[Folyt.]
Másnap egy idős házaspárra akadt, akik felvágattak vele valami régi bútorokat, gyári préselt lemezeket, nem vitetik el, mondták, drága, minek is hívjanak ezért külön kocsit, eladni nem érdemes, az udvaron csúnya, el is ázik, bent csak helyet foglal, viszont elfűthető, s jól is fog, mert tavaszi hideg van, az ő fájuk fogytán. Itt senki sem vág fát. Csak olyan előre felvágottat. Ami száraz, könnyen hasad. Ezek még felvágni sem jók. Régiek, mosolyogtak az öregek, rossz gyártmányok, kész.
Most, hogy az ágyon hevert és ezt maga előtt látta, elmosolyodott, elkomorodott és fejben aláhúzta a szavakat:
– Buták vagytok. Hitetlenek.
Talán ezért adtak neki munkát. Akkor jól fogott az öregek szemlélete. Ők elvoltak a konyhában, ő felvágta a fát, vacsorálhatott (ez másnap, este, alig ment valami a gyomrába). Csodálkoztak, milyen keveset eszik. Elviheti? Ó, persze, az övé.
Még vághat fát.
– Nem, több nincs – mosolyogtak az öregek.
Az ügy lezárva, az apóka a kapu felé pislogott. Köszönik szépen. A sarkon megállt és ugyanolyan bátortalanul, mint előző este, szólt:
– Nincs hol aludnom.
– Á, nem idevaló?
– Nem.
Milyen furcsa logikájuk van. Hiszen az előbb említették, itt senki nem vág fát. Azt hitte, nyilvánvaló a csavargósága. Vagy ennyire ismeretlenek a szomszédok? Vagy a híres udvariasság?
– Hát, ma már nincsen vonat – bólogatott az öreg.
– Nincs – bólintott vissza együgyűen.
– A bár még éjfélig nyitva van.
– Ott nem lehet aludni.
– Talán ők tudnak egy helyet.
– Csak épp ahol elférhetek. Csak épp fedél legyen.
Erősen bámult.
– Jó szerencsét! – mondta az öreg jóindulattal, és az anyóka megindult elpakolni a szilvaízet.
– Aludhatnék önöknél?
– Nálunk?
– Csak fekvőhelyre van szükségem.
– Nincs harmadik ágyunk. Régóta egyedül vagyunk.
– Csak fekvőhelyre van szükségem.
– Sajnálom.
– De hát azt akarják, hogy a mezőn aludjam? Csak van két négyzetméter! Itt a konyhában is jó lesz. A földön. De fedél van a fejem felett. Meleg.
– A föld hideg. Megfázik. Nem, akkor a nagyszobában, két fotellel. Adunk párnát. Szabad pokrócunk is akad.
– Köszönöm.
Ez jutott eszébe a barátjánál. Még a befejezés: elment a faluból. Nem sajnálta, csak a dühöt, ami közben felgyülemlett, nehéz volt utána az emberekkel. Majdnem két hétbe telt, amíg megnyugodott. Írt haza. Koldult. Egy nap, egy kenyér. Hipochonder lett és a feliratokat elolvasta. Teljes kiőrlésű búzaliszt, volt a felirat, közben pedig hátul a rákkeltő anyagok hosszú listája.
– Hazamegyek – mondogatta. Az undor nőttön nőtt. Ez sem jó. De a koldulásnak volt öröme. Mit féltsen? Sajnálta az aggódó arcúakat teli zacskókkal a kezükben, miközben cipekedtek egy szekérderéknak való étellel, és a szájuk rángatózott. Egy-két eurót félretett, és először is hazaírt, sok-sok ismerősének, akik ki tudja milyen életet élnek azóta, rövid, megnyugtató leveleket:
Jól vagyok. Itt meg itt. Dolgozom. Csend. Még pár hónap.
Mert természetesen hazamegy. Akármit is jelent ez a haza. Még akkor is, ha ugyanaz, ami itt van. Mert akkor legalább biztosan tudja, vége, nem utazik többet, nincs már erre szükség. Időnként nem tudta visszatartani álmodozását, és filozófiákkal töltötte meg a levelet: Minden utca ugyanolyan. Vagy: Itt is az otthoni arcokat látom. De a legfontosabb volt a megnyugtatás. A hagyomány. A világ leggyakoribb kérdése és rá a válasz magáról: Hogy vagytok? Én jól vagyok.
