Feküdt s fordult egyet az utcasarokban Dezső. Éhes volt, mint a farkas. Tarisznyájából elővett egy darabka kolbászt, s kenyércafatokkal azt ette. Kihalt volt a környék. Ez jót tett neki. Nem aludta ki magát. Már hajnalban fent volt. Tarisznyája mellett ott hevert az üveg bor. Meghúzta. Jólesett neki. Valamit kiagyalt, mit is tehetne a nap folyamán. Zolival találkozni sem akart. Összevesztek. Pedig jó cimborák voltak azelőtt.
—-Dezső be akart menni a szállóba. Csak egy kicsit szétnézni. Nem szándékozott ott napokig időzni. Fogta magát és ment. Mikor megérkezett, az emberek fel-alá járkáltak. Leült, és egy füzetet vett elő. Írni kezdett belé. Vázolta az utóbb vele történteket. Meg leírta az érzéseit és gondolatait. Aztán vacsorázott. Reggel, amint felkelt, fogta a szatyrát, s ment a szokásos csavargóútjára. Egy bőrfejű belekötött az utcán. Rögtön felfigyelt erre egy rendőr.
—-– Miért kötött bele ebbe az emberbe? – kérdezte a bőrfejűt.
—-A bőrfejű csak hallgatott.
—-– Elkezdett lökdösni! – így a hajléktalan.
—-– Igaz ez? – kérdezte a rendőr.
—-– Én nem lökdöstem – s közben a zsebébe nyúlt. Egy kést vett elő.
—-Hirtelen odébb lökte a rendőrt, hogy az hanyatt esett, s a hajléktalant hasba szúrta. Majd elfutott. A rendőr pár pillanat után magához tért, és a hajléktalanhoz sietett.
—-– Tartson ki, azonnal hívom a mentőket.
—-A hajléktalan lihegett, rosszul volt nagyon. Nemcsak a mentők, a rendőrök is megjöttek. A hajléktalan zsebéből kiesett a füzete s a tolla. Őt elvitték a mentők. Az egyik rendőr kezébe került a füzet. Belelapozott. Ez állt benne:
—-„Harmadnapja éhezek. Kopog a szemem az éhségtől. Zoli megint átvert. Azt mondta, megadja az ötezer forintot, de nem lett belőle semmi. Nem is számítok többet rá. Az egészségem sem a legjobb. Iszonyatosan ég és fáj a gyomrom, talán az éhségtől. Szerintem az idegeimmel is baj van. Zoli mindig kikészít. Számolgatom a napokat. Egyik rosszabb, mint a másik. Csak a reménység tart életben. Mikor ettem már utoljára egy finom szendvicset? Az embert sehol nem hagyják nyugton. Elzavarnak a bokrok, házsarkok mellől is. Elviselhetetlen ez az élet. Más már régen kicsinálta volna magát. De nekünk hajléktalanoknak ezt tűrnünk kell. Zavarosak a gondolataim. Megjelenik bennük mindenféle badarság. Ha Zolit még egyszer látom, esküszöm, megölöm. Néha már azt sem tudom, jól vagyok-e vagy nem, csak úgy vagyok. Hogy baszhat ki egy emberrel egy ilyen világ, a huszonegyedik századi? Sokszor fejre állok az italtól. Örülök, ha két nap után egy kis pörkölthöz jutok, tejet vagy kakaót ihatok… Az nekem nagy öröm! Milyen régen ettem téli szalámit! Friss, házi kenyeret… Paprikát, paradicsomot, tejfölt és így tovább… Sokat fázom, néha az orromat fújom… A szállón folyton lopkodnak. Utálok ott maradni. Szinte elkergetnek onnan. Ilyen az élet. Agyamban sok bogár van. Nem tudok túllépni a problémákon. Már pszichológusra is szorulok. Romlik a mentális állapotom. A szociális munkások nem tesznek meg mindent. Figyelembe se veszik az embert. Szerda: reggel kelek egy utcasarkon, s elfogy a borom. Dél: sokasodnak agyamban a gondolatok. Rágyújtanék, de nincs mire. Kölcsönkérek az egyik barátomtól. Egy pár szálat ad csak. Elvagyok azért vele. Délután: rendőrök jelennek meg bizonyos hajléktalanok társaságában. Este: olyan éhes voltam, mint a farkas. Egy tál pörköltet meg is ettem. Vérré vált bennem.” Itt megszakad a kézirat.
