A folyosón nevetgéltek, a teraszon ettek-ittak. A kapus a műhely irányába mutatott, ahol éhezett valaki. Befordult táskástól, kabátostól. Víz a csapban.
A Tolvaj öregecske, hetven éves majdnem, papucsát húzva kicsoszog a konyhának nevezett házrészbe, megnézni elkészült-e az odatett étel. Ma esett az eső, de reggel még nem esett, itthon maradt mégis, vasárnap csavarogni szokott a város körül. A múltkor elkapta az eső, és egy kávézóban várta meg a legközelebbi vonatot. Most jó, klasszikus zenét hallgat. Azt mondják, az ország déli részén ukrajnai hegedűs játszik. Még lehet jegyet foglalni. Mi is lenne? Utazás kocsival. Sok-sok utazás és még több utazás. Levelet írt az embereknek, aztán elhalasztotta, válaszoltak neki olyanok is, akiket ködnek vélt, ő elfelejtett ezekre ismét válaszolni. Szünet. Pulóverét legutóbbi áldozatánál felejtette. Elfelejtette a pulóvert, csak a ruhái közt keresgélt, mit is vegyen fel ráncos, szőrös horpaszát eltakarni. Azért is, mert hideg van. A sziú jól áll, a zoknit felhúzta bokáig, aztán visszatűrte, a gumis rész a rekeszizom reflexrészére került. Így hordtak szalagpapucsot a japánok. Einstein okosan tette a zoknikerülést. Ő is kerüli, viszont a vérkeringése gyenge, fiatal korában is épp ilyen volt, ilyen volt ő, mióta az eszét tudja, s felteszi, még azelőtt is, csak… van-e csak? Ilyen és kész. Igen, futott, erdőben, reggel, cigaretta előtt, az a ház, fú, a tó alatt, víz alatt. Futással kezdte. Kinyitotta az ajtót. Most is kinyitja az ajtót. Melege lett, szellőzzön a ház, a csülöknek is szaga van. Csodálatos dolog egy csülök. Tegnap még nem volt. Ma már van. A szent misztérium melléje a kenyér, és kész. Megoldva a rejtelmek. Egy parfüm áll a csülök mellett. A fotelben egy lány, éhes. Tegnap találkozott vele az utcán.
– Mindjárt kész, még egy félórácska.
A lány hallgat, odaöntötték. Időnként felnéz, követi a papucsokat, talpait maga alá húzza, ő is fázik, időnként pedig a csülök irányába néz.
– Szereted a csülköt? Ma csülök van. De van még kenyerem. Víz… na várj, egy kis must, gyengécske, neked nem árt.
Mi van, mi van? Nem lehet tudni. Érdekes teremtés.
– Jövök.
Utcára megy, vaktában előre, az emberek acára is figyel, de ebben az óriási, milliós városban ma is ugyanolyanok az arcok, mint tegnap, tegnapelőtt. Szembenéznek veled, te, szembenéznek, és mégis a felöltődre válaszolnak, ahogy elhaladnak. Persze rezzenéstelenül múlnak az órák. Mit tud itt kezdeni? Erre találkozik egy koldusasszonnyal. Értitek? Lehetett beszélgetni. Három napja emberi szót senkivel. A koldusasszony művésznő, régi könyveket és képeslapokat árul a folyó mellett. Szép az arca. Öreg, akárcsak ő maga. Vagy csupán. A folyóparton bomlanak két hét múlva a rügyek. Hüvelykujjnyi rügyek hat-hétméteres platánokon. Szürke ég, mozgó foltokkal, a szélük rojtos, sejtett felhők. S már este van, és a hasonló könyvesek összepakoltak. Mivel otthonhagyta a fiatal lányt, illendő lenne valamit vinni. Rátestálva, hm, készített valamit a csülökből? Meghagyta? Meglépett? Mindegy.
