénk, de Angelicát csak az érdekli, hogy kérek-e salátát, merhet-e még levest, egyébként pedig lassan kanalazgat, akkurátusan darabolja a húst, mondjuk, az igaz, hogy kár is megszólalnia, mert mennyei szép, ahogy eszik.
—Figyeld meg, milyen kevesektől jön meg az étvágy. Igazat kell adni a faternak. Irtó gusztustalan, ha valaki a tányérba hajol, kapkodó mozdulatokkal zabál, nem viszi a szájához a falatot, csak belapátol. Mint Jeff. Horror volt, ahogy evett. Szó szerint. Mintha a steak rágná szarrá Jeff száját, és nem fordítva, mintha két száj párbajozna; mintha a chilis bab, mint valami mágneses mező, behúzná a fejét a tálba. Iszony. Az ilyesmi pont úgy veszi el az étvágyat, mint Sue okfejtései, vagy Joyce Maynard könyve. Viszont ha valaki gyönyörűen eszik – nem túlzok: gyönyörűen –, az épp Angelica. Voltaképp igaza van. Minek folyton dumálni? Minek idecitálni Monizt? Angelica hallgat, de a maga módján – ahogyan elrendezi a krumplit a tányéron, ahogy észrevétlenül nyeli el a falatkákat – beszél. Nézd meg: nem az a feltűnő, ha szépen eszik a másik. Nem, az valahogy észrevétlen marad. Épp ez a lényeg. Régen rossz, ha feltűnik. Angelica tudománya épp ebben áll: észrevétlen, de nem úgy, mint én, nem azért, mert nem tesz semmit. Nagyon is teszi a dolgát, de mint aki láthatatlan. És ezt csak most értem meg. Ennek ellenére bizonyos idő után már kínoz a csönd. Átesek a testélményen, ráhúzok még egyszer-kétszer az alvásra, párszor kinézek az ablakon, és ennyi. Mondani kell valamit. Mégis csak egy helyzetben vagyunk. Mi lesz most? Hogyan tovább? Vagy hülye vagyok? Ja. Miért épp most kezdek el agyalni, ha korábban nem tettem. Akárhogy is, egyre inkább gyötör a kussolás, de Angelica nem vezet fel semmit.
—Csak négy nappal később jön el a pillanat, ne kérdezd, miért épp akkor. Pont olyan a nap, mint az előzők, és mégis, váratlanul, amikor a legsúlyosabb a csönd, hozzám fordul.
—– Mihez kezdesz most?
—– Nem tudom.
—– Bocs, hülye kérdés volt. Honnan is tudnád?
—Szinte rémisztő, hogy megszólalunk. Rögtön leomlanak a falak. De Angelica annyira kedves, hogy viszonoznom kell. Jól tudom, a társalgáshoz analfabéta vagyok, de próbálkozni mindig lehet, gondolom akkor; utólag meg nem értem, hogy lehet ilyen gyökér bárki.
—– Mi újság Duluth-ban? – kérdezem oly lazán, mintha a pontos idő érdekelne.
—Angelica halvány derűjét könnyű felhő takarja el. Jogos.
—– Az ikrekkel?
—Már nem merem azt felelni: Igen, az ikrekkel. Dan, te barom, nem jutott az eszedbe jobb? – aztán azon kattogok, hogyan másszak ki a kulimászból, de Angelica nem kertel.
—– Szétvágták őket.
—Elég lenne annyi: Aha. Esetleg megkérdezhetném: Jól vannak? De nem. Tudod, mit kérdezek?
—– És hol nőttek össze?
—Most komolyan, ki nem szarja le? Egyébként is, épp elég lehetett az ikrek körüli kalamajka, én meg pont erről faggatom? Esküszöm, nem vagyok komplett, talán aludnom kellene még két napot.
