Miron szánta-bánta a dolgot, olykor viszont bizarr módon szinte kérkedett a „hőstettével”, hogy gyorsított menetben elvert százkilencven milliót, s azt sem tudja, mire. Nagyzási hóbort törhetett ki rajta, s játszotta a gáláns nagyfiút, fűt-fát meghívott egy-egy italra, s csak keveseket könyörületből, többnyire inkább a kurvapecér, áruló barátokat, akik ma már hallani sem akarnak Miron Geană-ról, arról a csődtömegről, a lecsúszott, hírhedt alkoholistáról, és menj innen te, hagyj minket békén, fuss, fuss, fuss, az ördögnek jussál eszébe, ne nekünk! Persze, könnyen lehet, hogy a Foaia Argeșeană pentru Minte și Cuget1 című újság „Szexuális szolgáltatások” rovatából vett kurvákra még annál is többet költött, mint a lator barátokra. Ami borzasztóan tetszett neki ennél az újságnál, hogy az összes, tizenhét pitești és vîlceai sajtótermék közül, melyeket a város újságárusai árultak, csak ennek az egynek volt ilyen jellegű rovata. Frăsineni, mivel két megye határán helyezkedett el, innen is, onnan is kapott sajtókiadványokat; ennek ellenére még azokban az újságokban sem volt ilyesféle, „Szolgáltatások” nevű rovat, melyek egyébként színes fotókat közöltek lányokról, s dundi fenekeket és ciciket mutattak, névvel és telefonszámmal. Hogy lásd, Ördög, mire is megy el a pénzünk.
—-Az igazság az, hogy Róbert sem állt oly távol az ilyesféle kalandoktól, amikor a Dristor utcai garzon eladásának és a frăsineni lakás megvásárlásának manőverei után maradt még huszonötmillió, amit kénytelen-kelletlen Andreea kezébe adott. S mivel Miron nem követett el ilyen hibát, hát teljes joggal kérkedhetett, míg Róbert szánhatta-bánhatta, s verhette a fejét a falba. Egy hónappal azután, hogy végleg letelepedtek Frăsineni-ben, mielőtt még bármelyikük is munkát találhatott volna, már nyelték az éhkoppot, mert a nő félre tette azt a huszonötmilliót, hogy legyen mihez nyúlni ősszel, amikor a gyerek iskolába megy, s kell a pénz az iskolaszerekre, a táskára, az egyenruhára… Fejezd be a marhaságaidat, Andreea, most éheztetjük magunkat, hogy ősszel pénzünk legyen?
—-Azután Róbert azt mondta magában, biztosra vehető, hogy az ő Andreeácskája is valami olyan Szolgáltatás-félébe ölte a pénzét, amire Miron célozgatott. Persze az ő pénze volt, hiszen az anyja után örökölt garzonért kapták. De ha a férfi nem hozta volna el őket Frăsineni-be, ahol háromszor olcsóbbak a lakások, mint Bukarestben, akkor a nő az utcán maradt volna a gyerekkel a nyakán. S még tovább gondolva: talán nem a férfi adott értelmet a nő életének ezzel a gyerekkel? Szeptemberben, amikor a gyereknek iskolába kellett volna mennie, a nő csak tátogott az ő apuskájára, s könyörgött, ha törik, ha szakad, adjon neki pénzt iskolaszerekre, táskára, egyenruhára… Megőrültél, Andreea, hol van a pénz? Mire a nő, hogy milyen pénz? Hagyd abba a marhaságaidat, Andreea, ne hozz ki a sodromból! A pénz, ami a lakásból maradt, mire a nő, hogy hát elúszott, és különben is az én pénzem volt… A mi pénzünk, te idióta nőszemély, azt mondtad, megőrzöd az iskolakezdésre. Ez van, kész, nem íratjuk be a gyereket az iskolába. Inkább adjuk örökbe valakinek, mi az ördög, ha egyszer nem vagyunk képesek eltartani! Micsoda szégyen! Egyetlenegy gyerekünk van, s még azt sem vagyunk képesek felnevelni? Milyen férfi az ilyen? Milyen családfő? S csak mondta-mondta a nő, nagy szájjal. De akkor hol van a pénz, asszony, mire az, hogy milyen pénz? Már megint kezded? Nem kezdem. Hagyd csak. Őrült asszony vagy, beszámíthatatlan. Apuska, egy ökör vagy, mindeddig nem láttad, hogy milyen vagyok?