– Remus, nem, nem mindegy, dehogy, itt van ez az asszony. Kikerül az ajándék is. Megállt a „kirakat” előtt.
– Áh, érdekli valami?
Megfordult és vizsgálta a vizenyős szemeket. Mennyit sírhatott! Elmosolyodott és kezébe vett egy fémlemezt. A túlnani katedrálist karcolták belé, hányavetin, vagy inkább kétségbeesett igyekezettel. Helyenként szétszaladtak a vonalak, az oszlopok düledeztek, a tető megvastagodott, a görög-keleti formák krumplik, és mázoltak is, fehér olajpöttyös.
– Ez tetszik?
Újra megfordult, szemöldökét felvonta, mosolygott. Mindegy.
– Igen.
– Vagy inkább az edény?
– Miből van?
– Fém, egyszerű fém, ilyen edényt harmincért adnak.
A széles, sodronyozott díszítés görögkehely alakú, két füllel, ívvel. A templomokban ebből hintik a vizet.
– Ötért odaadom. Tízért kellene. Tízért.
– Tíz euróm van.
– Nincs tíz eurója, ugye? A koldusasszony szeme csillogott.
– Tíz euróm összesen van.
– Ötért. Honnan jön?
– Valóban máshonnan.
– Én is máshonnan.
– Pár hónapja vagyok itt. Ez végtelenül hosszú idő ezen a helyen. Romániából jöttem.
– Itt marad?
– Nem. Holnap elmegyek.
– És tíz eurója van. Ez veszélyes. Szeretné?
Megfogta az edényt, kihajigálta belőle a fémtárgyakat.
– Ötért odaadom.
– Nem akarok rosszat magának. Hagyja.
– Odaadom.
– Nem. Nem tudok fizetni.
– Ne fizessen. Öt euróval veszélyes.
– Eladja másnak. Van nálam egy lány. Neki akartam valamit. Nem is biztos, hogy még nálam van.
– Művész vagyok. Ismerem a románokat, a romániaiakat. Kéregettem velük. A múltkor erre járt egy diák. Rajzzal akart fizetni, neki is adtam valamit, de nem kell rajz. Rengeteg papír van otthon. Mit csináljak velük? Adok egy parfümöt.
A kőröl, a könyvek szegletéből négyzetes üvegcsét húzott elő, félig telve sárga illatozással.
– Vigye el. Vigye, kérem. Neki.
– Nem tudok fizetni. Hagyja.
– Nem kell.
Eltette a parfümöt a bőrhátizsákba. Tíz lépés után visszafordult. Úgy lenne szép. Ment tovább, a járdaköveket nézve, és talált egy felbontatlan ananászcukorkát. Felvette, kibontotta, tényleg cukorka volt benne. Visszacsomagolta és az oldalzsebbe rakta.
Az utcákba fémlapocskákat illesztettek, korongokat, el nem tudta képzelni, mi lehet, folyton ezeket bámulta, míg végül megkereste a fényesebb fehér korongot az égen.
– Csssst. Egyenesítsd ki a nyakad.
– Azt mondják, ez álmodozás, pedig a csillagokra bámulva könnyebben eligazodsz ezeken az utcákon. Egyszerűen csak követed az irányt. Jobb felé, a magas szobor felé, aztán az oszlop felé, már elkanyarodtál a folyótól. Van ajándékod. Íme egy virágüzlet. A földön cigarettacsikkel.
Marianna már nem volt otthon. Útközben elnevezte, arra az esetre, ha már nem lesz otthon. Ha otthon ül a fotelben, vagy az összes csülköt megette, vagy épp semmit, alszik, esetleg ő is klasszikus zenét hallgat, akkor megkérdi a nevét. Szeretné tudni, csak úgy. Ha akar, mondhat mást is, mint a tulajdonképpenit, ez itt a fontos, legyen megszólítható.
