1.
Akkor még nem volt aku-akum.
—-De nem sokra mentem volna vele, ha lett volna, hiszen azt sem tudtam, mi az.
—-A Húsvét-szigeten minden értelmes embernek van aku-akuja, ott én is szereztem magamnak. De amikor megszerveztem az odautazást, még nem volt. Talán éppen ezért kellett annyit bajlódnom az utazás előkészületeivel. Hazafelé minden lényegesen könnyebben ment.
—-A Húsvét-sziget a világ legtávolibb lakott helye. A hozzá legközelebb eső szárazföld a hold meg a csillagok. Legalábbis a sziget lakóinak így tűnik. Nincs ugyanis még egy hely a világon, ahonnan olyan messzire kellene utazni, míg meggyőződhetnek róla, hogy azért közelebb is akad szárazföld. Ezért aztán úgy érzik, hogy legközelebbi szomszédjaik a csillagok – és valóban több csillagot ismernek név szerint, mint várost vagy országot a mi világunkban.
—-Ezen a távoli szigeten, mely a naptól keletre, a holdtól meg nyugatra fekszik, egyszer valami egészen bizarr ötlete támadt valakinek. Senki sem tudja, kinek, és azt sem, hogy hogyan támadt ez az ötlete. Mert ez még jóval azelőtt történt, hogy fehér emberek Kolumbusszal eljutottak Amerikába, és felfedező utakra indultak a nagy és ismeretlen Csendes-óceánon. Míg a mi fajtánk még mindig azt hitte, hogy Gibraltárnál vége van a világnak, akadtak nagy hajósok, akik jobban voltak tájékozva. Ezek a bátor tengerjárók korukat megelőzve kimerészkedtek Dél-Amerika sivár nyugati partjairól az ismeretlen messzeségbe, szántották a végtelen hullámokat, míg végre messze-messze szárazföldre nem bukkantak: a világ legmagányosabb kis szigetére. Partra szálltak, megfenték kőbaltáikat, és hozzáfogtak az ősi idők egyik legfigyelemreméltóbb mérnöki munkájához. Nem várakat és erődöket, nem védőgátakat és rakpartot építettek. Kezdetleges szerszámaikkal ember formájú, gigantikus méretű figurákat faragtak ki kőből, majd ezeket a háznagyságú, több vasúti tehervagon súlyú kőóriásokat (jó sok volt belőlük) elvonszolták a sziget különböző pontjaira, és széles kőalapzatra állították őket.
—-Hogyan tudták ezt véghezvinni a műszaki fejlettség ilyen alacsony fokán? Titok, senki sem tudja. De az alakok ott meredeznek ma is az ég felé, azon a helyen, ahol ők akarták. És hol vannak az alkotók? A szigetlakók az általuk emelt kolosszusok lábánál temették el halottaikat, nemzedékről nemzedékre. De egyszer csak elnémult a kőbalták csattogása a sziklafalakon. Hirtelen némult el, mert a szoboralakok közül sok csak félig készült el, a szerszámok pedig szanaszét heverve ott maradtak a földön. A titokzatos szobrászok eltűntek az ősidők ködében.
—-Mi történt? Igen, mi történhetett a Húsvét-szigeten?
—-Ezredszer hajolok íróasztalom fölé, és ezredszer jártatom végig tekintetem a Csendes-óceán nagyméretű térképén. Ezen a csalóka papírlapon oly tágasnak és szélesnek tűnnek a csupa nagybetűvel írt szigetek, és vonalzómmal játszi könnyedséggel szelem át az óceán áramlatait. Most már kezdtem megismerni az óceánt. Ott a Marquises-szigetcsoport vad völgyeiben, az Egyenlítőtől délre egy teljes éven át éltem bennszülött módra, és megtanultam polinéziai szemmel nézni a természetet. Ott hallottam először az öreg Tei Tetuától a Tiki emberistenről szóló történeteket. Lent a Társaság-szigeteken, Tahiti pálmái között. Teriieru, a nagyfőnök volt a tanítóm. Fiává is fogadott, és rajta keresztül megtanultam ugyanúgy tisztelni az ő fajtáját, mint a magamét. A Tuamotu-szigetcsoport korallzátonyain pedig, ahol a Kon-Tiki tutajjal partra szálltunk, megtanultam, hogy még a sós tengernek is megvan a maga könyörtelen taposómalma: a Dél-Amerikából azokra a távoli szigetekre vezető útvonal. De bármily magányosak és elhagyottak is azok a szigetek, mind beletartoznak az inka indiánok jó öreg balsafa-tutajainak mozgási körzetébe.