Az is igaz volt, hogy dolgozni próbált, fizioterapeutaként. Igazi fizioterapeutának nem vették fel, mert ahhoz ajánlás kellett, mindenki másnak előbb volt ajánlása, pontosabb nyelvezete, de alkalmi kliensek kerültek. Az utcáról. Vagy felvették egy negyed kozmetikaszalonjába pedikűrösnek. Aztán a szalon bezárt. Vagy egy fitnesszterembe, ahol masszírozott. A fitnesszterem viszont drága volt, a vendégek ritkán engedték meg maguknak, hogy a masszázs pótdíját is fizessék. Ráadásul neki, aki bérelte a helyet, adóznia kellett a hely miatt, vagyis klienstől függetlenül. Kettőszázat havonta. Olcsón dolgozott, húszért félórát. Más világvárosokban ez harminc. Aztán húszért negyven percet. Csomagban tíz masszázs százötven euró. Karácsonyi árengedmény hiába. Kevesen jöttek, és aki jött, elégedetlenkedett, nyilván az ár a minőséggel esik. Elege lett.
Istenem, micsoda krízis!
Volt egy barátnője még otthon. Volt egy itt is. Mintha ugyanaz, helyi változatban. Ugyanaz. Kezdetben rengetegen segítették. Az első év, mert fiatal.
Harmincötön. Hazament. Otthon lehúzott tíz évet. Elgondozta szüleit, aztán a kertet. Kóborgott. Apróbb kalandjai voltak, sosem hosszabb kapcsolat. Próbálkozott gyárban, de első nap rájött, amire mindig rájöhetett: kihasználták; és meglépett. Egy szerzetestől könyvkötést tanult. Pár hónapig a kolostorban lakott, kapált nekik. Az öreg atyának hátfájásait enyhítette. Nem tudnak fizetni, mondták, annyi pénzt, amennyit kér, de cserébe megtaníthatják könyvkötni. A kapálást passzióból végezte és a haszonért, mert azért adtak napszámot és ételt. A szállás ingyen volt. Végül kijött ide, kihívta ez a barátja, aki szótlan. Úgy történt, otthon nyomorkodni kezdett megint. De minek eltűnni a szomorúságban? Még pár év – ki tudja, mennyi? Elővették a bölcs és komor gondolatok. Ilyenkor emberekhez kell menni. De otthon, abban az országban csak zavarna. Ott nincsenek egyedül. S ha kell segítség, kelleni kell, de nem tudják eltartani. Ő is lassú! A szobák kicsik, sok a tárgy. Nem férnek el. Viszont itt, nyugatabbra, több az egyedüllét, és egy kenyér, neki ez elég, kikerül. Valóságos gyógyítás lehet egy társ. Írt ennek az ismerősének, aki lelkesen válaszolt, ő több ezer mérföldet tett meg, kiderült, komolyan gondolta, az ismerős pedig meglepődött. Itt egy évvel előre kérdik a hasonló utat. Üres kézzel érkezett, rossz ómen, mert a hosszú út felemésztette az ajándékot és tartalékot egyaránt. Két hét után mennie kellett. Ekkor álmodott az anyjával és idézte fel apja korholásait, hatvannyolc évesen. Azután a világvárosba jutott, szociális helyre, összekapart egy rendes külsőre valót, jótékonyak műhelybe jutatták, az asztalosnál takarít és szerszámokat olajoz, a XVI. Lajos-székeket nyolcezren alul nem adják. A tulaj régi műhelyében lakhatik, persze nem az övé, de egy lyuk és a központban van.
– Remus, röviden ennyi az életed. Hazamész. Egy-másfél év után. Fogad, vagy nem fogad, kényszervendégeskedünk. Még valakinek muszáj befogadnia. Aztán nem jössz többet, megígérheted.