– Marianna, ne haragudjon, tegezhetlek? Marianna, miért épp? Már a reggel is szerettem volna megszólítani, meg is szólítottam, nem, az nem megszólítás volt, kis híján párbeszéd. Csak ő hiányzott belőle. Te Marianna, mondd meg a neved. Nálam maradhatsz, ha akarsz. Ehetsz is, ha van mit. Próbálok hozni. Vagy itt laksz? Jöhetsz.
A koldusasszonynak azt mondta, elutazik. Üres a szoba. Dehogy üres, limlommal tele. Ha itt van a lány, akkor más. Nem tudja, milyen, de az akkor van. Visszajöhet még. Hagy egy cédulát. Megnézte a bőrtáskát, a parfüm is – viszi. A legközelebbi találkozásig. Megnézte a csülköt. Kicsit megbontották a környékét. Evett, a többit egy lábosban az ajtó elé tette zacskóban, egy felirattal: annak, aki elviszi. EBÉD.
– Nincs hűtőm! – nevetett, egy almát hántva a bicskával. Kell: fogkefe, váltóruha, péééénz… nem tudom. Még egy cetli: Elutaztam. Üdvözöllek. Ezt a kilincs fölé.
Végigdőlt az ágyon. Most érezte, sajognak a csontok. A nagylábujja alatti bog is csülök. Az izmok szétszedettek, egyenként fájnak az íntól a tapadásig, a nyalábok, a hat centi hosszú kvadricepszsejtek, van neki kvadricepsze? Fonnyadt, aszott. A lábkörmei kagylók, jakabkagylók rétegekkel. Igazgyöngy való beléjük. Csupa ín, nyüstölt kötélhalmaz. Bog. Felfeszíthetnék valamelyik állomás gerendáira, térkép, vízrajz, messzi folyók…
Úgy kell lennie, hogy megfordítja az ágyat. A lámpát a földre teszi. Egy papírra ráírja az órarendet. Arra kérték, hallgasson. Megpróbálja, mindent megtesz. Egy levél, kettő, meg még kettő. Ó, itt a vonatot trainnek hívják! Mást találtak ki. A fél feje neki is trennek hívja a vonatot. Fiatal korában az anyja gyakran mondogatta neki, ha látogatóba ment a barátaihoz: Hadd el, fiam, azoknak is elég bajuk van.
– De anyám, minek nézi a bajt? Azért megyek, örvendjünk.
– Azt te csak gondolod. Nem mutatják neked. Vigyázz, ne ülj sokat sehol.
Ilyenkor úgy elment otthonról, hetekre. Már huszonöt-harminc év között nem törődtek vele. Aztán elment, eljött ide, nem ment többet haza, ahogy azelőtt. Ő se hitte volna magáról. Csavargott. Időnként az apjával álmodott, aki szidta: – Nem szégyelled magad? Meddig akarsz még ingyen élősködni?
Ez a korai időszakban. Réég. Most mosolyog ezeken az álmokon. Meddig – meddig? Még pár évig. Ingyen van. Máskor a helyszínek jutnak eszébe. Elfelejtette őket természetesen, menet közben rájött, semmi sem annyira fontos, hogy észben kelljen tartani. Ha annyira fontos, megmarad. Majd visszajön magától. Ha nem, nem – elég lomtár van a világon. Nem érdekelte, mit evett aznap, elfelejtette az éhséget, elfelejtett aggódni érte, nyugodtnak lenni is elfelejtett, vagy ha az volt, akkor épp valami másra figyelt. Viszont alkalomadtán meglepő pontossággal látta a helyszínt. A mostani helyszínen egy hajdani istállót. Ebben az országban történt. A csülök nevét még nem tudta. Ment, stoppolt, kitették egy domb után. Megelégelte a várost. Annyit lődörgött már, tudta, vidéken is összejön. Becsapta az ajtót, bólintott a sofőrnek és körülnézett. Húsz ház, kőház. Domb templommal. Messze lapos épületek. Na.
