Az olvasó gyakran feltette magának a kérdést, és továbbra se szűnt meg kérdezősködni, hogy mi a receptje például egy történet megírásának. Néhányuk, a papírlap világosságától vonzva, úgy érzi, lenne mondanivalója, ha képes volna papírra vetni néhány egymással összefüggő dolgot. Néha egy könyvet olvasva valósággal az volt az érzésük, hogy jobban meg tudták volna írni, mint maga a szerző, és harminc percig vagy talán egy egész estén át tartó önbizalomtól ösztökélve rávetik magukat a papírhalomra és a tintásüvegre. Az első sortól a csökönyös toll megmakacsolja magát, és az önbizalom elillan.
—–Mi hát az írás? Valami talány?
—–Tán az is, de valami valamiképp mégiscsak. A nagyon intelligens és képzett emberek, némelyikük nagy szónok, akik jártasak a szavakkal és a gondolatokkal való bánásmódban, semmit sem tudtak leírni az átkozott fehér lapra – vagy ha mégis sikerült megtölteniük az oldalt írásjelekkel, és elolvastad, nem ismertél már rá sem az intelligenciájukra, sem a műveltségükre, sem a tehetségükre. Abból, hogy egyesek tudtukon kívül szépen írnak, mások pedig, iskolázott és tanult emberek, egy rendes mondatot sem bírnak megírni, arra következtettek, hogy az írás tehetség dolga, és hogy az emberrel együtt születik, akárcsak az illat a virággal. Valóban, miért van a bazsalikomnak bazsalikomillata, a sónak meg sóíze?
—–Az írás azonban nem mindig adomány, ami nem tudni, hogyan jön. Ellentétben azzal, amit tartanak róla, sok esetben akaraterő és konokság eredménye is. Nem lehet talán remekművet létrehozni puszta elhatározásból, de vajon hány írásmű örvendhet ennek az ítészenként és koronként változó minősítésnek? Kilencvenvalahány százaléka mindannak, amit írnak, nem gazdagítja különösebben sem a lelket, sem az elmét, de helyettesíti azt, ami mindig megírható és kinyomtatható, mint egy havanna helyett szívott olcsóbb dohány. A könyvhöz szokott olvasónak olvasmányra van szüksége, az olvasmány pedig, az ember legártatlanabb szenvedélye, egy szükségletet elégít ki. Az idő nem vész kárba – bármilyen olvasmányból, a legjelentéktelenebből is, az olvasó csak marad valamivel.
—–Azt lehetne válaszolni az olvasónak, aki írni akar, hogy írjon! Írjon, ahogy a kedve tartja, és ahogy egy levelet írna meg a szerelmes félénksége nélkül, akit visszariaszt a papírlaptól való iszonyat. Ahhoz, hogy írjon, olvasnia is kell, viszont nyugodtan és figyelmesen, elgondolkodva és mérlegelve tegye. A legtöbb olvasót rendesen magával ragadja a történet sodra, és szem elől téveszti a szavakat és mondatokat, amelyekből az elbeszélés áll: azaz a mesterséget. Kezünkben ceruzával olvasni jó módja a tanonckodásnak.
—–Vannak írók, akik azáltal képezték magukat, hogy mindent kivonatoltak, amit csak olvastak, vagy egyszerű történeteket fordítottak, melyekből megtanulható, hogyan ragadható meg és vihető végig egy téma. Kérdés, vajon az íróvá válás öröme kárpótol-e néhány évnyi küszködés kínszenvedéséért.
—–Egy ugyancsak javasolt eljárás azoknak a könyveknek az utánzása, amelyek tetszettek nekünk. Az újabb keletű irodalmak a latin és görög szerzők szabadabb vagy szolgaibb utánzásával kezdődtek, és maradandó könyveket hagytak ránk, amelyeket ma is olvasunk, gyakran szívesebben, mint az akarva-akaratlanul szintén többé-kevésbé utánzott frissebb írásokat.
—–Olvasóink figyelmébe ajánlanánk egy gyakorlatot, amely úgy tűnik, bevált – a bármilyen apró, megélt események napi feljegyzését. Akik eseményeket rögzítenek, történetírók lesznek. A magánnapló, ahogy nevezik, a legjobb tanítómestere az írni vágyó olvasónak. Lassanként megtanítja arra, hogy kiteljesedjék, hogy keresse és megtalálja a megfelelő szavakat, melyek jobbak más, a gondolathoz kevésbé illő szavaknál, hogy hajlékonnyá tegye a mondatot, hogy el tudjon kezdeni és be tudjon fejezni egy történetet.
—–A lényeg az, hogy tudd, miként kezdd el, miután pedig elkezdted, tudd folytatni, és miután folytattad, tudd befejezni…
(1943)
Dankuly Levente fordítása