—-Valamennyire látta, de minden bizonnyal nem eléggé. Még mindig marta a férfit a vágy, hogy lássa. A bajból Miron segítségével kecmeregtek ki, aki azt tanácsolta Róbertnek, hogy adja a fiát a Răchițele nevű falu iskolájába, ahová az ő gyerekei is jártak. Răchițele falva Frăsineni községhez volt csatolva, és az iskoláig csak negyedóra az út gyalog. A frăsineni iskoláktól eltérően Răchițele egyetlen iskolája ingyenes tanszercsomagot és iskolatáskát biztosított a tanulóinak, az első osztálytól kezdve. Hallgattak Mironra, s az iskola szerencsés választásnak bizonyult. Răchițele testvérfalu-kapcsolatot ápolt a svájci Obwald településsel, ahogy a falu határán fölállított jelzőtáblán is olvasható volt, így a falu bőkezű adományokat kapott, s nemcsak tanszereket vásároltak belőle, hanem az iskola mellett fölépítettek egy vadonatúj épülettömböt, laboratóriumokkal és számítógéptermekkel, s mindezek mellett minden évben promóciós áron szerveztek kirándulásokat a tanulók számára Obwaldba, vagy más svájci településekre, s talán egyszer eljön az idő, amikor Róberték is megengedhetik maguknak, hogy elküldjék Andrejkát egy ilyen útra.
—-Így telt el az ősz, s már benn is jártak az első frăsineni télben, melyből Róbert teljesen függetlenné válva szeretett volna a tavaszba lépni, sóval hintve fel maga mögött mindazt, amit átélt, s azt is, amit ezentúl kellene még. Mostantól beállt Miron mellé dolgozni, cipelte a vödrökbe rakott cuccokat, a meszelőket, a festékszóró pisztolyokat, a fúrógépeket, a cementtel és gipsszel töltött zsákokat, a burkolólap- és csempecsomagokat egy Crivac Auraş nevezetű alak három lakása között. Miron, jó szokása szerint, szélesen vigyorgott:
—-‒ Ördög, te el sem tudod képzelni, kivel van nekünk dolgunk.
—-Hát kivel, figyelj ide, ne röhögj, mint egy félnótás, Ördög, ez a büdös vénember élő példa lehetne számunkra, hogy az ember hogyan használja a pénzét úgy, hogy egyre több legyen belőle. Nem elpocsékolni kell, ahogy ők tették. Bizonyára másképp jártak volna el, ha ezzel az öreggel még azelőtt találkoznak, hogy az ujjaik közt elcsorgatták azokat a milliókat. Miron sokaktól hallotta, hogy Crivac bácsi az egyik kezével elvesz, mert másképp nem is lehet, a másikkal viszont ad. Ha csak egy tanácsot adott volna nekik, már azzal is jól jártak volna, hogy a kevésből tőkét és üzletet kovácsoljanak maguknak, mert az öreg, aki huszonöt éve él uzsoráskodásból, szakértőnek számít ezen a téren.