—-Amott a Galápagos-szigetcsoport; száraz kaktuszerdeiből szintén különös emlékeim maradtak meg. A Kon-Tikivel kis híján odavetődtünk annak idején, s később külön expedíciót szerveztünk annak kifürkészésére, milyen titkokat rejteget ez a távoli szigetcsoport. A tündérmesék világában, a világ legnagyobb teknősbékái és az óriáskígyók hazájában egy valóságos Aladdin-lámpás tört darabjait szedegettük össze, melyeket a kaktuszfák között ősidők óta felhalmozódott szemétdomb temetett maga alá. Csak meg kellett dörzsölnünk ezeket az ókori, piszkos cserépdarabokat – és íme, duzzadó vitorlák tűnnek fel a keleti láthatáron Dél-Amerika nyugati partjai felől. Vitorlás tutajok szelik a bősz habokat, a tutajokon az inka indiánok derék és bátor ősei. Átkelve a tengeren egyszer, kétszer, sokszor, partot érnek a Galápagos-szigetcsoport víztelen szirtjeinél. Tábort ütnek, s amint az idő múlik, egymás után törnek el a magukkal hozott különös formájú vizeskorsók. Ilyen formájú korsókat sehol a világon, soha, semmilyen civilizált nép nem készített. Ezeknek a korsóknak a cserepeit ástuk ki a régi települések helyén, ezek a cserépdarabok játszották Aladdin lámpásának szerepét, amikor visszatükrözték egykori gazdáik tengerjárásait, és fényüket rávetítették a történelem előtti idők sötétjére.
—-Régész még nem kutatta át a Galápagos-szigetcsoportot, így hát érthető, hogy senki sem talált ott semmit. Mi voltunk az elsők, akik hittünk benne, hogy az indiánok ilyen messzire kimerészkedtek a nyílt tengerre, megszerveztük hát expedíciónkat, és kutattunk. Reed és Skjölsvold archeológusokkal együtt több mint kétezret ástunk ki ezekből az ősrégi, 130 különböző korsóhoz tartozó cserépdarabokból. Washingtonban a szakértők oly alapossággal vizsgálták meg ezeket a maradványokat, mint detektívek az ujjlenyomatokat. Meg is állapították belőlük, hogy ezer évvel azelőtt, mielőtt Kolumbusz kitárta az Amerikába vezető kaput, az inkák előfutárjai már megnyitották a Csendes-óceán kapuját, és többször is ellátogattak a távoli Galápagos-szigetekre.1
—-Ezek voltak az emberiségnek a Csendes-óceán távoli szigetein felfedezett legrégibb nyomai. Arról tanúskodtak, hogy mielőtt még a polinéziai szigetek lakottá váltak, és mielőtt a vikingek nekivágtak izlandi útjuknak, Dél-Amerika őslakói már kezdték felkutatni a Csendes-óceánt, és szilárdan megvetették lábukat azokon a szigeteken, amelyek oly messze esnek Dél-Amerikától, mint Izland Norvégiától. Az új településeken halásztak, gyapotot termesztettek, és sok nyomot hagytak maguk után, mielőtt végleg búcsút mondtak a nagyon kevéssé vendégszerető és víztelen szigeteknek, hogy elinduljanak ismeretlen végzetük felé.
—-A Galápagos-szigetektől ugyanaz a heves óceáni áramlat hömpölyög tovább akadálytalanul, gyorsabban és százszor olyan szélesen, mint az Amazonas, hogy néhány heti száguldás után szétterítse a magával ragadott víztömegeket a Déli-tenger szigetei között.
—-A térképen az óceáni áramlat kellős közepén egy bizonytalan kis foltocska van feltüntetve, mellette kérdőjel. Mi lehet ott? Föld? A Kon-Tikit egyenesen oda irányítottuk, és megállapítottuk, hogy csak örvényes hely. De távol dél felé, ahol az áramlat legdélibb ágai elfordulnak, egy másik kis foltot is látni a térképen. Ez már föld, neve is van: Húsvét-sziget. Még nem jártam rajta, s most oda készülődtem. Mindig is érdekelt az a kérdés, hogyan tudott eljutni a történelem előtti ember arra az elhagyatott helyre. A változatosság kedvéért most viszont az érdekelt, hogyan tudnék én magam eljutni oda. Meglehetősen abszurd dolog volna megkísérelni a kőkorszakbeli ember utazási problémáinak megoldását, ha a magamét sem tudom megoldani.
—-Amikor a Kon-Tikivel messze északi irányban elsodródtunk mellette, a tutaj fedélzetén üldögéltünk és a holdfényben a Húsvét-sziget rejtélyeiről beszélgettünk. Titokban már akkor arról ábrándozgattam, hogy egyszer majd visszatérek és partra szállok a magányos kis szigeten. S most eljutottam odáig, hogy álmomat valósággá változtassam.
—-A Húsvét-sziget Chile fennhatósága alá tartozik. Minden évben egyszer egy hadihajó meglátogatja a szigetet, élelmiszert visz az ott lakók részére; utána megfordul és visszatér Chilébe, mely olyan messze van onnan, mint Spanyolország Kanadától. A Húsvét-szigetnek semmi más összeköttetése nincs a külvilággal.