—Fura. Sokszor voltunk kettesben korábban is, mégis totál más most minden. Más a közelében lenni. Nem választ el tőle se a nagyi, se anyám, de ez nem magyarázza, miért olyan brutál új a közelében, hogy szabályosan zavarban vagyok; olyan zavarban, mintha a Red Dragonban ismerkednék. Emlékszem, Rose-zal beszéltem így az első napon. Van ez így. Meglátsz egy lányt, legyen pultos, mint Rose, elvileg csak egy feketét kérnél, vagy egy pikolót, és lépnél is tovább, mégis össze-vissza hadoválsz, és ha másból nem is, ebből rögtön világos, hogy rábuktál a csajra. Na de ez akkor van, ha először látod, Angelicát viszont gyerekkorom óta ismerem, ezerszer ültem mellette a vacsoránál, százszor hallgattuk együtt a nagyit Starbucknál, az anyám lehetne, és mégis, pont olyan blődségeket kérdezek, mintha most kérném tőle az első felest.
—Angelica hozzászokott a baromságaimhoz, nem kapja fel a vizet, velem ellentétben tök nyugodt, ennek megfelelően türelmesen válaszol, pedig tudhatná: ha egyszer megindulok, a lejtmenetnek jó darabig nincs vége.
—– A fejüknél nőttek össze – mondja.
—– Az gáz – vágom rá őszintén, majd hozzáteszem –, mint a családunkkal Moniz.
—Ekkor úgy tűnik, belecsaptam a lecsóba. Angelica ledermed.
—– Hát ezt meg hogy érted?
—– Nem tudom. Egyszerűen ez jutott eszembe.
—– Különös, hogy ezt mondod. Épp most.
—– Miért?
—Angelica leveszi a lábát a puffról, igazít a szoknyáján. Erősen mardossa valami.
—– Én már nem vagyok összenőve vele – mondja, persze nem értem, mire gondol, de legalább az ikrek témájáról lapozhatunk. Moniz említése csökkenti az idegenség érzését, mintha ismét a családi asztalnál ülnénk. Ki hinné, mire nem jó az öreg?
—– Hogyhogy?
—– Kiléptem. Nem foglalkozom Monizzal. Megfogadtam, hogy a nevét sem ejtem ki többé. Most is csak miattad.
—– De miért?
—– Ina temetése után úgy éreztem, nincs már szükség rá. Érted?
—– Nem igazán – válaszolom, mivel Angelica magyarázata homályos.
—A nagyi említése az utolsó nap haláltusáját idézi fel bennem.
—– Tudod, mi volt az utolsó szava?
—Angelicával még nem dumáltam erről, nem csoda, hisz amikor a faternak meséltem el, teleokádta a vécécsészét, és két napra bezárkózott. Két napig egy rohadt szava nem volt, amit részben értek, de azért ha volt ereje bevonszolódni Guzmánhoz, akkor nekem is kipréselhetett volna magából annyit, hogy „szia”. Persze tudom, gipszet itattak vele, három beöntést kapott, a lappangó szart is kimosták belőle, épp előtte dugtak fel egy rohadt csövet a seggébe, egy másikat meg a torkán gyömöszöltek le, nem csoda, ha kikészült. Angelicánál meg arra gondoltam: biztos bántja, hogy Duluth-ban volt. Hiába virrasztott hetekig a nagyi ágyánál, a döntő pillanatban messze járt. Jó idő telt el, és lám! Nem nyúltam mellé. Angelica totál befeszül. Nem bánom, mert egy kicsit azóta is neheztelek, hiába tudom, hogy nem hagyhatta cserben a húgát sem, mégis: ő is tehet arról, hogy végül nekem kellett lecsukni a nagyi szemét.
—– Mit mondott? – kérdezi, de minden porcikája ellenkezik.
—– Csak egy nevet.
—Angelica fehér. Amúgy is az, de most márványos, kimondottan sápadt. Elszédül, mindjárt lefordul a székről, és akkor kapcsolok: attól tart, hogy őt hívta! Biztos benne, hogy utolsónak őt kereste. Angelica állatira kínlódik, reszketnek a hajszálai, minden porcikája, teljesen megsemmisül, de nem sürget. Alázatosan várja, hogy lesújtsak rá, hogy Coolbirth nagyi pallosa legyek, épp most, amikor megszabadult Moniztól, és talán nem túlzás azt állítani, attól a tehertől is, amit a nagyi jelentett.
—– Csak annyit mondott: Jack, és kimúlt.
—– Mit? – kerekedik el Angelica szeme.
—– Annyit, hogy Jack!
—Erre kis híján elszáll a megkönnyebbüléstől, akár egy hélium-lufi. Összefogja hátul a haját, visszapakolja a lábát a puffra, felnevet, de aztán pár perc hallgatás után elkomorodik.