—-A vénember még Ceauşescu ideje alatt megértette, hogy ez a jövő, és igyekezett a pénzmozgásokat közelről követni. Ugyancsak akkoriban történt, hogy a sors az útjába sodorta ezt a nőt, akit feleségeként láthatsz mellette, Eugenia nénit, akivel igazi sikerpárost alkotnak együtt, nem úgy, mint mi a kelekótyáinkkal. Az öreg és Eugenia néni sokat megéltek együtt, de leküzdötték a nehézségeket, és annyit gyűjtöttek maguknak, amennyi hét életre elég volna. Két satnya, megcsontosodott vénség, akikért egy lyukas garast sem adnál. A férfi töpörödött és kövérkés, az arca gutaütésesen petyhüdt, és rothadt sárgarépa színe van, s örökösen panaszkodik az elefántláb vastagságúra dagadt lába miatt, a felesége egy nyápic, megfakult, hitvány nőcske, jó, ha megvan negyven kiló, csomagolással együtt. A falusi házukat emeletes villává alakították át, húsz bútorozott szobával, mint a filmekben, te Ördög, Frăsineni-ben pedig immár öt lakásuk van, amelyek közül háromnak a rendbehozatalát ránk bízták, azzal a céllal, hogy panziószerűen is működhessenek majd, ha lesz kereslet efféle szolgáltatásokra Frăsineni-ben. Nem kell elkapkodni semmit, Auraş bácsi nem siet, az alkalmak és a kliensek mindig megtalálták őt, mint legyek a dögöt. Ahogy a légy dong és mászik az elkékült ajkakon, vércsomókon, úgy jöttek-mentek éjjel-nappal az öreg lakásaiban az újgazdagok és a szedett-vedett koldusnépség. Mind a négy égtáj felől érkeztek hozzá dzsippekkel és Mercedesekkel, de jöttek olyanok is, akik éjszakai személyvonatokon zötykölődtek, s a mélyszegénységben élők soraiból érkezvén magukkal hurcolták az éhséget is. A vénember adott kölcsön kicsinek és nagynak, tízmillió lejtől egészen ötvenmillió euróig, harmincszázalékos kamatra. Arról már nem is beszélve, Ördög, hogy terített asztallal várták a vendégeiket, Eugenia néni szakácskodott, sütött-főzött, mindenkinek a maga legkedvesebb falatjait készítette, a kliensek igénye szerint: kolbászos omlettet, füstölt csülkös babfőzeléket, füstölt lazacot, kaviárt, tenger gyümölcseit, vaideeni sós túrót, vagy francia krémsajtokat, pezsgőt, márkás whiskyt, vagy almából, barackból készült törkölypálinkát, amikor pedig szükség volt rá, előkészítette az ágyakat és a szobákat. A szállást és az étkezést az öreg számítja fel nekik, hozzáadódnak a kamathoz, s az egész ott szerepel a jegyzékben, a visszafizetés lejárati napjával, a kliens adataival és a jegyzőnél készült számla sorszámával együtt… Nem, számítógépre nincs szüksége, és beosztottakra sem ahhoz, hogy nyilvántartást vezessen az adósokról és a kölcsönzött összegekről. Amit a vénember a saját kezével ír, az szent. Egyáltalán nincs mit csodálkozni azon, hogy az emberek inkább őt választják, mint a bankokat, melyek – s ezt hallani mindenfelől – egykettőre csődöt mondanak, s pácban hagyják a klienseiket. Az öregnél rendszer van, Ördög, minden napot, mely a lejárati határidőt meghaladja, bírsággal terhel meg, a bírság pedig a kamattal és a tartozással együtt kötelezően a vénember zsebébe vándorol vissza. Mind ez idáig nem lehetett hallani, hogy bárkinek is sikerült volna átvernie az öreget. Megvannak a fizetett emberei az ügyészségen és a rendőrségen Frăsineni-ben és a környező hat megyében, akik örökös készenlétben állnak arra, hogy behajtsák a pénzét, s az öreg különben is pontosan tudja, kivel gabalyodik össze, a klienseket pedig arra kényszeríti, éppúgy, mint a bankok, hogy zálogba adják neki a házukat és az autójukat. Ezt nevezem tökéletes üzletnek. Egész életében előrelátás jellemezte. Mely előrelátást az öreg ajánlotta nekik is, Róbertnek és Mironnak… Állandóan tömte a fejüket, meg kellett tanulniuk a rendszer felépítését és módszereit, mely huszonöt év alatt egyre hatékonyabbá és biztonságosabbá vált ‒ egy sötét, sikamlós és bűzlő szövevényekkel teli történet volt ez, melyet atyáskodó, paranoiás hévvel hadart el. Mintha arról akarta volna meggyőzni őket, hogy társuljanak hozzá, ami persze csak futó benyomás volt, Ördög, hisz folyton hazudik, hogy elárulja és bagóért megvegye az embert. Ne hallgass rá, mert veszélyes. Könnyen lehetséges persze, hogy csak az önbizalmát akarta növelni, azonfelül a feleségén kívül mások előtt is hencegni akart, tisztázva, másfelől meg is erősítve a saját mentségeit. Egyébként kötekedő és gyanakvó is volt, s miközben folyton gyötörte az agyukat a pipa bagót sem érő tanításaival, folyton macerálta is őket, újra és újra leszedette velük a csempéket, legalább ötször igazítatta a helyükre, míg úgy nem látta, hogy egyenesen állnak. Vízszintezővel és függőónnal is ellenőrizte, amiket a Parkinson-kórtól remegő, korábbi reumáktól eltorzult kezében tartott, és a szürke hályogtól elhomályosult, zavaros látásával méregette a helyzetet, nohát, legalább addig használja a szemét, amíg lehet, remélve, hogy egy szép napon, amikor lesz rá ideje és pénze, meg tudja műttetni majd, miután rendbe hozatta ezeket a lakásokat, s megszabadul végre a nagy gondtól, és így nyaggatta és gyötörte őket tovább, mint egy lókupec, a mennyezet-, ablak-, ajtódíszítésre szolgáló gipszkartonokkal, hogy milliméteres pontossággal illesszék a helyükre, hogy minden megfeleljen az ő elmebeteg elképzeléseinek, mely elmebaj mellesleg fokozatosan bontakozott ki előttük, a munkában való előrehaladással párhuzamosan. A festés során a falakon széltében és hosszában a piros, kék, zöld és sárga színek tónusainak három árnyalata rajzolódott ki, melyeket a falakba süllyesztett, kilencvenhat darab, szintén piros, kék, zöld és sárga színű üveglapos lámpatestekhez igazítottak, a lámpák fényerőszabályzós kapcsolóra voltak kötve, így a helyiségekben négyfokozatú fényerősség közül lehetett választani, ahol aztán bárki könnyen válhatott egy sokszínű rémálom foglyává.
–
Hallottam én ezt-azt, Ördög, de el sem tudtam volna képzelni, mi rejlik ebben az emberkében. Az öreg, azon túl, hogy bevezette őket az uzsoráskodás művészetébe, kegyeskedett megtanítani nekik valami olyat is, aminek valóban mindketten hasznát vehették volna: hogyan szerezzen magának az ember olyan nőt, akiben bízhat, és aki mindenben a segítségére van? Eugenia például, az öreg kicsikéje, hidd el, Ördög, hogy mindenben engedelmeskedik a férje szavának, s egyébként is amolyan tűzrőlpattant fajta, de ilyen nőt nem lehet minden bokorban találni, s az öregnél is a kezdetek kezdetén más volt a helyzet. S el is mesélte nekik, hogy hallják, hogyan ment ő is fejjel a falnak, s hogyan jött meg végül az esze. Az első felesége egy rakás szerencsétlenség volt, valóságos csapás, aki Eugenia néninek a kisujjával sem ért fel, s nézd csak, mondta Miron az Ördögnek, ott, kinn, Eugenia hogyan szaglászik, ugrándozik s gyűjtöget, mint egy csóka, hogyan tesz rendet s raktároz el mindenféle kacatot, dobozokat, papírokat, kartonokat, de még az üres cigaretta dobozokat is, figyelj rám, Ördög, és jegyezd meg, ez a nő is bolond, akárcsak a férje, mind a kettőnek teljesen elment az esze. Auraş bácsi pedig mintha csak megerősíteni kívánná Miron megállapítását, öklével verni kezdte a mellét: ebből a házból nem jut ki semmi az én tudtomon kívül, noha korántsem volt ez mindig így, tette hozzá, hisz az első felesége az ő idegeit is megette…