Mennyit mesélt! Folyton-folyvást mesélt. Folyton-folyvást beszélt. Meséket tudott gyerekkorából, mikor azzal kezdte, hogyan ugrotta át a szomszéd kerítést, és hogyan evett málnát olyan helyről, ahova a harapós kutyák miatt senki sem mert menni, akkor még élvezte a ravaszdiságot. Mesélte, amit neki meséltek, mások történeteit, fantasztikusat és igazit, úgy tűnt, gazdag. Ámulták és dícsérték, irigyelték a bátorságát, a kalandokat, az éjszakát telihold alatt szalmaboglyában. Később saját útjait mesélte, és már nem jószántából, hanem mert nem volt más, ez lett a jelen. Honnan jössz? Hová mész? Meddig maradsz? Levelek, amelyek sokat sejtettek rövidségükkel, pedig annyi volt az eltelt idő, amennyit a lapra írt, le lehetett írni öt sorban egy hónapot. Tíz városnévvel és öt-hat igével. Stoppoltam. Kéregettem (ezt sosem írta, de bevallotta). Ajánlatok tétele. Vagy hasonlók. Mit ismert? Az országutakat, indulást és érkezést, és e nyílt intervallum sosem biztos két napja között az üres végtelent. Ezt nagyon jól ismerte. Igen. Nem. Ez vot a párbeszéd. Jól vagyok. Később ennél is egyszerűbb lett, egyhasználatú, kettesben is változatlan: van – nincs. Van fény. Van ház. Van egy nő. Ma van. Most nincs. Nincs, nincs, rég. Tranzitok között átmenetek egyiktől a másikig. Aztán csak elfogadta az alkalmakat, miért nem teremtette őket? De nem hibáztatta magát, sem mást.
Hevert így az ágyon. A barát, aki az érkezéséről nem tudott, még messze kóborolt valahol. Itthon van, a környéken? Unta várni, kezdett nyugtalanítóvá lenni ez a másé-hely. Ő köz-hely. A mindenkié. Az az övé, ami senkié. Ami szabad. Kint az ég alatt. Vagy ami senkinek se kell, az asztalosműhely rozzant változata. Szerette ezeket a helyeket. Otthon?
Hátradől, mennyezetre függeszti szemét. Ugyanúgy sajognak a zsigerek.
– Mondd, te plafon, hazamenjek? Két napja még biztos voltam a hazamenetelben. Végig kellene csinálni. Egyszer, valamit.
Gondolkozott, tervezett. Ettől elnehezedett. Hosszú ideje először vett komolyan egy gondolatot, ezt sem tudta, csak belebonyolódott. Szükségét érezte egy sétának hátizsákostól. A lépcsőn lefelé már a részletekig jutott. Van egy kártyája valami részlettel, a karácsonyi összeszedett pótlékokból a műhelyből. Vannak továbbá ételcsekkjei tavalyról. Készpénz két euró. Ennyi maradt két nap stop után.
Álom.
Elment egy nagyüzletig, ahol átirányították egy másik, még nagyobb üzletbe, ott talán elfogadják a tavalyi, beváltatlan papírokat is. A bank csakis a kártyát készítő bank lehet. Gyalogolt hosszan a város másik felére, a banképületig, aztán eszébe jutott, de hiszen hat óra is elmúlt, zárva, a nagyüzlet még működik, szerencsére van itt a közelben, és ismét gyalogolt. A város szélén haladt, gyalogosoknak nem volt járda, százassal suhantak mellette a járgányok, felcsapták rá a port. Nyelt egyet.
– Ha lenne almám… a kertünkben mennyit ettem.
Feltűnt a nagyüzlet. Még egy óra. Nyolc óra. Kilencig nyitva van. Egyenesen a kasszához ment és a papírokat mutatta. Nem tudja, rázta fejét a lány, a kasszánál tonnaszám gyűlt az áru, hosszú, lakkos körmei idegesen csapdosták a gépet, később megkérdi. Ott ácsingózott hát a kassza előtt, mígnem kopott külsejére felfigyelt az egyik árurendező, aki odahívta a szekcióvezetőt, aki megkérdezte, miben segíthet. Újra megmutatta a papírokat.
– Egy pillanat. Megnézhetem? – kérdezte a nő. Letépett egy szelvényt és eltávozott. A neonok zúgtak, a kassza csattogott, az emberek elgurították tele kosaraikat a kocsikhoz, a gyerekek süvöltöttek a megvásárolt csokoládék vagy plüssmacik után. Mosolyogni próbált. Gyerekek… de a szeme a távoli piros feliratú fémajtót leste, amely a személyzet számára volt fenntartva. Kicsit szégyellte magát elkalandozó tekintete miatt. Mosolygott a kasszáslányra, aki gépiesen tartotta a kódokat a lézer alá és sorban jóestét kívánt a soron következőnek, nyújtotta a számlát és megköszönte a vásárlást; vagy tíz perc után őt is észrevette. Ekkorra elfásult a mosolya, amelyet tíz percen keresztül tartott fenn, hátha észreveszik, és amilyen gyorsan csak tehette, felélénkítette ismét. A kasszáslány ekkor már a következő halom vécépapírnál és ananászkonzervnél tartott, ő pedig zavartan vette tudomásul, hogy erőfeszítése a futószalagra pazarlódik, ahova most néz; és szólítják. Megfordult, a kasszán kívül a vöröskabátos szekcióvezető állt a szelvénnyel.
