A vers hospice szolgálata – jótékony homályban és az új (ön)mítoszok megtalálásában

.
„Figyeld miként / változik az arcunk / egymásra nézve / válva színtelenné / a fényképen / ahogy lehullunk / unokánk tenyerébe” – írja Noszlopi Botond Idő című versében, amelyet a költészet napja alkalmából posztoltak Budapesten, a Móricz Zsigmond körtéren. A kortárs költő versvilágában a szépség kozmikus jelenléte  érzéki, ugyanakkor mindenkori kitörési lehetőség a civilizáció elromlott szerkezetéből, és  ezáltal „a személyi integritás túlélését” is jelenti. A jelenleg Budapesten élő Noszlopi Botond szerint a jó vers szórakoztat, ugyanakkor meditáció, önmagunkkal való találkozás és „hospice szolgálat” a mindennapi lehetséges édenjárásainkban. Ez történik a Csendrapszódia és A szórakoztatás mesterfoka című köteteiben. A szükségszerű lassítások és önkereső felismerések többdimenziós tere jelenítődik meg a szerző Leállósáv című  új kötetében is, amelyben lehetséges irány körvonalazódik a ma emberének, hogy foglalkozhasson „fejlődésével” és „jövőképével”, „mielőtt egyre kevesebb idő marad az illúziók vizuális kibontására”. Noszlopi Botondot Leállósáv című kötetéről, szépségről, a vers hospice szolgálatáról, túlélésről, „jótékony fátylakról”, modern emberképről és tudatos önprogramozásról kérdeztük.
.

Mennyire tudatos módon adsz hangot annak, hogy a költészet hospice szolgálat és menedék?

Minden számunkra értéket hordozó művészeti alkotás – mely révén önmagunkra, a világban betöltött szerepünkre vonatkozó szempontot válthatunk – egyfajta menedék az éppen fennálló életrendünk és az ezt jellemző „zaj” elől. Ha egy mű nálunk „betalál”, a művész valamiféleképpen „összekacsint” velünk, bizalmasunkká válik. Érteni véljük, és rokonulni próbálunk a műve által kifejeződő szándékhoz, kissé még támaszkodunk is rá, akkor is, ha adott esetben saját esendőségünkre vagy gyengéinkre reflektál.

A kötöttség, a forma, a muzikalitás, a ritmus, a lendület hogyan határozza meg a mondanivalódat ?

A világban minden ciklikus, az ismétléseknek nyugtató hatása van. Maga a megszokottból való kitörés vágya is ismétlés, hiszen újra és újra megjelenik. Ennek ellenére a ritmus és a rend nem valami választható, hanem eleve elrendelt szervezőerő az életünkben. Annak, hogy az embert a kozmikustól a biológiai megközelítésig a rendnek való megfelelés és a ritmusszerű életvitel határozza meg, egyenes következménye, hogy minden emberi cselekedet és gesztus – beleértve a művészit is – e törvényeknek rendelődik alá. Az ez elől való kitérés vagy az ezzel való szembeszegülés egyben az új forma és kötöttség keresését is jelenti. Mindennek – véleményem szerint – az a magyarázata, hogy az ember képtelen anarchiában vagy szabadságban élni. Ha lehetősége lenne, vagy képes volna erre, abban élne.

A Lellósáv kötetcím több szempontból telitalálat: a világ bármely pontján megszólíthatja az olvasókat „leállósávjukban”, és a mindennapi létkérdéseikben…

A Leállósáv mint kötetcím nagy ziccer volt. Csodálkoztam is, hogy még senki sem csapott le rá, legalábbis magyar nyelvterületen. A fogalom olyan helyszínt jelöl, ahol ideiglenesen lehetőségünk van megvizsgálni, ha valami defektet kapott útközben. Mivel az életünkben – egyelőre – nincs biztonsági mentésre lehetőség, a hibakeresés és az ellenőrzés fokozottabban kap hangsúlyt. Jó, ha az erre szolgáló eszközök elérhető közelségben vannak, és szerencsések vagyunk, ha rátalálunk a számunkra legmegfelelőbbekre.

Juhász Gyula búcsúversei című ciklusodban az önazonosság eszméire és az ideákhoz való hűségre fokozottabb módon reflektálsz…

Ez a versciklus szatirikusan közelít a realitás helyett az ideálok világát előnyben részesítő emberhez. Botorul fogalmazva, Juhász Gyula számomra – a magyar irodalom szerzői körében – ennek az embertípusnak az archetípusa. Ugyanakkor az iróniámmal nem szándékom azt sugallni, hogy ez egy elhibázott megközelítése lenne az életnek. Számomra ugyanolyan fajsúllyal bír az elképzelt világ, mint a megtapasztalható. Modern mérések igazolták, hogy egy elképzelt és egy, a fizikai valóságában szemlélt kép ugyanazon agyterületeket aktivizálja. Tehát mi is a valóság? – marad a kérdés. Az emberiség évezredek óta mítosz és tények elegyében él, hitében és hiedelmeiben valósként fogad el személyeket és eseményeket, és ez utóbbi legalább olyan – ha nem nagyobb – mértékben határozza meg identitását, mint tapasztalható „valósága”.