—-Épp fordítva volt, ő tette tönkre a felesége életét, mondta Miron az Ördögnek, azt hallottam, hogy megölte. Ahogy hallod, s míg élt, megvonta a kenyeret is a szájától, ha vitája volt vele. Ha így is tett, nem ő lenne az első, s nem is az utolsó. Tele a világ ilyen veszedelmes alakokkal. Azt mondja az öreg, öt évig húzta a nővel, de folyton nyomorogtak, s hiányt szenvedtek mindenben, mire Miron, hát nekem mondod, Auraş bácsi? Ha egy nőnek viszket a feneke, s a maga feje után megy, főleg, ha még szabad kezet is ad neki az ember, akkor magával ránt a mélybe. Iszákos volt, mondta az öreg, mire Miron, aha, hát az a legrosszabb. Miron az öreg nótáját fújta, s álmélkodást tettetett, amikor az így folytatta: s egész nap csak henyélt, aha, nem tartott ki a ház mellett, ami Róbert számára roppant szórakoztatónak tűnt: a kifejezés bosszantotta, hogy a nő kitartott vagy sem a ház mellett, mintha egy futballcsapat mellett kellett volna kitartania, de Miron tudta, hogy az ilyesmivel nem lehet viccelni, amikor egy asszony nem marad a tűzhely mellett, az olyan, mintha az ördög vinné el azt a házat. Akkor mást nem tehet az ember, mint hogy megy, amerre lát, vagy felköti magát, vagy kitekeri az asszony nyakát. Nem igaz, Auraş bácsi? Meglepő, hogy olyan sokáig húztad vele. Azt gondoltad magadban, hogy észhez téríted, kérlek szépen, adtál neki egy esélyt, megpróbáltad, de utána már láttad, hogy nincs visszaút. Igen, feltette magában, hogy megszabadul a nőtől, de nem akárhogy, fűzte hozzá az öreg. Azért is húzta olyan sokáig. Azaz hát el akarta hagyni a nőt, de ha a fejét is vették volna érte, akkor sem engedte volna, hogy valaki más elvegye. Hogyhogy, Auraş bácsi? Mit érdekelte volna az már kelmedet? Hogyne érdekelt volna, figyelj ide, te fiú, úgy éreztem, mintha szeget szúrnának a szívembe, ha arra gondoltam, majd valaki más nyakában látom lógni. Örökre véget kellett neki vetni. Micsoda, Auraş bácsi, hát tényleg meg akartad ölni? Ez még az a pillanat volt, amikor Róbert és Miron visszakozhattak volna, mintha el sem tudnák hinni, noha Miron hallott valami pletykákat, s a beszélgetőpartnerük sem volt szégyellős, sőt még tetszett is neki, hogy bevallhatja, hiszen sosem kellett beismernie a tettét ügyészség vagy bíróság előtt, és igazából miért is tenne magának szemrehányást, amennyiben csak így tudott megszabadulni a pokoltól, mire Miron súgva, Ördög, vedd észre, és reszkess, hogy mi lakozik ebben az apró emberben, hát persze hogy megölte, ha egyszer más lehetősége nem volt, végül is nem zárhatta kolostorba vagy börtönbe. Egy jól megérdemelt, életfogytiglanra szóló ítélet, jól mondod, Auraş bácsi. Hallod, Ördög, Isten, aki az asszonyt a nyakába sózta, adott egy jó gondolatot is a férfinak, hogyan szabaduljon meg tőle úgy, hogy gyanúra ne adjon okot. Hát persze, miért, talán azt hitted, hogy fejbe vágja egy fejszével, aztán feladja magát a rendőrségen? Legyen a fazék befedve, senki se lássa, mi fortyog benne, értjük mi ezt, Auraş bácsi, s még ha aranyat is szarik az ember, akkor is gondoskodnia kell róla, hogy ne hulljon szemét abba a fazékba.
—-Azonban a terv gyakorlati kivitelezéséhez még egy évet kellett várnia, addig pálinkával teli üvegeket tartott egy kulcsra zárt szekrényben, amelyhez a nőnek elvileg nem szabadott volna hozzáférnie, de mivel nagyon szerette megöntözni a gégéjét, a férfi gyanította – s épp ezért türelemmel is várt –, hogy egy napon a nő másolatot csináltat majd a kulcsról, hogy legyen mivel nyitogatnia a szekrényt, amíg a férfi odavan dolgozni a Kombinátban. A férfi ugyanis a Kombinátban dolgozott, s míg ő naponta ingázott, addig a nő otthon ült, mint egy cafka, esténként pedig, amikor hazaért, mindig hullarészegen találta, jóllehet egy ideje már nem adott pénzt a kezébe, hogy ne tudjon italra költeni. Nevetségessé tette a férfit a világ szemében, mindenki tudta, kivel osztja meg a keserű életét, a szomszédok közül egyesek nevettek rajta, mások sajnálták, hogy micsoda átokfajzatot tart a házában Auraş bácsi, s milyen nagy dolog, hogy mégsem hagyja el, de hiszen