– Sajnálom, mi nem adhatunk ezért árut. De megpróbálhatja pénzért beváltani a banknál.
– Melyiknél?
– Amelyiknél a biztosítónak szerződése van. Beszéljen a munkaadójával. Vagy a biztosítóval. Nem tudom pontosan, ki intézi. Ha nem tudja, a munkaügynél érdeklődhet.
Fáradtan nézett a nő szemébe. Nem tudta, hogy néz. Csak meg kellett állnia egy pillanatra. Az visszanézett és bólintott.
– Igen uram. Vigasztalan.
– Köszönöm – megmozdult a száj és az arcpárnák.
– Viszontlátásra – köszönt a kasszáslánynak, aki továbbgépelt.
A bejáratnál eszébe jutott, van még két eurója. Ezért vehet valamit. De nagy a sor. Mindjárt zárnak. A parkolónál megállt, befordult. Felfele nem bírt menni. Vitte lefele a nehézség, le-le, amíg a föld alatt volt, több emelettel, a föld alatt is a legalsó szinten a pincében. Eddig ezt tartotta tartaléknak, ezeket a papírokat. Ha megszorul, akkor. Öreg és elfelejtkezett a határidőkről. Elfelejtette, hogy a papírok meghalnak, különben folyton rendezni kell őket, újak és újak kellenek, nincs érvényesség. Ezt sem tudta. Megállt a pince bejáratánál. Ment előre, a neonok alatt, a mennyezet csepegett, valamiért vécék voltak itt, talán a munkásoknak, amikor építették, az út kiszélesedett, egy kocsi is elfért volna rajta, innét parkolónak szánhatták, de aztán mégsem bocsátották használatra, ment tovább, kaptatón felfelé, vagy ez egy másik bejárat? Hosszan-hosszan, most már végig kell menni, lesz itt valahol egy ajtó, kapu, kimegy, és akkor jobb. Újabb mellékhelyiségek következtek, ezúttal zuhanyzókkal.
Felfrissült. Meglepődve tapasztalta, nem fél. Úgy rémlett, tanul, valakivel van, délen utazik, egy hatalmas állomáson, a barátja olvas neki és könyvkötés helyett szerkeszteni tanítja.
– Hiszen ezt mindig tudtam! – kiáltott fel.
Nem törődött azzal, hallja-e a hangját.
Továbbment. Egyre erősebb lett a karja. A hátizsákot nem is érezte. Egy lapos terembe ért, ebben már volt fény, természetes fény, itt is csepegett a mennyezet. Szétrugdosott csempék és rozsdás csapok málltak középen. Űr. Egyszer csak egy alak jött be. Rongyokban, nem is meglepő. Levetkőzött, a csontjai kiálltak, a bordáit számlálni lehetett, a térde krumpligyűjtemény, a lábszára pipa. Borzos volt, rasztahajú. Egy csaphoz ment inni. Azt hitte, mosakodni fog, de az alak tetveket keresett a fejében, és mikor talált egyet, suttogott neki és megette. Remus a sötétben állt, beleremegett.
Addig csak bámult tudattalanul, most az iszonytól tett egy mozdulatot, amit észrevett a rasztás. A sötét szemek villogtak felé. Megfordult, közeledett. Húsz-huszonöt éves lehetett. Remus megijedt, hátrált.
– Ne, kérlek – de nem tudta volna megmondani, mit.
Az alak megállt a terem közepén, és Remus bámulta. Átfogta. Újból nem félt, csak állt. Csodálkozott magán. Egyszerre félt és remegett, és egyszerre mindegy volt, mi is történik itt. Csodák! még kíváncsi. Az alak, sötétbőrű, keleti, sarló alakú kést húzott elő. Remus nem félt. A fiú saját vállába vágott, lassan, addig nyomta, amíg a vér csorogni kezdett. Remus a csontjához kapott, saját vállához a sötétben, tudta, hogy fájnia kell, de nem fájt, és mereven figyelt. Lassan vágta a másik a karját, lábát, a térdeit, a húst. Remus megmozdult. Félelem nélkül.