Hol a határ a tudatosság, önkifejezés és a megalkuvás között ? Mit jelent a „hullva haladás” metaforája?

Hol a határ tudatosság és öntudatlanság között? – számomra ez sokkal izgatóbb kérdés. Mi szükségünk a tudatra, vagy arra, hogy egyszeri és megismételhetetlen lényegünkkel szembesüljünk? Lehetne-e önkifejező az ember tudata nélkül? Az önkifejezésnek mi állíthat korlátot? Hiszen számos korlát van, ha az, amivel foglalkozom mások számára is értéket kell hogy jelentsen. A „hullva haladás” számomra ezt testesíti meg. De biztos vagyok abban, hogy mindenki más is ekként teremt, mert talán egy közös van minden ember sorsában, hogy a bejárandó út sosem zökkenőmentes.

Azt tartod a művészetről, hogy a túlélés eszköze befogadók és alkotók számára is…

Ha belegondolunk, hogy milyen lenne egy művészetek nélküli világ, elég sivár képet kapnánk, mondhatni maga lenne a pokol. Realista nézőpontból azonos lenne a vadászó, gyűjtögető életmódot folytató emberős közegével, barlangrajzok nélkül. A művészet az emberrel együtt fejlődött és fejlődik a mai napig (értékelhetőségétől függetlenül), mintha az emberi fajnak lételeme lenne, hogy „művészkedjék”. Azaz művészileg megnyilvánuljon, azaz valami őt meghaladót, valami istenit teremtsen. Ha ebben sikerrel jár, a többi fajtárs csodálattal övezi, és kissé önmaguk meghosszabbítását is elkönyvelik egy míves emberi műben. Amit viszont legtöbben nem látnak, vagy a művészethez való túl profán közelítésnek tartanak, hogy a mű létrehozására irányuló belső késztetés jobbára az egyes ember (nevezzük művésznek) elkeseredett harca az idővel. Ha az idő legyőzhető a tudat számára – márpedig a jövő ezzel kecsegtet –, ez a harc talán nem is oly elkeseredett.

Felejtés című versedben felveted: „ha jótékony fátylak elrongyolódnak…” A vers hospice szolgálata hogyan lehet jelen a jótékony homályban és az új (ön)mítoszok megtalálásában?

Azt, hogy vélt vagy valós képzeteinktől meg kell válnunk, mindig drámaként éljük meg. Ez az egyéni sorsjátékunkba jól beilleszthető. A célkitűzés, a siker- és a kudarcélmény minden percünket meghatározza, míg pszichénk egészséges. Aki föladja, az az önpusztítók és öngyilkosok táborába tér. A fátylak alatt nem csak a kapott mítoszok értendők, hanem azok is, amiket az ember önmagának teremt. Elsőként a mitikus önképe, az ehhez társuló nélkülözhetetlen elismertség, mint az önmegvalósítás csúcsa. Ennek ellentéte az önfeladás. Az igazi túlélők mindig újraképezik az önmagukról és a világról alkotott mítoszaikat, nem törnek meg. Nincs az a külső befolyás vagy erő, ami elpusztíthatná őket. Ők azok, akik túlélnének egy atomtámadást is, legalábbis ebben a meggyőződésben vannak. És talán ez a legerősebb mítosz, amit ember valaha magáról alkothat.

A modern emberkép/ember fogalma, a gépi világ, földi transzcendencia, a tűzzel való játék és a mesterséges intelligencia kérdése milyen irányban fog változni?

Geopolitikai és gazdasági okok miatt elképzelhető, hogy az ember kiirtja saját magát a közeljövőben. Ha hajszálon múlóan ez mégsem következik be, lehetősége nyílik egy valóban „embert próbáló” és magasztos cél elérésére – elnézést, nem öncélú a pátosz –, az Univerzum teljes megismerésére. Jelen tudásunk exponenciális növekedésével és a meglévő technológiáink továbbfejlesztésével a földi történelemben először ténylegesen meghaladhatjuk biológiai korlátainkat, mind fizikális, mind szellemi téren. Noha az ember–gép összefonódás napjainkban ténylegesen főként pusztán az egészségügy terén követhető nyomon, a jövőben készségeinknek, tudatunknak és gondolkodásunknak jelenleg szinte elképzelhetetlen kiterjedését élhetjük meg. Jöhet olyan idő, hogy a tudat számára a biológiai hordozóban maradás pusztán döntés kérdése lesz. Annál is inkább izgató e kérdés, ha belegondolunk, hogy mennyi értékes tudat veszett el a történelemben, és hány fog eltűnni még.

Több versedben folyamatosan „az emberre” reflektálsz (például Az emberről szabadon, Menedék című versekben), szükségszerűen naiv beszédmódokban… És azt is kifejezted, hogy próbáltál közel maradni az emberhez, az olvasókhoz…

Engem ebben a világban főként az ember érdekel. A természet, a számára otthont adó világ is pusztán az ember által foglalkoztat, hogy mit kezd a lehetőségeivel, hol ítéli magát kudarcra és miben érhet el sikereket. Lehet hogy anakronisztikus vagyok és humanista, és az is lehet, hogy önző. Számomra akkor is az ember marad minden létező középpontja.