—-Annak semmi értelme sem lett volna, hogy a chilei hadihajót vegyem igénybe. Felderíteni a Húsvét-szigetet az alatt az egy hét alatt, amíg a hadihajó ott tartózkodik, még elképzelni is dőreség. De éppoly kevéssé vonzott a másik lehetőség, hogy tudniillik egy teljes évig ott maradjunk. A tudósok ideje drága, márpedig egy hónapi kutatás után könnyen kiderülhet, hogy a szigeten nincs több tennivalójuk. Volt még egy harmadik lehetőség is, az, hogy Dél-Amerikából az áramlat és a szél segítségével balsafa-tutajon jussunk el a szigetre. Csakhogy az archeológusok erre nemigen akarnak majd vállalkozni, nélkülük pedig meg sem próbálkozhattam a Húsvét-sziget felderítésével.
—-Így hát arra az elhatározásra jutottam, hogy valamiféle expedíciós hajócskát kell szereznem magamnak. A Húsvét-szigetnek azonban nincs kikötője, sem megbízható horgonyozóhelye, még kevésbé rakodópartja – hogy az olaj- és vízutánpótlásról ne is beszéljünk. A hajónak tehát elég nagynak kell lennie ahhoz, hogy az oda-vissza útra elegendő mennyiségű olajat és vizet vihessen magával, és az ott-tartózkodás alatt is mozgásképes legyen. Az elképzelt kis hajó egyre nagyobbra nőtt. És mi lesz, ha az archeológusok két hét leforgása alatt meggyőződnek arról, hogy nem érdemes ásni, mert úgysem találnak semmit? Ebben az esetben rossz üzletnek bizonyulna a saját hajó, hacsak a Húsvét-szigetről tovább nem mennénk vele más, még felderítetlen déli-tengeri szigetekre. Úgy is van, van belőlük elég Polinézia keleti részén, amerre a Galápagos-szigetektől és a dél-amerikai partok felől jövő csendes-óceáni áramlat elvonul. Az izgalmasnál izgalmasabb szigetek egész sora vár ránk, hogy ásatásokat végezzünk rajtuk.
—-Távoli tengeri utazásaim alkalmával előzőleg mindig megtanácskoztam a dolgokat Thomasszal és Wilhelmmel. Egy napon, amikor ezek a terveim még csak titkos ábránd formájában merültek fel bennem, együtt üldögéltünk az oslói Fred Olsen Line hajóügynökség kényelmes rakparti irodájában. Thomas azonnal megsejtett valamit, amikor beléptem, mert mindjárt előkerített egy nagy-nagy földgömböt, és szó nélkül elénk helyezte. Én meg forgattam addig, amíg nem látszott más, mint mindenütt csak nagy, csupa kékség. Ez csak egy esetben lehetséges: amikor a mérhetetlen kiterjedésű Csendes-óceán déli része kerül az előtérbe, a két Amerika, Ázsia és Európa meg eltűnik a földgömb ellenkező oldalán.
—-– Ide, ni – mutattam rá a Húsvét-szigetre. – De hogyan?
—-Két nappal később újra ott ültünk a földgömb körül, s Wilhelm közölte számításainak eredményeit:
—-– A legjobb volna egy diesel-motoros hajó. Körülbelül 150 láb hosszúnak kellene lennie, tizenkét csomó sebességgel tudjon haladni, és legyen rajta hely 50 tonna víznek meg 130 tonna olajnak.2
—-Egy pillanatig sem kételkedtem benne, hogy valóban ez felelne meg nekem a legjobban. Wilhelm számításaiban tökéletesen megbízhattam. Amikor annak idején előzetes becsléssel próbáltuk megállapítani, mennyi idő alatt érheti el célját a Kon-Tiki, oly pontosan számította ki a menetidőt, hogy egy nap eltérés sem lett volna, ha Angataun sikerül partra szállnunk, de nem tudtuk partra dobni a hajókötelet, amikor mellette elhaladtunk.
—-Pár nap múlva telefonon hívott fel Wilhelm: egy stavangeri konzervgyártól kapott ajánlatot. Volna egy megfelelő halászhajójuk a grönlandi halászterületen; ha szeptembertől kezdve ki tudom bérelni, egy évre megkaphatom.
—-Lapozgattam a naptáramban. Április vége felé jártunk, még hat hónapom sincs addig. Az ajánlat „csupasz hajóra” szólt, vagyis üresen, legénység és felszerelés nélkül kell átvennem a hajót.
—-Saját hajózási tudományom nem haladta meg a vitorlás tutajozás ismereteit. S ugyanúgy, a Kon-Tiki útján részt vett barátaim sem voltak alkalmasak arra, hogy belőlük verbuváljuk egy ilyen igazi hajónak a legénységét. No meg aztán különféle hatósági engedélyeket, egyéb iratokat kellene beszerezni. Nem, mégiscsak egyszerűbb volna egy inka tutajon utazni.
—-– Ügynökségünk természetesen segíteni fog minden hajózási probléma elintézésében – ajánlotta fel Thomas.
