Hajnalonként, munka után, már indulóban Sztathisz megáll egy pillanatra a nyomda kapuja előtt, megdörzsöli kezét, állig begombolja felöltőjét, mintha habozna nekivágni az útnak. Fél a néptelen utcáktól és az éjszaka utolsó óráinak félig már áttetsző homályától. A nyomda fényei a szűk utcácska túlsó oldalára esnek. Csukott ablakokat, lehúzott redőnyöket lát. Emitt egy konfekcióüzem, ott egy olaj- és zsírkereskedés, mellettük egy éjszakai kávéház. Ezen a sarkon minden régi és ismerős, távolabb azonban az éjszaka hatalmas árnyai, óriási négyszögek terpeszkednek, álmos lámpák sorjáznak gyéren az alvó város fölött. Hirtelen mindent elborít a nyomdagépek kattogása. A zaj egyre gyorsuló hullámai szinte elsodorják Sztathiszt a kapuból. Készül az újság, már virradat előtt elkezdődött az új nap. Lassan nekiindul, hogy eljusson egy ház udvarára, amelyből sorban albérleti szobák nyílnak. Magányosan sétál végig a megszokott és mégis mindig ismeretlen utcákon, ezen a késői, nyomasztó éjszakai órán. Derengeni kezd már, mire a ház közelébe ér, és ez a változás is csak megnyújtja útját. Hirtelen érkezik a káprázatos hajnal, felkúszik a hallgatag tetőkre, elönti az utcákat, és beburkolja a házakat.
—-Sztathisz figyelve, óvatosan szokott belépni a kovácsoltvas kapun, amely a legkisebb mozdulatra is csikorog, ezért csak annyira nyitja, hogy éppen beférjen, közben pedig végig vigyázva tartja. A többiek még alszanak, a dolgok tisztázatlanok. Leakasztja a kulcsot a szegről. Ha szobájának zöldre mázolt ajtaja alacsonyabb volna, naponta beleütné a fejét, mert se ereje, se kedve nincs, hogy lehajoljon.
—-Ma senkivel sem találkozott útközben. Mindig nagyon óvatos, főleg az utcasarkokon, ahol a félelem jeges áramlatként járja át tagjait. Sosem tudhatja, mi éri, az a fő, hogy észrevétlen maradjon. Behajtja maga után a kovácsoltvas kaput, és fellélegzik. Nem is olyan nagy dolog hazaérni.
—-Mielőtt elindult volna a hosszú folyóson, gyors lépteket hallott a teraszra vezető csigalépcső felől. Iszmini, a földszint utcai oldalán lakó lány lépett hozzá, és megérintette a karját.
—-– Van mai újságod? – suttogta izgatottan.
—-Sztathisz meglepődött. Mit akarhat?
—-– Még nem nyomták ki, mikor eljöttem. Mi történt?
—-– Semmi, csak meg akartam nézni valamit…
—-Sztathisz elment mellette, két lépést tett előre, hogy közelebb legyen a szobájához. De Iszmini nem tágított, a füléhez hajolt, és még halkabban kezdett kérdezősködni.
—-Sztathisz zavarba jött, összehúzta szemöldökét, és döbbenten igyekezett megérteni a lányt. Iszmini vár. Tudja, hogyha írnak valamit, az csak rossz lehet. Újra megkérdezte:
—-– Ír valamit róla az újság? Szerepel valahol a neve?
—-– Nem…
—-– Kérlek, próbálj visszaemlékezni!
—-Sztathisz homlokára szorította tenyerét, és hirtelen minden eszébe jutott. Egyszerre feltűnt emlékezetében a régi barát alakja, és mintha szélvihar sodorta volna el a reggeli fényben az imént még oly szilárdnak tűnt biztonságát.
—-– Elfogták? Beszélj!
—-– Én is szeretném tudni. Talán az újságban… Ha lett volna róla valami hír, felfigyeltem volna rá… nem, nem láttam a nevét.
—-– Észrevettél valamit útközben?