—– Azt hiszem, Dan, el kell mondanom valamit.
—– Hallgatlak.
—– Nem. …Később. Adj egy kis időt. Most inkább menjünk bevásárolni.
—Egyik este, ne kérdezd, melyiken, összeolvadnak a napok – egyik jön a másik után –, nem teszek semmit, Angelica se, szóval ülök a nappaliban, és nézem, hogyan mosogat. Pár napig azon agyalok, miről akar beszélni, de mivel nem rukkol elő semmivel, máson problémázok. Maradnak a fura, újszerű testélmények, érzékelések. A helyzet Angelicával kapcsolatban is változatlan. Tök új és idegen. Megnyugtató, meghitt és mégis bizonytalan az együttlétünk. Mégis: ki a fene nekem Angelica? Barátom? Testvérem? Egyik is, másik is, de valahogy egyik sem. Végül addig jutok, hogy megváltoztunk, már csak az a kérdés: én alakultam át, vagy ő? Totál másnak látom.
—Ezen agyalok és bámulom, hogyan mosogat. Nincs mit nézni rajta, pont úgy mosogat, ahogy eszik: feltűnés nélkül, abszolút természetesen. Egy mellbevágó pillanatban viszont feltűnik, milyen jó a segge. Tényleg, miért nincs Angelicával pasi? Miért nem láttam senkit vele? Emlékszem, tettek rá megjegyzést, dicsérték, kerülgették nagyi barátai, fiatalabbak is, jut eszembe, a lengyel fickó, Karel annyira rácuppant, hogy a felesége nem engedte le többé Starbuckhoz, sőt néha úgy tűnt, hogy Miszaki sem tudja levenni róla a szemét. Tényleg, Angelica talán leszbi? Valószínűtlen. Magányos, de nem leszbi. Akár egy ikon, olyan mindig. Nem vett észre az egészből semmit, egyáltalán nem reagált Karel ízléstelen és erőszakos megjegyzéseire, és azt sem fogta fel, hogy Miszaki epekedve bámulja egész este. Hogyan lehetséges ez? Az agyára ment Moniz? Esetleg ez még a családjából jön, Montanából?
—Bárhogy is, újabb testélményem van. Felfedezem, hogy Angelicának is van. Méghozzá jó teste. A segge meg éppenséggel pokoli jó. Ez jel: hamarosan erőre kapok. Jó stírölni megint. Gyorsan haladok. Kilátszik a lába, közönséges, hússzínű harisnyát hord, majdnem pont olyat, mint Una. Milyen formás a vádlija! Cseppet sem látszik rajta a kor. Nem vagyok százas, Angelica az anyám lehetne, de hát, mondd meg, ember, ki tudja, hogy a szemem legeltetem? Még ő sem, hisz háttal áll. Egyébként Una se fiatalabb. Végre van valami örömöm, és meg kell hagyni, Angelica tényleg nagyon szép. Gömbölyű a válla, a csípője telt, a combja nem vastag, de azért hál’ istennek van. Gyönyörű, na.
—Ha megfordul, látom az arcát is; mindig is szépnek láttam, megnyugtatónak, kedvesnek, de most hátha kimondottan vonzó lesz, ki tudja? Sosem néztem ilyen szemmel, hogy is tehettem volna, elvileg most se tehetném, illetlenség, tabu, tudom, mégis hihetetlenül jó minden tilalmat megsérteni – és akkor Angelica hirtelen megfordul, nem tudni, miért, folyik a víz, a kezében csöpögő tésztaszűrő, én meg rajta feledkezem. Mire észbe kapok, késő. Angelica nem hülye. Látom, megütközik. Pontosan tudja, hogy nem bámultam őt még így soha. Egyszer sem. Mégiscsak megváltoztam, ez egy másik Dan, a monstre alvásból egy másik ember kelt fel, nem tudom, a régi hová lett, csak egy a biztos, ez az új marad, és a régi nem jön vissza többé. Ezt Angelica velem együtt, ugyanabban a pillanatban szintén felfogja. Ott van a szeren, kétségtelen, nem marad el mögöttem jottányit sem, mindig is tudtam, hogy okos és éber, ezt nagyi is kedvelte benne, de azért most meglep. Szurkál, hasít, szabdal a jelenléte, fel nem foghatom, egy ilyen szent természetű nő miként zúdíthat magából adott pillanatban ennyi sugarat. Mire felfognék bármit, Angelica leolvassa az összes vonalkódom.