—-Így történt, hogy egy szép napon ott ültünk a nagy, zöld tárgyalóasztal körül, a tengerészeti főfelügyelő, a szerződéseket ellenőrző hatóság, az élelmezési hatóság, a biztosító társaság stb. képviselője és egy csomó alacsonyabb és magasabb rangú szakértő társaságában. Az eredmény egy igazi, egy valódi hajó lett. De most már csak alig négy hónapom maradt az előkészületekre, és szinte érzékelhetően hallottam a Stavangerben indulásra váró hajó vágyódó, türelmetlen dudálását. A hajókéményben azonban még szikrája sem volt az életnek, a fedélzeten sehol egy lélek, az öblös hajóraktárak pedig, ahol a csupasz vasrudak bordaként vették körül a hajó vigasztalanul üres gyomrát, kongtak az ürességtől.
—-Mennyi elintéznivalója van, mi mindenre kell gondolni az embernek, ha a családjával vidékre utazik. Hát még ha a családon kívül magával visz öt archeológust, egy orvost, egy fényképészt, tizenöt főből álló legénységet, egy hajót, amelynek mindenféle pótalkatrészre van szüksége, különleges felszerelést és minden egyes ember részére egy évre elegendő élelmet. Egy karmester érezheti magát így, akinek makarónievés közben kell végigdirigálnia egy Liszt-rapszódiát. Az íróasztalomon már magam sem ismertem ki magamat a töméntelen útlevél, személyi okmány, hatósági engedély, fénykép és levél között. Minden bútordarabot elborítottak a térképek, táblázatok, s a legkülönbözőbb felszerelési darabok mintapéldányai hevertek egymás hegyén-hátán. Olyan volt már az egész ház, mint valami őrültek háza. A telefon szüntelenül csengett, ugyanúgy a lakáscsengő, és ha valaki ajtót akart nyitni, dobozok, csomagok, különféle tábori felszerelések tömkelegén kellett átgázolnia.
—-Kétségbeesetten ültem egy magnetofon-készülék tetején, kezemben egy szendviccsel, ölemben a városi telefonnal; szerettem volna már magam felhívni valakit. De aznap reménytelen volt az eset, mert közzétett hirdetésünkre – első hajóstisztet kerestünk – a pályázók valóságos hada ostromolta meg a megadott telefonszámot. Egy hajóskapitánnyal meg is állapodtam. Végre sikerült telefonösszeköttetést kapnom egy oslói nagykereskedővel.
—-– Három tonna fogászati gipszre lenne szükségem – kezdtem.
—-– Megfájdult a foga valakinek? – kérdezte szárazon egy hang.
—-Ebben a pillanatban interurbán jelentkezett Stavanger, mielőtt megmagyarázhattam volna, hogy nem műfogsorok készítésével foglalkozom, hanem egy húsvét-szigeti szoborról akarok öntvényt formázni.
—-– Halló – jelentkezett az interurbánon egy hang. – Halló, egy üzenetet kell átadnom Olsentől, az ön mérnökétől. A forgattyús tengely teljesen kikopott, kérdi, hogy újraköszörültesse-e, vagy szerezzen be újat?
—-– A forgattyús tengely?… Hát igen… hm…
—-Brrr! Most meg a lakáscsengő kezdett visítozni.
—-– Kérdezze meg Reffet! – ordítottam bele a telefonba. – Ez az ő reszortja.
—-Yvonne viharzott be, a sok csomag közül szinte ki sem látszott.
—-– Átnéztem a szakács listáját. Borsból és fahéjból öt-öt fonttal3 kevesebbet vettem. És találkoztam dr. Sembbel, azt mondja, szívesen kölcsönadja a tábori gyógyszertárát.
—-– Remek – szóltam, de ugyanakkor eszembe jutott a nagykereskedő, aki azt hitte, hogy műfogsorok készítéséhez van szükségem három tonna fogászati gipszre.
—-– Légy szíves, hívd fel és magyarázd meg neki a dolgot – kértem meg Yvonne-t, és kezébe nyomtam a készüléket. De abban a pillanatban már megint csengetett az átkozott masina. Yvonne felvette a kagylót, majd kisvártatva csodálkozva fordult felém.
—-– Azt hiszem, itt valami tévedés van. A Mustad cég kérdezi, hová szállítsa a 200 font vegyes nagyságú horgokat. Úgy tudom, hogy két tonna fagyasztott húst viszünk magunkkal, nem?
—-– Igen, igen. De a horgok is kellenek – magyaráztam. – Azokkal fogjuk majd fizetni a bennszülötteket az ásatásnál. Hát azt hiszed, az 1000 yard4 színes kelmét is azért visszük magunkkal, hogy majd azzal takarózzunk?
—-Nem, azt valóban nem hitte.
—-– Most jut eszembe – jegyezte meg –, hogy a másodgépész táviratilag lemondott. A felesége nem engedi, csak most tudta meg, hogy a déli-tengeri szigetekre akar utazni.
