Az intézet, gondolja Leila, itt vagyunk. Az autó lámpája a kovácsoltvas AKB betűkre világít, ugyanaz a kapu, gondolja, hangosabban nyikorog azóta. Ugyanaz a kapu, ugyanaz az épület, és mégsem. Évszázadok teltek el, amióta utoljára itt volt. Tudósok jártak az épületbe, az ország legjobbjai talán, családok éltek a környező házakban, gyermekek játszottak a gyepen. Emlékek törnek fel benne. A mellette ülő morogni és szaglászni kezd. Elfojtja őket, az örvénylő kavalkádba fullasztja a gondolatait, a sűrű sötétségbe, ami az ország felett kavarog, mint egy óriási felhő. Mióta is? Elég régóta, hogy senki se emlékezzen másra. Szinte senki.
Hajától fogva rángatják ki az autóból, belökdösik az épületbe, hátrakötött csuklóin a sodrony lehorzsolja a bőrt. Itt kezdődött minden. Ami a tudomány szentélye volt régen, most a téboly kaszárnyája, végigvezetik a penészes folyósokon, vicsorognak, fogaikat nyalják mellette a szörnyek. Emberi lények kérgei, egy idegen akarat pumpálja ereikben a folyékony átkot. Éhesek. Egy erősebb gondolat, egy érzelemmel töltött mondat, egy kifeszülő összefüggés: megneszelik, levadásszák és darabjaira tépik a prédát. Minden vérontással erősebb az éhség. A kéreg, ami a valóságban tartja, torzabb. Látta, ahogy tumorok nőnek a testen, kívül és belül, szervi zsákutcákká fejlődnek ki, a kárhozott anyagból végtagok nőnek ki, álgyomrok, kitinpáncél, farok. Ragadozó mutánsok között vezetik, Leila nem érzi az undort, nem engedi megfogalmazódni magában a megvetést, nem enged megfogalmazódni semmit. Lépcsőkön fel, a trónterembe viszik.
„Felség. Megtaláltuk. A folyó mellett ólálkodott, ahogy felség mondta.” A terem sötét, büdös, az amorf lénynek a bűze, már a kapuban érződött, a városban már, néha mintha az egész ország árasztaná, de sehol sem annyira erős, mint itt. „Hagyjatok magunkra!” Bugyborékol a fekete anyag. A ragadozók löknek egyet Leilán, kimennek, ahogy az ajtó becsukódik, a terem teljes sötétségbe borul.
„Kislány, kislány, milyen csendben vagy, hallod az eszeveszett nevetést a falon túlról? Éhesek. Azért nevetnek. Csodálatos, hogy nem kóstoltak odakint még beléd.” Nem csoda – válaszol Leila. „Hát hangod is van! Milyen csinos hangod, milyen vonzó, finom kis hangod van, mondd csak, hol tartod a gondolataidat? Nem mondod meg? Tudod, ki vagyok én? A helytartónak hívnak, a sötétség szívének. Nincs az, amit nem látnék, nincs az, amit nem hallanék…” Hogy ember volt valaha, hallszik még a hangján, ha az első szót túlélted, ha nem ráz már – vagy épp – a hideg, ha el sikerül felejtened, hogy bárhol van körötted, mindenhol van, és néz. „És téged… Téged napok óta figyellek, kislány, napok óta itt mászkálsz a közelemben, látom, ahogy alszol, de nem látok egy álmot sem körötted. Látom, ahogy megbotlasz és elesel az úton, de nem hallok egy bosszús gondolatot, elfognak a ragadozók, és nem hallom a félelem káoszát benned. Érthető, hogy kíváncsivá teszel?” Igen, kiszámítható volt. Megfogja és elcsavarja bal kezének gyűrűsujját. „Micsoda?!” – dörög a sötétségből a hang. A csuklójáról leveszi a kezet, felemeli, és egy implóziós töltetű géppisztoly csöve emelkedik ki a végén. „Egy kiborg! Orgyilkos! Azt hiszed, kárt tehetsz bennem? Hahaha…” Kiborg? Te rakás szar. Leila vagyok. Az élő sötétségbe látok. Megcélozza a helytartónak a szívét, Haszta la viszta bébi! – egy gondolat, és szétlövi a francba. „AAAAAGH!” A király-kéreg kiüvölti magából a lélekürüléket, Leila elfordul, robbanni fog, gondolja, és nyílik mögötte az ajtó. A mutánsok. „Felség!…” Ennek hajolj meg, te fosgörcs! BA-Bamm! Ratatatatatata!
Egy pillanat csend. A vákuum magába szívta a szívet. Évszázadok sötétsége foszlik semmivé egyetlen pillanat alatt. Semmi. Végtelen Semmi. Végtelen fény. BUMMM! Leila rohan, az útjába kerülőnek kitapossa az agyát. FRACCS! A tetemeket a kirobbanó plazma emészti részecskéikre mögötte, nincs idő a lépcsőre, az ablakon ki: KRSS! SSHHRRAKKK! – robban szét az épület mögötte, a lökéshullám magával ragadja, a frekvenciára koncentrál, könnyűvé teszi a testét, és engedi, hogy vigye.
Egy mindent felemésztő hullám obliterálja az országot mögötte, utazik rajta, mint boszorkány a seprűjén, mint papírrepülő a szélben. Üres, mozgó testeket lát odalent, a szolgákat, látja, ahogy felperzseli őket a tűz, kirobban a koponyájuk, lángra kap a férges agyuk, a zombik, élő holtak, a kárhozott sereg. Hamu. Skorpió-szörnyek a lánggyűrűben, döfik magukba a mérget, későn. Tornyaikat zilálja szét, alagutaikat, féregjárataikat nyalja tisztára a robbanás szele. FVUMM! Egy füstgomba körül lyukad ki az évszázadok felhője. Ebben a kitágult pillanatban még nem is sejlik a napnak a fénye, de valahol odafent, a sztratoszférában már anyaggá válik az ígérete, és Leila tudja, hogy az ő ideje lejárt. Még mindig a hullám élén, könnyű testben, forró levegőnyelvek nyaldossák zsigereit, átadja magát a gyönyörnek, még, most, FVUmm, FVUmm, FVUmm, FVUmm, most, most, Uhhhh, most! És elengedi magát. Elenged mindent, ami összeköti, ami összetartja, ami megkülönbözteti, egyenként hagyja le darabjait, a karcsú lábait, a karjait, a bőrét, a húsát, a fémeit, a vérét. Hátrazuhan, és megsemmisül minden. A látvány és a hang marad a végén. Van-e még szem, ami lásson, van-e még fül, ami halljon, nem tudja, de fel sem merül, a kép elhalványul, vagy összezárul a szem.