az ő asszonya, s nem tudna olyan lelketlenséget elkövetni, akár akarja, akár nem, ha őt adta neki az Isten, akkor végig kell vinnie a keresztet. De minden rosszban van valami jó, hiszen ezek a szomszédok jók lesznek majd tanúnak. Auraş bácsi, hát mi nem jutott neked eszedbe: tett egy üveg mérget a pálinkás üvegek közé, formára, színre egyformát a többivel, onnantól kezdve pedig még egy hetet sem kellett várnia. Hihetetlen, Auraş bácsi, megmérgezted azt a szerencsétlen asszonyt? Milyen szerencsétlen asszonyt? – kiáltott föl egyszerre az öreg és Eugenia. Könnyű volt leolvasni az arcukról egyfelől a lenézést a helyzetet nem ismerő két ember iránt, másfelől az elégtételt, hogy újra átélhették megszabadulásuk győzelmi pillanatait, mely lehetővé tette az egybekelésüket. Az asszony beleesett a férfi kelepcéjébe, és ivott a méregből. Csakhogy nem annyit, amennyit kellett volna. Este, amikor Auraş bácsi hazament a munkából, még lélegzett. Ha a sorsára lett volna hagyva, talán még magához tért volna, s mind a mai napig a férje pénzén és életén élősködne, ám a férjnek támadt egy mentőötlete. Mi az ördögöt műveltél vele, Auraş bácsi? Nehogy azt mondd, hogy elvágtad a torkát, tettetett ijedtséget Miron, miközben odasúgta Róbertnek, ez a manó bármire képes, az ördög is megijedne tőle, mire Róbert, hát hová hoztál te engem, hogy az ördöggel szűrjük össze a levet?, mire Miron, nyugi, csak nem lehetett az öreg annyira tökkelütött, hogy elvágja az asszony torkát, hogy utána életfogytiglant kapjon. Hallgasd csak, Ördög, mennyi esze volt ennek: csinált néhány zsákocskát homokkal töltött zokniból, s ezekkel ütötte sorba az asszony szívét, máját, tüdejét, gyomrát, lépét, ízekre zúzta a belső szerveit, anélkül hogy egyetlen véraláfutásos nyomot is hagyott volna, mígnem már lélegezni sem hallotta, s akkor végre tudta, hogy befejezte a munkát.
—-Másnap, kora hajnalban, a sötétben elindult dolgozni a Kombinátba. A városon kívül kiállt az útra, és leintett egy autót, hogy az autóbuszban ne lássák a szomszédok és az ingázó munkatársai, hogy otthonról jön. A fazekat be kell fedni, majd Piteşti-en, a rokonainál maradt néhány napig, hogy a dolgait intézze. Amikor hazaért, olyan állapotban találta az asszonyt, ahogy az várható volt, s amilyet kívánt magában. Már bűzlött, Ördög, rothadni kezdett az asszonya, a szemei szétloccsantak és kifolytak végig az arcán, az ágyon, az ágyneműn, a padlón és a falon, fürkészve és keresve az egész házban az ő drága férjecskéjét, aki megölte.
—-Akkor a férfi végre kihívhatta a rendőrséget és az ügyészt, hogy megállapítsák: a felesége abban a szekrényben matatott, ahol a férje kulcsra zárt ajtók mögött néhány üveget tartott, és ivott az egyikből, amely egereknek való mérget tartalmazott, mert azt hihette, hogy pálinka, de az sem kizárt, hogy öngyilkosságot követett el. A nő szenvedélybeteg volt, alkoholista, s az összes szomszéd tudja, és tanúvallomást is tehetnek, hogy addig ivott, míg el nem terült a földön, csakhogy ez egyszer nem tudott fölállni többé…
—-Az öreg lihegve beszélt, s végig a sarkukban volt, miközben dolgoztak, egyik székről a másikra költözve, hogy pihentesse a dagadt lábait. Valami súlyos betegsége van a lábának, Ördög, suttogta Miron, az Isten a lábát is elvette, nemcsak az eszét, majd hallották, ahogy az öreg azt sziszegi, az ő lelkiismerete nyugodt, igen, ha az Isten a hátára varrta azt a nőt, akkor Isten adta a feloldozást is, hogy megszabaduljon tőle.
–
Kirilla Teréz fordítása
–
[Részlet a hamarosan megjelenő azonos című regényből. Eredeti kiadás: Cronicile genocidului, Editura Polirom, București, 2012. A könyv 2012-ben elnyerte az „Augustin Frățilă” rangos román irodalmi díjat.]
1 Az értelem és lelkiismeret szava – Argeși Újság