—-Sztathisz ismét nemmel válaszolt, majd leakasztotta a kulcsot, hogy kinyissa a szobáját, és végre lefekhessen. Most még hevesebben tört rá a fáradtság és az álmosság. Ha Iszmini nem hisz neki, két óra múlva, mikor megjelennek az újságok, majd megnyugszik. Még egy lépést tett előre, és el akart köszönni, de a lány erősen belekapaszkodott.
—-– Beszélni akarok veled.
—-– Beszélj – felelte megadóan.
—-Ernyedt mozdulatot tett, bizonytalanul jelezve, hogy alig áll már a lábán, de ha komoly dologról van szó, ám legyen. Iszmini azonnal belekezdett a rég históriába. Sztathisz már jól ismerte a történetet, nem is kellett odafigyelnie. Annak idején ő tördelte a nyomdában Angelosz bírósági tárgyalásának és ítéletének szövegét. A „távollétében halálra ítélve” szörnyű híre betűnként ment át a kezén, érezte égetését a vérében, a szemén, az ujjain. A fémsorok összefolytak a folyékony ólommal, a szerszámok ellenálltak, egymásnak ütköztek, csaknem összetörtek. Ma is emlékezett arra a téli éjszakára. 1947 februárjában. Esett, és a gépek kattogása elnyomta az eső kopogását. Amikor a közlemény megjelent a halálos ítéletről, mintha mindennek vége lett volna. Angeloszt halálra ítélték! Sok-sok év telt el azóta – pontosan hét –, de semmit sem tudott annak az iszonyú egysoros hírnek a folytatásáról. Iszmini már régebben szerette Angeloszt, Sztathisz sokszor látta őket beszélgetni a teraszra vezető csigalépcsőn. Milyen türelmesen vár rá! Talán már hozzászokott a félelemhez, talán nem rémíti meg semmi sem.
—-A pirkadat növekvő fényében a lány arca egyre sápadtabb lett, szeme tágra nyílt, miközben megvallotta Sztathisznak, hogy alig tudja már lerázni magáról ezt a nyugtalanságot, ezt a félelmet, amelynek nem akar vége szakadni. Sztathisz rájött, hogy Iszmini egyszerűen csak ki akarta önteni a szívét valakinek. Figyelte remegő száját, zilált, hollófekete haját, görcsös ujjait, amelyek valósággal belemerevedtek az évek óta tartó szorongásba. Hadarva beszélt, mintha mindent egy szuszra akarna elmondani, időnként levegő után kapkodott. A hajnal áttetsző csöndjében erősebben hallatszik a suttogás, s bármennyire úgy tetszett is, hogy a többiek alszanak, sose tudni, mi történik a csukott ablakok mögött. Iszmini közelebb húzódott hozzá, arcán érezte forró leheletét.
—-Amíg Iszmini beszélt, Sztathisz lassanként, észrevétlenül az ajtójához húzódott, s megfogta a kilincset. A lány azonban a sarkában volt, s makacsul újra meg újra megkérdezte, nem látta-e Angelosz nevét az újságokban.
—-– Mondtam már, hogy nem. Ha semmi biztosat nem tudsz, mért nem alszol nyugodtan? Annyi év után…
—-Iszmini haragosan nézett rá. Szigorúan azt felelte, hogy nem a várakozás gyötri, hanem a szakadatlan rettegés, az Angeloszt fenyegető veszély nem hagyja nyugton. Ha legalább tudna valamit, ha biztos lehetne benne, hogy él.
—-– Miért épp nekem öntöd ki a szívedet?
—-– Mert a barátja vagy, az egyetlen, aki néha még kérdezősködik utána.
—-Sztathisz ismét megmerevedett, elmerült az emlékeiben, s alig figyelt a lányra.
—-– Látni szeretném. A nyomdában mindig megtalálhattok. Telefonálhatna valamelyik éjjel.
—-– Nem láttam, azt sem tudom, hol van – felelte Iszmini.
—-– Ha találkozol vele, mondd meg neki, hogy üdvözlöm.
—-– Hát egy szót sem értettél meg abból, amit mondtam? Nem figyeltél?
—-– De figyeltem. Hát nem is találkoztok?