—Lövésem nincs, hová legyek, nincs a kezem ügyében könyv, a tévé távirányítója, még egy kispárna se, hogy az arcom abba temessem, szóval tök kiszolgáltatott vagyok. Nincs fedezék. Tudja, hogy kihasználtam az alkalmat, és gátlástalanul méricskéltem a fenekét, a vádliját, a csípőjét, hát most visszavág. Sosem képzeltem harciasnak. Vagy talán ő is ezekben a percekben alakul át, és csak mostantól az? Nincs hová hátrálnom, levehetné rólam a szemét, de nem teszi, rászegez a falra, mint a bogarat. De ember, még ilyen édes döfést! Az édességet viszont ingerültség követi. Soha senkivel nem voltam ilyen nyílt partiban. Édes döfés? Na és! Hogy jön ahhoz, hogy kíméletlen és radikális legyen, amikor ez hozzá talán nem is passzol, nem ezt szoktuk meg tőle; ő csöndes, rebbenős, lehajtott fejű, asztalvégi, marginális, de a rohadt életbe is, orbitális gyönyör, és talán félreismertem.
—Már épp haragudnék, amikor elmosolyodik – az utolsó utáni pillanatban megkegyelmez –, és ez mindent megold. Leesik a tantusz: sokkal korábban is, éveken át éppígy oldott meg mindent. A viszonylagos családi béke nálunk annak idején, hogy apámék nem estek egymásnak késsel, baszki, mindez a montanai Angelica Warrennek volt köszönhető. Ne hidd, hogy azért, mert tanúk jelenlétében nem dobáljuk körbe egymást, nem erről van szó, csak épp ez a mosoly úgy boronál el mindent, hogy észre sem veszed.
—Aztán minden rendesen halad tovább, jön az este, teszünk-veszünk, tépelődünk kicsit, kimozduljunk, vagy ne, abban egyetértünk Angelicával, hogy a Destination kizárt, végül máshová se megyünk, bontunk egy rozét, eliszogatjuk, Angelica olvas, én meg bámulok ki a fejemből. Később lefekszem, a falnak fordulok, Angelica tovább olvas a piros kislámpa húsz wattos fényénél. Zavar a fény, amúgy is zaklatott vagyok, csak arra tudok gondolni, hogy bizonyára forró a combja a paplan alatt, a haja a vállát ostromolja, és most talán megint mosolyog, évek óta, történjen bármi, mosolyog. Hideg van. Végre lekapcsolja a lámpát, hasra fordulok, és azon kapom magam: képzeletben őt ölelem. Olyan kangörcs tör rám, hogy fáj. Már csak ez hiányzott! Forró, kínzó merevedés, az a fajta, ami sehogy sem múlik el, gondolhatsz bármire, akkor sem. A hátamra fordulok, kitakarózok, Angelica úgysem lát, és hozzálátok, hogy a gerjedés végére járjak.
—Angelica megmozdul, ő is kitakarózik, lefagyok rögtön, meg sem moccanok, aztán hallom, tisztán és egyértelműen, hogy felkel. Felém indul. Ne baszki! Villámgyorsan betakarózok, és megint a falnak fordulok. Csönd támad. Gőzöm nincs, most mi van. Angelica megállt, rendben, de hol? A szoba közepén? Az ajtóban, az ablakban, hol az istenben? Úgy sejtem, talán egészen közel. Esetleg az ágyamnál? A hideg ráz, lúdbőrzök, mintha huzat lenne, holott nemhogy mozdulna, megáll a levegő.
—– Nem fázol? – kérdezi Angelica kínom tetőpontján valóban egészen közelről, s mielőtt válaszolnék, óvatosan az ágy szélére ül. Nem tudom, miért, de valóban fázok. Hallgatok.
—– Idejöjjek?
—Mondanám: igen – de nem nyikkanok.
—Mondanám: ne! – persze nem sikerül.
—– Jó, akkor idebújok – mondja Angelica, és mellém fekszik.