– Kérlek, könyörgök, ne kínozd magad.
A rasztás szeme villogott. Ledobta megmaradt ruháit, csak az ágyékát takarta fehér rongy, és egyre dühödtebben vagdosott. Egyre lendületesebben, a fém hangja a húsban akár a mészárszéki nyerseségek, Remusból ömlött volna a tiltakozás, ha tud, míg a sziszegés bosszút állt. Végezetül, hogy nem érte el célját, a sovány fiú görbe szablyát rántott elő és levágta saját fejét. A fej megfordult a levegőben. Remus a halántékához kapott, csontig ért a vágás, mégis ép esze volt, tudatában annak, ami történik.
A fiú visszaillesztette a fejet, megvastagodott a nyak, kidagadtak az erek és növekedni kezdett. Vastag, lila gomolyaggá alakult, egyre közeledett Remus felé, aki félt és nem félt, de alig tudott védekezni. Kiáltozni kezdett, hitéből neveket, negyven-hatvan-hetven évvel ezelőtti nevet, Isten nevét.
A gomolyag megállt. Remus észbekapott: Működik! A gomolyag gúnyosan nevetett és közeledni kezdett.
– Mert te sem hiszed!
Sárga belek kavarogtak benne.
– Hiszem, hiszem! – üvöltött Remus, és visszaemlékezett egy mondatra, amit kilencévesen mondott, a mondatról pedig a kilencedik évre, és lassacskán, folyamatos üvöltözés közben arra, ahogy akkor ejtette ki a szavakat. Tudta, ez egy nagyon erős ima. Anyja tanította rá. Nem tudta a szöveget. Sosem. Csak most. Menj el! Menj el! Kényszerítelek!
A gomolyag megenyhült.
– Elmegyek – szólt a szellem. – De nem mert te azt mondod, kényszerítelek. Ez a szöveg nagyon erős. Engedelmeskednem kell. Hívd a nevet. Hívd a nevet, amit tudsz, különben visszajövök.
Remus újra Isten nevét kiáltotta, az Istenemberét. A gomolyag hatalmas arccá alakult, szenvedő, szakállas, szőrös arccá, amely vigyorogni kezdett, agyarakkal és forgó szemekkel.
Nem szabad megszokásból, rezzent össze Remus, figyelj, figyelj, különben visszaidézi a szellemet, gonosz szavak, közönyös hívás. Nem tudta, mit gondol. Üvöltözött egyfolytában, és míg a tüdeje bírta, egyre erősebben. Az arc növekedett, megnyugodott és megállapodott. Rettenetesen szomorú volt. Remus észrevett egy másik helyiséget, egy fáskamrát, ahol az istenember járkált jajgatva, magát ölelve keresztben, görnyedten. Már meggyötörték, de nem volt túl a halálon. Annyira szerencsétlen volt, hogy Remus mindenről elfelejtkezett. Hogy is tudott eddig másra gondolni? Szeretett volna valamit mondani neki, de nem jutott az eszébe semmi, közeledni hozzá, de nem mert lépni, át akarta ölelni lábát, ahogy szeretőit, de túl tiszta, tömény volt a fájdalom. Itt nem ment az akarat, a tudat, nem döntött, képtelen vagy képes volt, anélkül hogy sejtette volna. Bár sírni tudnék, ezt akarta, de nem tudta gondolni, mert nem tudott sírni, ott erőlködött hiába, végül lehullt a lábnyomokra a poros helyen és az eltűnő lábakat látta. Tudta, hogy kért valamit, mint mindig életében, most is kérés lett belőle, de milyen esztelenség ez a kérés! Teljesen hiábavaló, teljes dőreség. Megértette ezt az embert, de nem volt együtt vele, mert elment, elment, és ő itt maradt a homályosodó emlékkel. Ez az emlék: vele kellett volna mennie, ha tud. Így most azzal megy, akit talál.
A kamra ajtaja bezárult. Az arc eltűnt. Az ablakban, ami fehér nappali fénnyel volt tele, mélyedésében egy sovány, fekete leány kuporgott. Őt is csak most vette észre. Rengeteget éhezhetett. Csuklójánál látszott mind a két csont. Lábait maga alá húzta. Oda kell mennie hozzá.
– Kérlek, szállj le. Hideg a fal, megfázol.
A lány tenyere tele volt írva. Írni próbált.
A Tolvajt nem látták többet.