—-Mint az őrült, rohantam ki a szemetesládához, amelybe az este kiürítettük a papírkosarat. A láda már üresen állt.
—-– Mit keresel?
—-– A másik gépész ajánlatát – suttogtam.
—-– Aha! – Yvonne egyszerre megértette a helyzetet.
—-Folyamatosan és szimultán csengett a telefon és a lakáscsengő. Belépett az expedíció jövendőbeli békaembere két társával, egész halom úszóhártyát és légtömlőt hoztak magukkal; itt a helyszínen mindjárt be akarták mutatni a különbséget a francia és az amerikai búvárfelszerelés között. Mögöttük, kalapját kezei közt forgatva, furcsa kis emberke állott: igen fontos ügyben jött – állítgatta –, rendkívül bizalmas. De amellett olyan különösnek tűnt egész viselkedése, hogy nem mertem beljebb engedni az előszobából.
—-– Mondja, maga látta már azokat a húsvét-szigeti szobrokat? – kérdezte suttogva, és közben folyton oldalra pislogott, mintha azt figyelné, nem hallgatózik-e valaki.
—-– Még nem, de éppen most szándékozom megtekinteni őket.
—-Mutatóujját figyelmeztetően előrenyújtva, ravasz mosollyal suttogta:
—-– Ember van bennük!
—-– Ne mondja! – hitetlenkedtem. – Ember volna bennük?
—-– Az – suttogta rejtélyesen. – Egy király.
—-– És hogyan került bele? – kérdeztem udvariasan, miközben lassan és szelíden az ajtó felé tuszkoltam.
—-– Belehelyezték. Úgy, mint a piramisokba. Törjön csak egyet darabokra, meglátja. – Nyájasan biccentett, és udvariasan megemelte a kalapját, amikor köszönetet mondtam neki a jó tanácsért. Elképedve csuktam be mögötte az ajtót.
—-Lassanként kezdtem megszokni azokat a különös embereket, akik mind úgy vélték, hogy valami közük van a Húsvét-szigethez. Vége-hossza nem volt a meglepő indítványoknak, melyek postán özönlöttek hozzám, miután az újságok nyilvánosságra hozták tervünket. Csaknem naponta jelentkeztek emberek a világ legkülönbözőbb részeiből, akik pontos felvilágosítással tudtak szolgálni, hogy a Húsvét-sziget nem más, mint egy elsüllyedt kontinens utolsó maradványa, egy csendes-óceáni Atlantisz. A szigetet körülvevő tenger fenekén kell keresnünk a rejtély kulcsát – figyelmeztettek –, nem a szárazföldön.
—-Még olyan is akadt, aki azt javasolta, hogy vessem el az egész expedíciót. „Kár olyan messzire utazni – írta. – Nyugodtan ülhet otthon a dolgozószobájában, vibráció útján könnyen megoldható az egész probléma. Küldje be nekem a Húsvét-sziget egyik szobrának a fényképét, és ugyancsak küldjön fényképet valamelyik ősi dél-amerikai szoborról, és én a vibrációkból megállapítom, hogy ugyanattól a népfajtól származnak-e.” Hozzáfűzte, hogy egyszer kartonból elkészítette a Cheops-piramis modelljét, és nyers húst tett bele. Egy idő múlva a modell oly szörnyűségesen vibrált, hogy a levél írójának egész családját kórházba kellett küldenie.
—-Már azon a ponton álltam, hogy magam is vibrálni kezdek, ha valahogy meg nem szabadulok ezektől a holdkórosoktól. A békaemberek után akartam sietni, akik akkor tűntek el az emeleti lépcső fordulójánál, amikor Yvonne sajnálkozó pillantással megállított, nyújtotta felém a telefonkagylót. S amíg én a telefonbeszélgetést bonyolítottam, az asztalon felém csúsztatott egy egész csinos kis rakás felbontatlan levelet – a reggeli postát. Vonakodva helyeztem vissza a hallgatót a készülékre, féltem, hogy tüstént újrakezdi a berregést.
—-– A külügyminisztérium telefonált – közöltem Yvonne-nal. – Kérd meg a békaembereket, hogy várjanak rám fent az emeleten; én most azonnal taxit kerítek, mert el kell mennem. A brit gyarmatügyi minisztérium bizonyos felvilágosításokat kér tőlem a Pitcairn-szigettel kapcsolatban, Costa Rica pedig megadta az engedélyt a cocos-szigeti ásatásokra, azzal a feltétellel, hogy nem kutatok ott rejtett kincs után. Tudniillik ők azt hiszik, hogy a szigeten kincsek vannak elásva.
—-– Vidd magaddal a postát – szólt utánam Yvonne. – Nézd át, hátha ajánlkozik valamilyen gépész a másik helyett.