Lehetséges, hogy a transzcendentális szükségleteink az elsődlegesek és a legfontosabbak?

A minap egy tévés jósműsort bámultam egy órán át, és azt láttam, hogy rengetegen betelefonáltak és a sorsukról tudakolóztak, és még többen hittek bizonyos XY mestermágus megkérdőjelezhetetlen jövendöléseiben. Így azt kell mondanom, hogy a válaszom igen. Lételemünk az a hit, hogy ennél (a szörnyű) világnál létezik egy jobb, valahol messze, egy távoli vidéken. Amikor mindennek vége szakad, elkezdődik valami új, a vallások által megjelölt, vagy a hiedelmek és az ezotéria által körvonalazott regiszterben. Ugyanakkor elképzelhető az a visszás helyzet, hogy mindenkinek igaza van. A materialisták az univerzum törvényeiben hisznek, megfeledkezve egy egyszerű kauzális jelenségről: ahol törvény van, kell lennie törvényalkotónak. Mások a törvényalkotót nevesítik: Buddha, Jahve, Allah… Egyesek – enyhén kockásítva a kérdést – egy programozót képzelnek a világunk fölé, aki betáplált néhány algoritmust, és azt várja, hogy miként fut le a program. Bárhogy legyen is, pont ez az ember differentia specificája, hogy keresi azt, aki vagy ami e porhüvelyébe küldte.

A harmónia és az egyensúly megbomlása következményekkel jár. Erre vonatkozóan jelented ki: „A szépség az egyedüli fegyver, amin keresztül hatni lehet az ember belső világára, ugyanakkor kétélű fegyver…”; és azt is , hogy a világban a szépség befogadása és a szépség teremtése túlélésünket erősíti, pontosabban a személy integritásának a túlélését, amely „ellentéte a pesszimista materializmusnak vagy a nyomorra és rútságra fókuszáló életfelfogásnak”. És a művészet kitörési lehetőség abból, „ami a civilizáció szerkezetében elromlott…”

A rendtől való eltérés általában negatív következményekkel jár. Nem véletlenül épült fel világunk, úgy-ahogy. Mi magunk sem véletlenül vagyunk ilyenek, amilyenek. Legyen akár egy isteni program, vagy az evolúció, ami a rendbeállást irányozza elő, az ettől való eltérés megtorlást von maga után. Tegyük meg, hogy átalusszuk a nappalokat egy éven át és csak éjjelente vagyunk ébren. Figyeljük, hogyan és milyen irányba változunk. Én megtettem, ez is része volt egy kísérletnek, amiben saját korlátaimat akartam feltárni. Harmóniát és egyensúlyt csak a rend keretein belül vagyunk képesek elérni, és csak olyan tényezők ellen lázadva, ami e renddel szembe megy. Ilyen manapság persze nagyon sok van. Nincs is nehéz dolgunk, ha lázadni kívánunk bármi ellen, ami jelenleg az emberrel – definíció szerint a gondolkodásával aposztrofálható lénnyel – ütközik. E lény értékválságba sodrása, szellemi és fizikai kihasználása és a valódi (természetes) szépségtől való erőszakos eltávolítása csak három egyszerű példa erre.

Ha itt élnél Erdélyben, vagy többnyire Székelyföldön tartózkodnál, akkor is hasonló élményeknek adnál hangot ? Mi az, ami pesti életérzés a verseidben?

Azt hiszem, hogy javarészt ugyanezen kérdések foglalkoztatnának, bárhol is élnék a világban.

A Misztériumjáték című lendületciklus elmondásod szerint transzállapotban született, és archetipikus képekben, misztikus szimfóniákban azaz „csendrapszódiákban” jeleníti meg a szerelmet, az életet, az emlékezetet, és így zárul: „Meghal a csend, tágul a tér / s tágul vele az ember. / Teste parány, de szelleme / óriássá növekedne. / Táncol a fény a Dunán, / zizegnek a habok, / harsány madárraj / repül a híd fölött. / Távozol éppen, / az autók hosszú sorában / egynek kinyílt az ajtaja. / Én is költözöm. / A szüntelen feledésből / e kimerevített emlékképbe.” Tudatos önprogramozásnak tartod az emlékezést?

Félig tudatosnak. Mennél inkább felejtenénk, annál jobban kapaszkodik belénk, amit felejteni szeretnénk. Abba, hogy mire akarunk emlékezni, szintén kevés beleszólásunk van. Általában persze a jó dolgokra. Persze a vidám időkre. Mialatt persze minden trauma jó, ha már túl vagyunk rajtuk. Éppen ez bennük a jó, olyanok, mintha nem is mi éltük volna át. Mi, emberek mindig bizonyítottuk, hogy többre vagyunk képesek, mint amit addig elértünk. Remélem, hogy a jövő is ezt igazolja majd.  

Please follow and like us:

0