—Kész, végem! Most mi a francot csináljak? Nem lesz ez így jó! Menjek a mosdóba? Lehetetlen helyzet, gondolom, Angelicának fogalma sincs, mi történik. Anyáskodik csak, többről szó nem lehet. Fel sem ötlik bennem, hogy Angelicának esze ágában sincs anyáskodni. Pontosan tudja, hogy fennakadtam a horgon, nem mintha pecázna rám, de mégis. Valamiféle horgon, az tuti. Rágódhatnék ezen, vetett-e ki hálót, vagy épp én léptem túl egy határt? Nincs idő a kérdésekre, Angelica a paplan alá nyúl, végigsimít rajtam, gyorsan átlát mindent, maga felé fordít vonzó erőszakkal, őszintén ellenkezem, de nem igazán kitartóan, épp ez a kettősség van bennem, ám Angelica bámulatos erővel egyesíti az egyik és a másik felem, ripsz-ropsz rendet teremt, amikor a hátamra fektet, és kézbe vesz. Nincs mit tenni, ez matt. Képtelenség ebből kijönni, és tudod, miért? Mert nem akarok. Véletlenül sem. Nem kell Freudnak lenni, hogy te is tudd: épp ezt akartam. Akartam, de nem reméltem. Vagy reméltem, de nem akartam? Ki nem szarja le már, ez van – és jó.
—Angelica nem rángat, nem dolgozik, nem ügyeskedik, nem a kötelességét teljesíti. Nem azért történik mindez, mert nincs jobb dolga. Minden lassú, lomha és óvatos; nemcsak én örülök, egyértelmű, hogy Angelica is. Jól érted: Angelica Warren boldog attól, hogy kezelésbe vehet, érezhet, srófolhat, és ettől olyan történik, ami addig soha. Hiába izzok, lángolok, égek, jobban és jobban, hiába feszül meg az összes izmom, hogy még a csontjaim is beleroppannak, valahogy még sincs vége az egésznek. Akarom, hogy vége legyen, mégis örülök, hogy tart még. Akarom, hogy mindig tartson, mégis, állatira epedek már a finis után. E két pont közé úgy feszít ki Angelica, mint egy vitorlát, ő maga a szél, gőzöm sincs, hova tartunk, milyen hosszú az út, ki a hajó, de az biztos, hogy nincs most nálunk erősebb és gyorsabb. Hozzám simul, az egyik karját átdugja a nyakam alatt, a másikkal simogat, csókokat hint a számra, de nem dugja be a nyelvét rögtön, nem lapátol a fogam között, nem sikongat, nem dumál, nem nyög, nem vergődik.
—Ne kérdezd, meddig maradunk így, meddig vágtatunk kifeszített vitorlával a láthatatlan habokon, dunsztom sincs, felőlem lehetne három nap is. Ja, hogy közben felkelt a nap és lebukott? Aztán megint felkelt, végigszáguldott az égen és megint lebukott? És harmadjára is előbukkant és átsuhant Oakland egén? Azt hiszed, lehetetlen? Hát, megmondom: őrült nagyot tévedsz! Nem háromszor, hanem százszor is megtehette volna, mert én abból semmit észre nem veszek, amíg Angelica így tart, a bimbója karcolgatja a mellem, a haja besátraz, a szája hűvöse pedig mint a hópehely, újra és újra a leheletembe hullik és elolvad.
—Nem vagyok magamnál. Falom Angelicát, mivel ő is zabál engem. Mint amikor majd megveszel, úgy gyötör az éhség, mégis szépen villára tűzöd a falatot, és bárhogy csorog is a nyálad, minden egyes falat után szalvétával törlöd a szád. Azért eszel, hogy élhess, de bárki lát is, azt hiheti: kedvtelésből falatozol, ínyencként rágod a falatot, és bár napok óta nem ittál, mégis megforgatsz most minden kortyot, akárha bort innál nagyival, a legjobb kaliforniai óborokat. És végre nem félsz, hogy más irányít, nem félsz, hogy elröppen és nem tér vissza a pillanat. Tudod, hogy ez most nemcsak alamizsna, nem, ember, ez adomány, a bőség maga, az egyetlen lehetőség, hogy a halált cáfold, ne maradj csontra aggatott hús és húsra húzott ruha. Angelica úgy ereszkedik rád, úgy fogad be a teste, mint a bizonyság maga, most megszülettél, mártír és rakéta vagy, hadakozhatsz a halál ellen, azt minden további nélkül megteheted, de Angelica ellen nem küzdhetsz, nincs értelme, ez az első és utolsó tromfod, hogy örök lehess.