—-Nem nagyon hittem ugyan benne, de ahogy kifelé rohantam, mégis felkaptam az egész halmot. Általában festők, írók és mindenhez értő ezermesterek írtak, kérve, hogy velünk tarthassanak. Még egy némettől is kaptam levelet: azt írta, hogy bár hivatására nézve pékmester, az utóbbi években sírásóként dolgozott, s így nála alkalmasabb embert az ásatásokhoz hiába is keresnénk.
—-– A vitorlakészítőkhöz is menj el – kiáltott még utánam Yvonne, miközben felszaladt az emeletre –, Bergslandsék kertjében már felállították a sátrakat!
—-Mint mondom, rohantam kifelé, és az ajtónál hajszál híján feldöntöttem a postást, éppen őt, aki a délutáni postát hozta. Gyorsan a markába nyomtam a nálam levő leveleket, ahelyett, hogy én vettem volna át tőle a hozottakat, de az autóban – hogy, hogy nem – már mindkét csomag levél az én ölemben volt.
—-– Majorstuveien! – mondtam be a sofőrnek a címet.
—-– Pontosan itt állunk – válaszolta a legnagyobb lelki nyugalommal.
—-– Persze, akkor hát a külügyminisztériumba – helyesbítettem. Útközben egymás után bontogattam ki a leveleket.
—-Gépész nem ajánlkozott. A gépészi foglalkozáshoz legközelebb egy órás állott, de az is szakácsi minőségben óhajtott velünk tartani. Szakácsunk azonban már volt. Az oslói egyetem régészeti intézetétől is kaptam levelet – a két kiszemelt archeológus egyike lemondott. Gyomorfekélyt kapott, az orvosa megtiltotta neki az utazást.
—-Expedíciónk egyik alappillére omlott össze. Nem indulhatunk el egyetlen archeológussal, hiszen ebben az esetben nagyon kevéssé tudnánk kihasználni az expedíció „ütőképességét”. Hogyan találok ilyen rövid idő alatt másikat, aki hajlandó magát egy évre lekötni? Nem maradt más hátra, mint elölről kezdeni, újra levelezni archeológusokkal otthon és a világ minden részén.
—-És eljött a szeptember. Egy áramvonalas grönlandi halászhajó, fehéren tündökölve, mint egy jacht, kéményén Kon-Tikinek, a napistennek téglavörösre festett szakállas képével, egyszerre ott himbálózott a C mólón, szemben a városházával. Orrára furcsa kék embléma volt festve, amelynek jelentését csak a beavatottak tudták. Az embléma két, félig madár, félig emberi alakot ábrázolt, a Húsvét-sziget szent madárembereit. A mintát a szigeten régebben talált ritka képek egyikéről vettük, a képet körítő hieroglifák máig is megoldatlanok. Most már füstölgött a kémény, a hajóraktárak zsúfolásig megteltek, a fjord vizében éppen a kékkel kifestett vízvonalig süllyedt a hajó. A fedélzeten lázas tevékenység folyt, a parton meg oly sűrű tömeg verődött össze, hogy a teherautók és a kézi tolókocsik, melyek persze a tizenkettedik órában hoztak még további csomagokat és mindenféle kötegeket, csak a legnagyobb nehézségek árán tudtak keresztülvergődni rajta.
—-Elintéztünk mindent? Semmiről sem feledkeztünk meg? Élelem meg ásófelszerelés és általában azok a dolgok, amelyekről biztosan tudtuk, hogy szükségünk lesz rá, természetesen mind megvoltak. A veszély abban rejlett, amit nem láthattunk előre. Tegyük fel, hogy például várakozásunk ellenére csontvázat találunk a víz alatt. Meglesznek-e a szükséges vegyszereink, hogy megóvjuk azt a megsemmisüléstől? Vagy tegyük fel, hogy okvetlenül fel kell jutnunk egy megmászhatatlan sziklára, vagy egy kőszirtre. Megvannak-e hozzá az eszközeink, hogy valóban feljuthassunk? Vagy hogyan birkózzunk meg az élelmezés és a kapcsolat fenntartásának a problémájával, ha például a tábor a sziget egyik oldalán van, a hajónak meg a rossz idő miatt esetleg hirtelen át kell mennie a sziget túlsó oldalára? És mi történik, ha a szakács kilyukasztja a tepsit, a propeller megsérül a koralltuskókon, valamelyik matrózunk belelép egy tengeri sün mérgező hatású tüskéjébe? Mi lesz az élelmiszerkészletünkkel, ha a hűtőszekrény hirtelen felmondja a szolgálatot? Megvan-e minden elképzelhető felszerelési tárgyunk és pótalkatrészünk? Most persze már késő volt ahhoz, hogy mindent még egyszer átgondoljunk. Most már készen kellett állnunk arra, hogy ha bekövetkezik, minden elképzelhető bajt elviseljünk. A hajó már remegett a türelmetlenségtől, hogy útnak indulhasson a Húsvét-szigetre, a világ legelhagyatottabb pontjára, ahol egyetlen műhelyt, egyetlen szatócsboltot sem találni.