—-– Öt éve már, érted, egyszer sem!
—-– Furcsa.
—-Sztathisz szemmel láthatóan nem hitte. Jól teszi Iszmini, ha azt mondja, hogy nem találkoznak, de hát ezt ő maga sem hiheti.
—-– És mit csinál annyi év óta az illegalitásban?
—-Iszmini csodálkozott ezen az oktalan kérdésen.
—-– Hát… menti magát – felelte egyszerűen. – Mi mást tehetne?
—-Most már tisztán látni az arcát. Egyre világosabb lett az égbolt a házak felett. A lány megigazította hosszú haját. Szeme élénken és tisztán fénylett. Sztathisz kihasználta a lány meglepetését, és kinyitotta az ajtót. Szobájában a szennyes ruha áporodott szaga terjengett, érződött, hogy folyton zárva az ajtó.
—-– Jó napot, Iszmini.
—-Belépett, és bezárta maga után az ajtót. Iszmini egy pillanatig az ajtó előtt maradt, s a zöldre mázolt szemöldökfára meg a kulcslyukra meredt. Az udvar már világos körvonalat öltött, de a falak még egymásba olvadtak. Végigment a folyóson, megindult a kapu felé. Óvatosan kikémlelt, nem settenkedik-e arra valami gyanús alak. Ilyenkor húznak el a fal mellett azok, akik korán mennek munkába. Sietős léptekkel haladnak el a sűrűn egymás mellett álló házak között, fejüket a kelő nap felé fordítják, tartásuk egyenes, s igyekeznek számot adni maguknak az éjszakáról. A reggel elhagyatottsága és hűvössége végigremeg az ember testén.
—-Iszmini tudta, hogy Sztathisz nem nagyon értette meg aggodalmát. Szórakozottan meredt rá, a tekintete elkalandozott, csak a szeme fehérje látszott, mint a szobrokon. Alig akad ember, aki aggódik Angelosz életéért, a régi ítélet már nem érdekel senkit. „Számomra azonban mindig új, és sohasem évül el” – gondolta Iszmini. Teste megfeszül a nyugtalanságtól, sokszor már azt hiszi, minden elvégeztetett, mégpedig az ő tudta nélkül. Ebbe azonban nagyon nehezen törődne bele, olyan volna, akár egy újabb ítélet. A veszély sokféle, kérlelhetetlen és váratlan. Feljebb nagy építkezés folyik. Azt mondják, garázs vagy mozi lesz. Az építésvezető neve ott olvasható egy táblán. Láthatja-e valaha Angelosz nevét is egy ilyen épülő házon, amilyent egyetemista éveiben éjszakákon át tervezett?
—-Iszmini újra szétnézett az utcán, aztán visszament az udvarra, és leült a konyha előtti lépcsőre. Térdére húzta a szoknyáját, és összekuporodott. A piros-fehér kockaköves, közönyös, kopott udvar még üres volt. A bejáratnál a párkányokon és a csigalépcső mellett Angelosz anyjának virágcserepei díszlettek. Sok virágot ültetett valamikor, de mióta elítélték a fiát, abbahagyta, rájuk se néz. Iszmini öntözi őket, nem mintha szeretné a virágokat, de úgy érzi, a gyász jelképe volna, ha elfonnyadnának. Angelosz viszont él, Iszmini annyira biztosan tudja, mint az új nap érkezését, a fényét, amelyben a tárgyak ismét alakot öltenek. Várni fog rá, bármennyire fél is ebben az ismeretlen, néma zűrzavarban, mert tudja, hogy valahol élnie kell Angelosznak.
—-A vasrácsra hajtotta a fejét. A többiek alszanak. Nyugodt, biztos életű emberek, akik tudják, mikor kezdődik és mikor fejeződik be a napjuk. Vajon Angelosz számára is véget ér ez a nap? Jobb, ha ki sem ejtik a nevét, minél többen emlékeznek rá, annál jobban sűrűsödik körülötte a veszély.
Caruha Vangelio és Szabó Kálmán fordítása
[Részlet az azonos című regényből.]
