A levegőben már régóta benne kellett lennie. Ahogy a nyugalomban a tombolás, a vadludak alakzatának őszi röptében a szétesettség, a megzavarodás. De még jól rejtegette magát. Abban a reggel utáni csilló könnyűségben is, ami ott lebegett a katlanban, a tavak vizei fölött. Az éjszaka még benne felejtette hideg harapásait a légben, de sávosan már érzékelhetővé vált a déli nap balzsamos, melengető érintése is. Triangulumon leütött hang tudja faltól falig így áthatni a teret. Egyetlen csendülés, ami mégis a tér egészének engedékenységére számíthat. Hát ahol nincs semmilyen fal, semmilyen akadály, hiszen minden, ami van – tó, földnyelv, borókabokor, szikla, hegyváll, csúcs, felhő –, nem áll útjában a megjelenőnek, hanem csak felerősíti azt, hagyja magára támaszkodni, s így kibontakozni.
—-De akkor honnan érkezik a rontás, a tombolás? Mitől szürkül be a csillogás, válik fojtogatóvá a közelség, vakítóvá a világosság? Miért fordul ki magából mindaz, ami mindeddig jótékony bizonytalanságban a vizek felett lebegett?
—-Először még nem ez történt.
—-Csak a levegő vált acélosabbá a tó fölött. Nem engedte áthatni magát olyan könnyedén, mint eddig. Mintha ráakadt volna szerveződésének egy más lehetőségére, megkeményedett, felületek, sarkok, recék, mintázatok alakultak ki rajta, csillámló tetraéderek, piramisok, pulzáló gömbtestek, hatszögű kristályalakzatok − egy egészen új, idegen, szúrós geometriai világ bontotta ki magát a könnyűségből, hogy a következő pillanatban, mintha mi sem történt volna, vissza is zárja magát abba, ahonnan felfakadt.
—-De már nem ugyanaz a világ volt a katlanban, mint eddig. Pedig csak egy gondolatnyival lett kisebb az egész. Ez azonban elég volt ahhoz, hogy másként mutatkozzon meg.
—-Minden magába fordult egy picit. Ezért tömörebbnek, feltörhetetlennek látszott, mintha csak a dolgok utolsó erejükkel önmaguk csupasz, konokabb valójukat próbálták volna érvényesíteni, egy olyan erővel szemben, ami, mielőtt rájuk tört volna, hogy kifordítsa magukból, már egy ideje ott leskelődött az ég egyik sarkában. A sziklák is összehúzták magukat, éleiket, karcos kiszögeléseiket védekezően tartották maguk elé. A hegy, mint hatalmas, feldöntött koporsó csúszott rá a tóra. A változás azonban leginkább a tavon érződött. Felülete először beszürkült, akár egy kicsorbult tükör, elveszítette csillogását, de az állaga is megváltozott, már nem is víz, hanem folyékony, súlyos beton kavargott lassan a medrében.
—-Pedig a nap még fent volt az égen. Hagyta megmutatkozni a felhő, amely, levetve magáról önként vállalt szolgaságát, közben sokkal magasabbra került. De már nem a reggeli fény áradt az ég középpontjából. Mint hegesztőpisztoly lángja váltott át a fény a magasban, odahagyta könnyed, aranyló csillogását, árnyalatában besötétült, elmélyült, szinte liláskékként ragyogott benne a sárga, hogy a nap, akár egy eszelős szem rögzült tekintete, hathassa át az eget. A felhő sem őrizte meg körvonalait. Csak emelkedett, emelkedett, egészen a troposzféra felső határáig hatolt, sőt betört a tropopauzába is, miközben felszívta magát, elterpeszkedett, a felismerhetetlenségig kitelt, mint ék alakú képződmény, egy hatalmas üllő foglalta el magának az ég ormainak teljességét, alsó részeiről hatalmas felhődudorok lógtak alá, egyik alatt megbújva, mint egy vadállat állkapcsában, még gonoszan hunyorgott a nap.