—-A hajóskapitány lázasan tevékenykedett a hídon, a legénység a fedélzeten serénykedett, itt a fedélzeti nyílásokat zárták el, amott a köteleket húzták fel, az óriási termetű kormányos meg ácsceruzával a kezében egy hosszú jegyzékben kipipálta a tételeket. Mindenesetre ami a jegyzékben szerepelt, az mind megvolt. Még a kapitány karácsonyfája is helyet kapott a hűtőszekrényben. Hát igen – a jegyzék, az rendben volt.
—-Utoljára szólalt meg a hajóharang. A kapitány kiadta parancsait az első tisztnek, s a kémény a napisten ragyogó feje mögött sűrű gomolyagban kezdte okádni a füstöt és a szikrákat. Búcsúszavak, jókívánságok harsogtak a partról, a hajón levők meg a korláton áthajolva integettek istenhozzádot. A fedélzeten dolgozók is felnéztek munkájukból, hogy egy évre szívükbe véssék feleségük vagy kedvesük arcvonásait, derűs, várakozó arckifejezéssel tekintgettek jobbra-balra a parton álló tömegre, egyesek kissé elszontyolodtak, másokon a boldogság derűje ömlött el. A hajóhidat hirtelen felhúzták, nagyot csattantak a vízen a hajókötelek, csikorogtak a csörlők – és akkor a gépészek ott lenn, a hajótestben csodát műveltek: a hajó megindult. A mólón álló sokaság nagy éljenzésbe kezdett, előkerültek a zsebkendők, s a nagy kendőlobogtatás közben a kapitány szívszaggató hangon üvöltöztette a szirénát.
—-De ez a zűrzavar pontot tett az eddigiek végére.
—-Én magam a mólón álltam a tömegben, és integettem a zsebkendőmmel. No nem azért, mintha feledékenységből lemaradtam volna. Csak hát nekem előzőleg még el kellett repülnöm az Egyesült Államokba, hogy felszedjem a három archeológust, akikkel megállapodtam, hogy velünk tartanak; azután udvariassági látogatást kellett tennem Chilében, mielőtt a Panama-csatornában magam is felszállok a hajóra. Olaf trónörökös őfensége előzékenyen elvállalta az expedíció védnökségét, a norvég külügyminisztérium engedélyt kapott a chilei kormánytól arra, hogy expedíciónk ásatásokat végeztessen a Húsvét-szigeten; csak a műemlékekben nem szabad kárt tennünk. Hasonló engedélyeket kaptunk az angol és a francia kormánytól is saját szigeteikre vonatkozólag, úgyhogy szabad utunk volt mindenütt, akármerre kalandozunk a Csendes-óceán keleti részén.
—-A hajó lassan felénk fordította hófehér tatját, és kecsesen siklott kifelé az öbölből. Magas hátsó fedélzetén ott állt egy kis hajósinas, arca ragyogott az örömtől, s büszkén húzta fel a fedélzetre a kikötőkötél mocskos végét. Osztálytársai meg a parton hip-hip-hurráztak ifjabb Thornak, akit egy teljes évre elengedtek az iskolából.
—-A kis hajó egyszerre besurrant egy hatalmas óceánjáró mögé, s abban a pillanatban eltűnt a parton állók szeme elől. Sietős volt az útja, a fél világot meg kellett kerülnie, hogy a fedélzetén tartózkodó detektívek nyomon követhessék azokat a tengerjárókat, akiknek sok-sok évszázad előnyük volt.
–
2.
Micsoda isteni nyugalom! Milyen tökéletes csend!
—-A gép leállt. A hajon minden fényt kioltottak. Egyszerre előtűnt az egész csillagos égboltozat, és szikrázva, ragyogva himbálózott ide-oda az árboccsúcs körül. Hátradőltem fekvőszékemben, és élveztem ezt a tökéletes harmóniát. Mintha valaki kihúzta volna a konnektort a bennünket a szárazfölddel összekötő villanyvezetékből, megszüntetve ezzel a világ összes zavaró állomásainak szakadatlan áramlökéseit, úgyhogy semmi más nem maradt, csak a pillanat és a meztelen valóság: a friss levegő, a fekete éjszaka és a sziporkázó csillagok az árboccsúcs felett. Látó- és hallótávolságunk csaknem észrevétlenül ismét szélesre tárult, a távolról érkező friss, üde szellőt egyenesen a lelkünkkel fogtuk fel.