– Mit csinálsz? – kérdezte magától. Gyakran beszélgettek.
– Lopom az időt.
– Kérlek, ilyen pátoszos választ. Jól vagy?
– Jól.
– Ez a fontos.
Majd monológba csapott, mégpedig pátoszosba, a megjegyzés ellenére. Remus, Remus, van itt Romulda, Romulus? Vagy hiába születtél? Ez az élet akkor gyönyörű, ha tudod, mit kell tenned. (Vagy akkor unalmas.) Végy mély lélegzetet e tiszta levegőből… Itt már kacagott. Egy kamion ment el mellette. Hm, Bulgária. Mit keresnek ezek itt? Csak azt, amit te. Vagy te még annyit sem. Na, ne kérdezősködj, inkább nézz körül. A régi mese: először is, mit akarsz csinálni? Semmit. Jó. Ez könnyű. Másodszor: hol alszol? Ezt mégiscsak kell. Rositákkal itt nem olyan gyors az ismeretség. Mondhatod, persze, ama híres városból jössz, ahova bárki fiatal tegye a lábát, rögtön ismerik, s még aznap este szeretője van. (Harmincötéves volt, ajjaj.) A külsőd krumpli. Kellen – játsszunk színházat – kellene, ha száz évvel ezelőtt vagyunk, valami kihajtós, nem, rézgombok. Láttam rézgombot egy hete is, még létezik. Hiszed-e, Remus, még létezik üzlet, ahol külön adják a kézelőt, az ing nyakát, netalán zsabót?, de gombot, mint ékszert, a kirakatban. Gombok helyett dombok. Ajánlva Rositának. Rrosíta – itt nincs. Domb, Rrosíta féle – sincs. Egyelőre. Hol alszunk? Király.
Körbejárta a házakat. Igen zártnak tűntek. Stoppoljon tovább? Térkép semmi, knowledge, semmi, nyelv – a csülöknek nem tudta a nevét, de már elboldogult, felfeldezik, hogy nem idevalósi, adja az idegent? Esetleg dolgozzon? Létezik napszámos? Nem ért a gépekhez. Van itt fafeldolgozás? Mondjuk, ez lehet egy kérdés, kezdetnek. Jó estét, kérem, elnézést, alkalmi munkát keresek, fafeldolgozásban dolgoztam, innen s innen jövök, ideirányítottak, azon a helyen sokan vannak, tudnak a környéken hasonló üzemet? S ha már ezt megkérdezte, gondolkodott, a következő kérdés: Messze van az út. Itt alhatnék egy éjet? Esetleg segítek a ház körül. Milyen romantikus.
De nem így alakult.
Végigment pár porta előtt, ahova be sem csöngethetett, zárva volt. Végre egynél mozogtak. Gyanúsan néztek rá. A fafeldolgozó üzemnél elakadt, elfelejtette, fa, fa, ami fával.
– Fát akar gyűjtögetni?
– Nem, dolgozni.
– Nálunk nincs mit.
– Ami fával dolgozik.
Mutatta, hogy fűrészel.
– Mi? Nem értem.
Középkorú férfi szállt ki a kocsiból, ami akkor gördült az udvarra.
– Van valami?
Erre az első férfi ezt mondta:
– Uram, attól tartok, nem segíthetek önnek.
Remus felnézett. Már a száján volt a szó, az előző pillanatról, hogy fát is vághat, érezte a füst illatát, de elhallgatott.
– Igen. Köszönöm – dadogta, és kiment a kapun. Lélegzett egyet.
– No, itt nem. De tényleg, fát is vághatok.