—-Idáig lehetett lépésről lépésre követni az eseményeket. Mert idáig voltak elemek, volt szétválasztottság, egymásra következés. Innen azonban, akárha egy dühös kar csapott volna rá a víz tükörsima felületére, egymásnak estek a dolgok, és már nem számított, mi történt, ki s miért okozta azt, egyszerre próbált érvényesülni minden, egyszerre és egymás ellen, kikezdve minden szétválasztottságot, minden körvonalat, összemosva az ottlevőt a távolival, a valóst a valótlannal, az egyszer voltat a soha nem létezővel.
—-Egy bomlott pillanat azonban még tisztán megmutatta magát. Éles, sustorgó, verdeső hang keletkezett a magasban, közel a hegy háromszög alakú csúcsához. Népes gólyacsapat széles, elterülő alakzatban húzott el a csúcs fölött. Több száz gólya, amint sebes, de mégis ritmikus szárnycsapásokkal a befeketedett ég alatt menekült. Mert olyan volt ez a hang, ez az eszeveszett repülés, mintha a gólyák megpróbálták volna kimenekíteni magukat egy világból, ami éppen készült felszámolni magát, készült összeomlani.
—-Nem lehetett tudni, sikerült-e nekik. Már ráharapott az ég a pillanatra. Eltört az idő, mint feltört tojás sárgája kifolyt, és szétkenődött a vásznon. Két hatalmas szürkés-feketés hullám, egy alsó és egy felső túrta fel magát, és megpróbált a kép közepe felé előretörni. Az égi volt határozottabb, mélyebb, gonoszabb. Mézes harag füstként gomolyogva áradt szét odafent, fémes, csillogó szaggal töltve fel a helyet. De még nem tudta bevenni a szétkevert sárgát. Az ég elmetszett torkából, ott, ahol a legáttetszőbb volt a sárga, lobogó lángba öltözve, megtépázott, angyalforma lények sokaságai pörögve hulltak alá. Mint megannyi megpörkölődött falevél. Közülük egy félszárnyú angyal tűnt ki, arcán embertelen figyelem, kezében pálca, azzal hadonászott még zuhanás közben is, igazgatni próbálta vert seregét, de ezekkel a mozdulatokkal csak denevérek százait keltette életre, amelyek egyre sebesebben, egyre szűkebb köröket vonva köréje, az arca közelében keringtek. Majd egy hatalmas hidraszerű lény emelkedett fel a mélyből. Tíz összevissza tekergőző feje volt, testét könnycsepp alakú pikkelyek borították. Kapálózó mozdulatokkal rohant neki az alsó hullám falának, amely közben egyre magasabbra került, mintha át akarta volna azt szakítani. Többször egymás után nekivetette magát, de mindig lepattant róla. Ezért felhagyott az ostrommal, összekuporodott a fal tövébe, és elkezdte felfalni magát. Tíz fej, tíz tűhegyes fogazat tépkedte a pikkelyes bőrt, rágta le a hártyás lábakat, ropogtatta el a csontos szárnyakat, turkált a has puha bensőségeiben. Végül csak egy fej maradt belőle, ami hamar bomlásnak indult, mintha egy belső erő pusztította volna, ami először az állkapcsokat törte hátra, szétrobbantotta a véreres szemgolyókat, mint elhamvadt papírt a szél, morzsolta el a szíjas, pikkelyes fejbőrt. Közben már-már összeért a két hullám. Mint egy hatalmas prés két fémpofája feszült egymásnak, a maradék, cikázó világosságot próbálta összenyomni, szinte sikerült is, a fényből csak egy hártyavékony szelet maradt, ami egy kétségbeesett sikoltásként süvített ki a résből.