—-Itt szabadon lélegeztünk, nyoma sem volt bennünk annak az érzésnek, mely a zajos világvárosok zűrzavaros forgatagában gyakran elfogott, hogy agyonnyomódunk, elsodródunk. Itt nem vakítottak hivalkodó fényreklámok, nem gyötörte idegeinket az öldöklő verseny, sem a lármás szórakozások, melyek mintegy versenyt futva az idővel, mindenáron érvényesülni akarnak – még azon az áron is, hogy darabokra törik az érzékeny emberi lelket. Oly tökéletes volt itt a nyugalom, mintha az idő is megállt volna; igen, megállt, mozdulatlanul állt és várt. Még köhinteni is alig mert az ember, mintha attól félne, hogy felébreszti a nyugtalan elemeket. A messze távolban a szárazföld felől néha gyenge, suhogó zaj volt hallható, mint amikor a szél vagy a hullámok rövid időközökben megtörnek a parti sziklákon. Különös módon elszótlanodott mindenki a hajó fedélzetén; a csend szinte áhítattal töltötte el valamennyiünk szívét. Csupán a fedélzeti nyílás alatti kabinból hallatszott fel néha-néha rövid, gyors szóváltás, amelyhez finoman árnyalt tónusú kíséretet szolgáltatott a hajó oldalait csapkodó hullámok halk nesze. És még valami csendes, ritmikus, igen, határozottan röfögéshez hasonló zaj is hallható volt, röf…, röf…, mintha ez a mi kis hajónk röfögött volna olyan megelégedetten, békésen és szerényen ringatózva az éjszaka csendjében.
—-A szárazföld védelme alá kerültünk.
—-Elhallgatott a gépek ziháló dohogása. Lám, megbirkóztunk a végtelen sorokban felénk hömpölygő, bömbölő hullámokkal, melyek előre-hátra, jobbra-balra himbálták hajónkat, mielőtt sziszegve otthagytak bennünket. Sikerült besurrannunk az elhagyott tengerpart ölelésének védelme alá, mielőtt még ránk szakadt volna az éj. Amott, a sötétségben a Húsvét-sziget feküdt előttünk.
—-Éppen idejében lopózkodtunk a szárazföld közvetlen közelébe, hogy még az éj leszállta előtt egy pillantást vethessünk a szürkészöld hegyvonulatra, a partmenti meredek sziklákra és távolabb, a sziget belsejében egy kialudt tűzhányó lejtőin elszórtan álló szobrokra, melyek a lehunyó nap fényében feketén meredeztek a vörösre festett ég felé. Olyan közel merészkedtünk a parthoz, amennyire csak a mélységmérő engedte, és ott horgonyt vetettünk.
—-Egy lelket sem lehetett látni a parton, csak egy elhagyott, kővé dermedt világot. A távoli hegyhátakról meredten bámult ránk egy-egy mozdulatlan kőfej, míg más, hasonlóképpen mozdulatlan kőalakok egy sorban elterülve feküdtek egy hosszú terasz lábánál az előtérben, a partmenti lávatömbökön. Olyan valószerűtlenül hatott az elénk táruló kép, mintha űrhajóval a vak végtelenben kalandozva egy régen kihalt világba jutottunk volna, ahol valaha más fajta teremtmények éltek, mint a mi földünkön. Hosszan nyúltak el az árnyékok, de minden halotti mozdulatlanságba dermedt: csak a lenyugvó tüzes nap mutatta az élet jelét, amint lassan lehanyatlott a fekete tengerbe, és fölénk vonta az éj sötét palástját.
—-Szigorúan véve tulajdonképpen nem is lett volna szabad itt lehorgonyoznunk. Még tovább kellett volna hánykolódnunk a hullámokon, megkerülni a szigetet és jelenteni megérkezésünket a kormányzónak, aki a teljes lakossággal együtt a sziget másik oldalán egy kis faluban élt. De sem neki, sem a lakosságnak nem lett volna ínyére, ha az esti szürkületben érkezünk meg. Hiszen ezen a helyen a legnagyobb események közé számít, ha hajó érkezik; elrontottuk volna az egész örömüket. Inkább átvészeljük az éjszakát itt, a szirtek alatti szélvédett helyen, ha még oly alkalmatlan is a tengerfenék a lehorgonyzásra. Holnap majd jókor reggel felszedjük a horgonyt, és teljes zászlódíszben érkezünk meg Hangaroa faluba.
Neményi Ödön fordítása
–
[Az Aku-aku c. útleírás első fejezete (A nyomozók elindulnak a világ végére), ill. második fejezetének (Mi várt ránk a világ köldökén) bevezető része. Gondolat, Bp., 1963. A magyar fordítás alapjául a mű angol fordítása szolgált.]
–
1 Erről további részleteket tartalmaz Thor Heyerdahl és Arne Skjölsvold Archaeological Evidence of Pre-Spanish Visits to the Galápagos Islands című tanulmánya. (A Galapágos-szigetek pre-spanyol felfedezéseinek archeológiai bizonyítékai.) Az Amerikai Régészeti Társaság kiadványa 1956.
2 1 láb = 30,480 centiméter; 12 csomó sebesség = 12 tengeri mérföld óránként (1 tengeri mérföld = 1852 méter). – Szerk.
3 1 font = 45,36 dekagramm. – Szerk.
4 1 yard = 91,44 centiméter. – Szerk.
–
–
