túlzás
lenne
azt állítani
hogy hitem
mértéke
állandó –
szél kavarta
felhőtánchoz
hasonlít
ahol a formák
örökös változása
többet jelent annál mint
ami szemmel látható –
–
már semmire nem jó
akár a
kígyó vedlett
bőre száraz &
már semmire nem jó
csak hever az útszélen
& várja hogy véget
érjen a hajnal mert abból
nem terít magának asztalt
se másnak de másnap
érti meg igazán mi a
madár röpte s hogyan ível a
kifeszített kék alatt a napnak
becézett indulat
csak hagyom
ébredés
után az
első
két
percben
még nem vagyok
& nem is sejtem
hogy majd leszek –
csak hagyom
hogy történjek
egyik pillanatról a
másikra
fogalmam
sincs
kinek a
legnagyobb
örömére
–
csöndet inhalál
nem lát nem néz
napsugár olvad
semmi másról
ez sem szólhat
tettetve tűr
és árnyékot vár
derengő köd
csöndet inhalál
–
–