—-Mondjuk azt, hogy egy pillanatig tartott az egész. Mondjuk azt, hogy évekig. Egyszer sem tévedünk. Mondjuk azt, hogy az utált természet, a halott, önmagát gyűlölő anyag közelsége érvényesült. Hogy megbomlottak a vizek, a sziklák, hogy megzavarodott az ég. Még a szél is megtébolyodott. Az egész világ megőrült. Harcba kezdett önmagával. Megtagadta tavait, könnyűségét, éterét, levegőjét. Szétroppantotta magasságát, megtörte nagyságát. Végül mondjuk azt, hogy bűn létezni. Folyamatos megbicsaklás, igazságtalanság. Hogy minden, ami van, ami megtörténik, csak valami mással szemben, más rovására tud létrejönni, érvényesülni. Az adományt pedig vissza kell adni. És minél nagyobb az, annál keservesebben. S hogy ez az egész felfordulás, őrület, csak büntetés, jóvátétel, ami minden létrejövőt megillet, hogy végül ugyanabban múljon el, amiből keletkezett.
—-A két hullám nem tudta teljesen összenyomni a fényt. Mintha sötétszoba terében lenne, ide-oda ugrálva, lokalizálhatatlanul sokáig ott villogott a sötétségben. Majd a fényből, lassan, fokozatosan, az egész eddigi világ újra kibontotta magát. Megint el lehetett látni a tó fölött. Nem messze, épp csak a túlsó partig. A zavarodottság még mindig ott ült a tó vízén. A hullámok összevissza rángatták a tavat, mintha elektromos kisülések futkároznának megtépázott felületén. A levegőben pedig, mint atomrobbanás után hátramaradva, valamilyen fémes íz terjengett.
—-De az egész katlan nyugtalan volt még. Hiába jutott némi lélegzethez, a hegy derekánál, eltakarva a fenti és a lenti világot, összefüggő felhőtömbök futkostak. A szél lökdöste, taszigálta őket, mégsem lehetett kilátni rajtuk sehova. Hiába múlt el a vihar, a pusztítás, úgy zárult magába a katlan, mintha csak egy hatalmas, zárt golyóbis belsejében történt volna minden.
—-Mégis ki lehetett látni belőle. Csak ehhez először fel kellett kapaszkodni a tó fölötti hegyoldalba, át kellett törni a kiszáradt borókabokrok sűrűjét, egy nyaktörő ösvényen fel kellett jutni a hegy oldalában található kiugró sziklatömb mellé, onnan beláthatóvá vált az egész katlan, középen a tó, mellette kisebbik testvére, mintha valaki egy hatalmas tenyér közepébe helyezte volna le őket, de nemcsak a tavak látszódtak onnan, hanem egy szinte szabályosan kerek rés is megnyílt a futkározó felhőkben, talán maga a vihar sértette fel a világ szövetét, de nemcsak megnyílt a rés, hanem nyitva is maradt, így rajta keresztül egészen a hegység alatt megnyíló, fenyőkkel sűrűn befedett völgy aljáig le lehetett tekinteni.
—-Egy kolostor tűnt fel a résbe illeszkedve.
—-Mint egy földre ejtett régi pénzérme nyomata rajzolódott ki odalent. Hiába volt távol, mégis tisztán kivehetők voltak falai, egymáshoz ragasztgatott épületeinek szerkezete, tágas udvarán hatalmas koronájú magyaltölgy állt, de még templomának hajója is idelátszott, a kétágú torony, azokkal a furcsa, természetellenesen nagy toronygömbökkel.
—-Futkostak a felhők odafent. Egyik odébb taszította a másikat, anélkül, hogy átszakadt volna a sűrű lepedék. Kattogva halad előre az idő. A kerek rés azonban ott maradt a felhőkben. Így továbbra is le lehetett tekinteni a völgybe, továbbra is lehetett látni a kolostort odalent.
—-Mintha csak lenne menekülés innen. Mintha csak létezne kapcsolat.
–
[Részlet a „Tó” munkacímet viselő kisregényből.]
–
–