—Meg sem moccanok, csak hagyom, mert akarom, mert kívánom, pont azt, pont úgy, ahogyan ő, hogy hosszan, lassan, de brutálisan keféljen. Nem mondom, hogy végezze be, nem akarom, ő sem akarja, ha más nem is, ez a napnál világosabb, ha akarná, rég megteszi, de csak rám ül, emelkedik, lassan süllyed, köröz, aztán leszáll, és mit mondjak? Amit megkezdett, majd tökéllyé tett lovagolva, szenvedéssé alakítja, amikor nyalogat, aztán kezdi az egészet elölről, és tudom, csak akkor érünk révbe, ha ő akarja, és ő akkor akarja majd, ha én akarom, pontosan, ahogy a nap sem kel fel este, és nem nyugszik le reggel.
—Most talán azt gondolod: persze, aztán jött a másnap. Igen jött. A nap felkelt negyedszer is, és bizonyára átvágott fölöttünk aznap, hisz ez a dolga, nem késett, nem sietett, biztos így volt, nem tudhatom, kérdezd Angelica Warrent, ő sem tudja, mérget iszok erre, elment az a nap is, fényben, verejtékben, kéjben. Gondolod: na, jó, de aztán este vagy másnap délben felkeltetek. Igen, ha arra gondolsz, hogy feltápászkodtunk az ágyból, tusoltunk, reggeliztünk, fogat mostunk, vizeltünk és rendeltünk pizzát is, igazad van. Szeretnéd azt hallani: és akkor hirtelen minden megváltozott, akkor rájöttem, milyen kínos ez az egész: Angelica gyűrött, én meg szánalmasan kókadt vagyok; az ágy piszkos és nyirkos és szakadt; állatiak és bántóak a szagok. Igen, tudom, mire gondolsz, volt már ilyen, nem is egyszer, de csak felkel a nap megint, és felkel a hold is, feltámad a szél és elül, eszünk, iszunk, nem tudom, mondunk-e valamit, ha igen, jót és sokat, ha nem, csak hallgatunk: jót és sokat. Egy biztos: továbbra is dugunk, és dugunk, és dugunk.
—A konyhában, a fürdőben, a kanapén, az ágyban, a kádban; fekve, állva, guggolva; és a nap felkelt megint, aztán lenyugodott, látta az egész város, én nemigen, kérdezd Angelica Warrent, ő se igen látta, és a parton nyilván jött a dagály, a hajók kiúsztak, a hálókat kivetették, bizonyára. De mi ebből nem láttunk semmit, mert Angelica épp az arcom fölé guggolt, és akkor, abban a negyedórában akár ezer dagály és apály is válthatta egymást, lehetett ötször is 1906., átsöpörhetett hét válság, megválaszthattak és lelőhettek nyolc elnököt, fellőhettek tíz holdrakétát és felfedezhették a földönkívüli életet, ám legyen.
—Persze, egyszer csak csönd lett. Ne reméld, hogy kínos. Ki tudja, miért épp akkor, talán már túl sok volt az asztalon a pizzás doboz és az üres üveg. Talán mégsem jár a nap mindig egyenletesen. Pirosat ugyan nem kap soha, nem torpan meg, ha két kondenzcsík kereszteződésébe ér, de néha talán, ahogy veled is megesik, eltöpreng, és akkor kicsit lelassul, úgy háromnegyed öt körül. Figyeld meg, hogy az utolsó percekben viszont néha nagyon is siet! Ezért. Mert negyed ötkor alig érezhetően késett, oké, ez belefér, de nyugodnia halál pontosan kell, mert akkor borul a világ kibaszott nagy rendje.
—Rohadtul nem gondoltam semmivel, helyettem is Angelica gondolkodott. Nem kellett éreznem se, Angelica azt is megtette. Feküdt a mellkasomon, és érzett. Feküdt a hátamon, és gondolkodott. Hogy min? Nem érdekelt. Nekünk is háromnegyed öt volt épp. Talán kicsit többet lassultunk a kelleténél, mert egyszer aztán bekövetkezett, amit talán már régóta kívánsz. Felötlött bennem egy nyugtalanító gondolat.
