A díszterem előtt kell találkozni. Ennek a veszélyes felfele imbolygásnak a legtetején, ahová ez a lépcső vezet. A márvány utánzatú lépcsőfokokat vastag szőnyeg borítja, amelyet odacsavarozott fémpálcák rögzítenek. Kellene korlát is legyen, de most sehol nem látható, csak egy fényes, márványerezetű felület visszfénye tűz egy pillanatra élesen a szembe. A máskor széles lépcsőfokon alig van hely, felfele tekintgető félelem és kíváncsiság szűkíti össze a teret. Fent a lányok birodalma terül el, idegen ágyakkal, idegen szekrényekkel, idegen tárgyakkal. Idegen, izgató szagokkal. Idegen, mégis könnyed léptekkel végig a fenti hosszú folyóson, miközben egy lány − villanásnyi üzemzavar − csak a törülközőjébe burkolózva, szájában a fogkefe kilógó végével, kezében szappantartóval, lép ki a tusolóból. Ebbe az idegenségbe visz fel a lépcső. Hiába csak egy hosszú kanyar, mintha többször akarnának megtörténni, a lépcsők újra és újra kezdődnek, s ezzel együtt a felfele lopakodás is, ami szintén nem akar, nem tud befejeződni.
—-Már elmúlt a lefekvés ideje, de még él a bentlakás. Bár a földszinten és az emeleten elcsosszanó léptek között már a senki csendje készülődik. A távolságot méri fel a csend, a bentlakás két emeletének szétterülő tereit: a folyósokat, a hálószobákat, a mosdókat és a tusolókat, az étkezőket, az ebédlőt, a vécéket, a tornatermet, a lépcsőfeljárókat. A bennük elterülő visszafogott bizonyosságot. Aludni kellene. Vissza kellene jutni a szobába, elfeküdni az ágyon, a fiúk közelségében. Hallgatni hortyogásukat, egyenletes lélegzetvételeiket. Mint puhán bélelt koporsóba, bele kellene süllyedni egy ugyanilyen álomba. Talán még az Omega lemezébe, az Időrablóba is bele lehetne hallgatni; míg Kápé nem alszik el, ilyenkor az forog. De nem. Nem lehet most lefeküdni. Dacolva a félelemmel, bizonytalansággal, kétellyel, lépni kell előrefele. Engedelmeskedni kell a szólításnak.
—-Hideg szag van az ebédlőben. Felvizezett káposztalevesek és pityókatokányok zsíros szaga. Hosszú sorban állnak, a boltozatos plafon alatt, nyugtalanító, idegesítő zajban, kanalak, villák, fémcsajkák éles csörömpölése közepette. Fényes fémrudakon széles, szürke fémtálcákat lökdösnek előrefele.
—-A tálcán hosszúkás, leválni készülő vízfolt remeg.
—-Mintha Ágnes állna elöl. De ez nem biztos, csak ez a gyomor-összeszorító, lábremegetető közelség, ami a lassan előrefele araszoló sorból sugárzik szerteszét. Érinthetetlen, eleven erő, szemet bántó, lemeztelenítő tündöklés, aminél erősebb nem létezik. Egy pillanatra úgy tűnik, piros-fehér kockás ing van rajta, de hamar kifakul, elhalványodik az ing. Túl vibráló, erős a közelség. Mint vastag páncél fogja körül, nem lehet áttörni rajta. Megszólítani sem lehet. Csak toporogni a kínban, de leginkább attól félni, hogy elfogy a sor, és akkor már ez a toporgás sem marad. Nem marad semmi.
—-Történnie kellene valaminek.
—-Szavak hagyják el a száját. Mintha irtózatos lassan egy buborékból beszélne kifele. Nem érnek el idáig a szavai. Csak körbetáncolnak. Körberemegnek, körbeszurkálnak. „Tíz után, a díszterem előtt”. Mintha ezt mondaná. Nem mond semmit. Pedig ezt kellett mondania. Különben értelmetlen lenne ez a felfele lopakodás, értelmetlen lenne az elidőzés ebben a kaparó bizonytalanságban: vajon jönni fog-e, mit fog mondani, mit fog tenni?
—-Fel kell jutni a lépcsőfeljárón, találkozni kell vele. Nem szabad törődni a veszéllyel, nem szabad törődni Flóra elszabaduló dühével, zokogásával, ha megtudja.
—-Hirtelen tűnik fel Ágnes arca. Felülről néz lefele, arcán szelíd, időtlen mosoly, amit fiatalos rakoncátlanság keretez. Úgy néz lefele, mint aki már kezdettől fogva ott van. Mint aki ott is marad mindörökre. És csak azért kell megtenni ezt az utat, azért kell bejárni az ebédlőt, ezt a végtelen lépcsőfeljárót, hogy arca teljes szépségében, teljes erejében megmutatkozhasson. Hogy megmutathassa szivárványozó, vibráló árnyalatait: vadságát és lágyságát, keménységét és gyengeségét, komolyságát és üdeségét.
—-Mint akinek teljesen feleslegesek a szavak, úgy kezd beszélni.
—-Azt mondja: kevés vagy. Gyenge, gyáva és védtelen. Hiába leszel felnőtt, éled le életed, hiába teszel bármit: iskolákat jársz ki, barátságokat kötsz, családot alapítasz, gyerekeket nemzesz, könyveket írsz, magas hegyeket mászol meg, távoli városokba jutsz el − mégis kevés maradsz. Belepetézem a lelkedbe a sóvárgást. Beleoltom az elveszettséget, az idegenséget, az otthontalanságot, odaköltöm a távlatok őrjöngését. Belehatolok a hajhagymáidba, befurakodok a szőrtüszők alá, ott leszek az angina pectorisodban, ráülök a vakfoltodra. Sohasem űzhetsz ki magadból. Legfeljebb elismerheted a hatalmam magad fölött. A hatalmunkat: Etelkáét, Eszterét, Zsuzsáét. A barna, hosszúkás arcú lányét a Fekete-tenger partjáról. A sötét hajú, földön kívüli nyugodtsággal megáldott nőét a vonatról. Elismered, hagyod, hogy vezessünk, és mindent rajtunk keresztül fogsz látni és érezni. A családodat, a gyerekeidet, a könyveidet, a barátaidat, a hegyeidet.
—-Beszél Ágnes, tovább beszél, pedig már nyilvánvaló, hogy nincs itt.
—-Soha nem volt itt.
—-Találkozás sem volt. Talán még a találkozás ígérete sem hangzott el sohasem.
—-Mégiscsak itt van, ebben a teret nyitogató csendben, a folyósok, hálószobák, mosdók és tusolók, étkezők, vécék, lépcsőfeljárók közepette. Itt, ezeken a szűk, felfele csavarodó lépcsőkön, ahol csak lépni lehet, lépni és lépni.
—-Megtalálni és elveszíteni.
–
[Részlet Az élő ház c. készülő regényből]
–