A következő udvarba felvágva szállították a fát. A fafeldolgozóval is próbálkozott. Semmi. Végül a szállást kérdezte. Nem, mosolygott a gazda, és sietett a kaput becsukni. Esteledett. Estefelé nehezebb. Ha sötét van, gyanúsak az alakok. Két helyen kérdezte, de hazaszállingóztak a családtagok, és egyre kínosabb lett a sötétben kocogtatni a házak kapuján. Már ha érdemes volt, ha meghallgatták húsz méterre, bent az ebédlőben.
Este van, este van, ki-ki nyugalomba,
feketén bólingat az eperfa lombja.
Zúg az éji bogár, nekimegy a falnak,
nagyot koppan akkor, azután elhallgat.
Dalolj, János, danadan. Hold, az van. Kicsit éhes vagyok. Hideg is van. Mi legyen? Vannak istállók. Így esett a választás egy elhagyott épületre.
– Úr vagyok! – mosolyodott el, mikor megpillantott viszonylag közel egy halom műanyagba csomagolt bálát. Odament, legurított egyet, a házba gurította, a romos falak között egy ajtónyi-embernyi résig.
– Meg kéne nézni, mi van odabent. Félsz a sötéttől? Patkányok. Vagy kígyó? Csapjunk zajt. Persze mértékletesen. Van gyújtóm. Ez jól fog. Óvatosan.
A telihold felé tartotta, műanyag átlátszó gyújtó volt, olcsó, kínaitól vette.
– Hátha a kovát nem spórolták ki belőle. Gáz még van.
A fal mentén végigütögette a földtől félméternyire a köveket. Belépett és keccintett. A lángnál annyit látott, üres a helyiség. A fenti réseken a holdsugár is beszüremlett, néhol sávokban.
– Nem is kell fény. Hold! Akár a neonlámpa. Rromantikus. Na. Hallgass. Itt nem jön senki. Holnap lesz valahogy. Most aludj, aludj, érted? Ez a legfontosabb. Hogy holnap figyelhess, mert holnap figyelni kell, mert éhes leszel. Kicsit hideg van.
Összehúzta vállait, majd hátrafeszítette őket, gerincét is megfeszítette. Még van egy pulóvere, a sál a nyakán, a táska a hátán. A táska kell – elrendezi a háthoz szélvédőnek, a sál a fejre, a pulóver is jól jön. Eszébe jutott, amikor volt ideje gondolkozni a döntésein, vajon legyen ravasz, vagy ne legyen? S a következő kérdés: megéri ravasznak lenni? Ez már abszurd, kuncogott. Eddigi tapasztalatai szerint a ravaszságot is gyakorolni kell, akár a pianót vagy kántót, voltak ismerősei, különben balul üt ki. Mint mikor az egyszer csalót büntetik. Ez nem is mint. Ez az. Most viszont nincs alkalom hasonló elméletekre. Most most van. Today is today. Mondta magának. Lehet, hogy éjfél elmúlt. Éjfél előtt ez még holnap. De utána már utolértük a mát. És sürgősen aludni kell. Mert akkor már ma továbbáll. Ez pedig csak pár óra. Hol a szalmabála? Vagy fű, vagy mi. Kilépett a résen. Igen igen, össze van kötözve. Elvágjuk. Van egy bicskám, ha-ha, úr vagyok. A bála szétmegy, gurítsuk nem feltűnő helyre. Szétmetszette a műanyagot egy darabon, kihúzigált belőle egy boglyányit, azt bevonszolta ölben. A résen fele kihullt. Közben kimelegedett és bosszankodott.
– Mindjárt reggel. Eltöltöm itt az éjet. A füvekkel.
Egy fekvésrevalót felpockolt a sarokban.
– Még egy kicsit. Ha elszenderedem, és húz valamelyik üres kőhely, kellemetlen felkelni.
Ez jutott eszébe a barátjánál, akit most meglátogatott váratlanul. A barát fogadta, a ház fogadta, volt kulcsa még a múltkorról. A barát valahol. Addig is élvezte a nyugodt perceket. Folytatta az istállót. Mi történt azután?
[Folyt. köv.]