—– Mi lesz, ha teherbe ejtelek? – kérdezem Angelicát, mert nemcsak arról van szó, hogy nem sikít, nem nyög csak úgy szíre-szóra már az első percben, de nem szerel rám kotont se, nem bütyköl vele, csak azért, hogy elválassza a legédesebb részét az én legérzékenyebb részemtől, és ez rendben is van, tényleg fasza, de hát annyit spricceltem belé, ami megtermékenyíthetné az egész Escorts College-t. Nem szed pirulát, semmi jele a védekezésnek.
—– Nem leszek terhes.
—– Honnan tudod?
—– Az én koromban nemigen lehetek az, egyébként meg elköttettem.
—– Mit csináltál?
—– Elköttettem a petevezetékem. Öt hete. Nem lehet gyerekem – mondja Angelica, csakhogy én az ilyen csiribirikben kétkedek.
—– És ha mégis? Ennek ellenére?
—Angelica kissé elkomorodik, de nem bosszús.
—– Nyugodj meg, ha mégis – ami egyébként kizárt – akkor sem kell felnevelned.
—– Akkor ejtesz?
—– Igen.
—– Remélem, jól elkötötték. Biztos, hogy jól meghúzták, nem oldódik ki, vagy ilyesmi?
—– Kizárt. Tulajdonképp lézerrel van összehegesztve.
—Ez jól hangzik, ennyi bőven elég, felkelhet a nap megint, szánthatja Kalifornia egét, pörkölheti a nevadai sivatagot, véres talárban pöffeszkedhet a horizonton alkonykor, és lebukhat az örökkévalóságba, semmi gond. De szöget üt a fejembe: ha egyszer úgysem lehet gyereke, miért köttette el? Ha egyszer nem volt pasija, minek? Talán volt. Már a számon is van:
—– Mondd csak, van pasid? – de nem szólok.
—Előbb-utóbb kiderül minden, ha itt az ideje, kár sürgetni, most jó, maradjunk így. Nem is tudom, mi a jobb; szeretkezni, vagy a szünetekben cigizni az ágyban, szótlanul babrálni egymáson, bámulni, ahogy meg-meglibben a nyitott ablak előtt a függöny. Talán nincs is sorrend, kár is ezen tépelődni. Többször is eszembe jut, vajon ha órákig nem szólunk, Angelica azért gondolkodik? Vagy csak piheg, és várja, hogy felgyűljön bennünk az erő és a kedv megint.
—Egyszer aztán felkönyököl, és az arcomba néz.
—– Menjünk innen, Dan! Menjünk Montanába.
—– A családodhoz?
—– Nem, az nem lenne jó. Nagyapád házába – mondja, én meg meglepetésemben felülök az ágyban. Ez a leggyorsabb mozdulatom az utóbbi két évben. Talán egész életemben nem voltam ilyen gyors.
—– Megvan a tata háza? Miért nem tudok én erről?
—– Fogalmam nincs, csak a nagyi tudná megmondani. Szerintem még apád se tudott róla.
—– Beszarás – és rágyújtok megint, amilyen gyorsan csak lehet.
—– Igen, az, de így van, és most elmehetnénk oda.
—– Neked mi közöd a házhoz?
—– Ina rám bízta néhány éve.
—– És mit csináltál vele?
—– Semmit. Fizetek egy embert, hogy időnként ránézzen.
—– Ezek szerint van egy házam Montanában?
—– Pontosan. A Flathead-tó partján.
—– Te sem szóltál.
—– Nem volt még rá alkalom.
—– Az én házam.
—– A tiéd. Odamehetsz egyedül is – mondja bizonytalanul Angelica.
—Forgatom a gondolatot: egyedül Montanában. Mi lehet ott? Mégis, mi a szart csinálnék egyedül? Miért hagynám itt Angelicát? Semmi okom rá.
—– Oké, gyerünk Montanába!
—Angelica átölel, de nem hevesen vagy hálásan, egyszerűen a helyes döntést nyugtázza.
[Részlet a közeljövőben megjelenő Jégvágó című regényből]
