a rád nem jellemző
fehérséget
kizárom
ebből a közös
dologból, hogy mi
és derűsen leköpsz, ahogy
csak a halottak tudnak,
jelentsen ez bármit
kezed kicsúszik fejem alól,
a szűnő merevségben
te tiszta ránc vagy,
én ellazult görcs
a rád nem jellemző
fehérség visszhangot ver, ahogy
elhúzott tenyeredben megvetem magam
ennyi az önismeret
semmi faszság
semmi katarzis
minden, ahogy
megmondtam, minket
ki fog kezdeni, hogy tartozzon
valahova, ahová nem való és felesleges
Clearblue Moon
olyan ez a káosz,
mint a május,
arra kérlek, fogd be a pofád,
a falhoz vágom a poharat,
ajkad szélén vércsepp,
azt mondod:
nem volt soha pénzed
én bólogatok,
míg mellém nem ülsz
és elkezded vágni
a lábkörmeidet,
míg kifűzöm
a cipőmből
a fűzőt
és figyelem, a lakás
rejtett csőrendszere hol bukkan elő,
majd a fürdőszobába megyek
és lepisilem a fogkeféd
és csomót kötök
a fregoli-kampóra
és hallgatom, ahogy
engem hallgatsz
és kikopogok
az ajtón
(az egyezményes jel,
hogy minden rendben)
a levágatlan lábkörmeimmel.
majd egy kis csend,
majd levág belőled
az olló egy darabot,
ami könnyen a földre hull,
nálam hamarabb elfogysz.