—-– Szegény – mondta a rendőr –, nem leányálom hajléktalannak lenni. – Aztán eltette a füzetet meg a tollat, beszállt a rendőrautóba, és elhajtott.
Zoli
Az öregasszony feküdt. Mellette a fia, aki már nyugdíjas volt. Mindennel, amivel csak tehette, ellátta. Most éppen egy csomag kekszet bontott ki neki. De már alig bírta a fogával harapni. Zoli az anyja kedvében próbált járni.
—-– Anyám, most el kell mennem a városba.
—-– Mikor érsz vissza?
—-– Nem soká. Be kell vásárolnom.
—-– Igyekezz haza!
—-– Igyekszem.
—-Azzal felöltözött, s elindult a városba. A terve az volt, hogy felkeresi papismerősét. János Atya régóta ismerte Zolit. Hogy fog majd örülni neki! Közben persze bevásárolt. Majd bement a plébániára. Egy kedves titkárnő fogadta.
—-– Hol találom János Atyát?
—-– Fent van, nyugodtan kopogtasson be.
—-– Köszönöm.
—-Zoli felment. Bekopogtatott.
—-– Tessék! – szólt ki hangosan az Atya.
—-– Zoli vagyok!
—-– Ja, gyere csak be!
—-Belépett. Az Atya épp egy könyvet forgatott a kezében.
—-– Miben segíthetek?
—-– Megengedi, hogy leüljek?
—-– Persze, tessék! – majd az Atya letette kezéből a könyvet.
—-Zoli leült. Kifújta magát, sóhajtott egyet, s elkezdte:
—-– Az anyám nagyon beteg. Fekszik egész nap. Szerintem már a végét járja.
—-– És én miben segíthetek?
—-– Talán abban, hogy megmondja, mit tegyek. Imádkozzak Istenhez?
—-– Igen, ez kétségtelen.
—-– Szóval imádkozzak? – tűnődött el Zoli.
—-– Igen. Minden este mondj el tíz Miatyánkot.
—-– Rendben, megértettem.
—-– De ez az élet rendje. Ha nagyon öreg, nem éli túl.
—-Zoli bólogatott.
—-– Csak ennyit akartam.
—-– És te? Jól vagy?
—-– Persze. De én se mindig.
—-– Mi bajod van?
—-– Ideges és frusztrált vagyok.
—-– Imádkozz néha magadért is.
—-– Jó, akkor megyek…
—-– Isten áldjon – s kezet fogtak.
—-Zoli hazatért. Lepakolta a szatyrokat. Odament az anyjához.
—-– Hogy vagy?
—-– Egész jól.
—-– Az a lényeg.
—-Zoli behozott neki egy kis kekszet. Mikor az est leszállt, elkezdett imádkozni. Úgy, ahogy a pap mondta. Másnap az öregasszony már korán reggel rejtvényt fejtett. Zoli nem hitt a szemének, amikor meglátta.
—-– Anyám!
—-Az öregasszony egyértelműen jobban érezte magát. Zoli ezt az imádkozásnak tudta be. Sokkal jobb kedvűnek is látszott. És nagyobb étvággyal evett. Zoli alig győzte készíteni a szendvicseket. Ő is nagyon boldog volt. Próbált anyja kedvében járni.
—-– Kérsz valami igazán finomat?
—-– Egy francia krémest megennék.
—-– Jó, hozok akkor azt.
—-Zoli elment vásárolni, de persze a paphoz is benézett. Az éppen ráért.
—-– Atyám!
—-– Zoli! Mi a helyzet?
—-– Képzelje, az anyám jobban van.
—-– Örülök neki.
—-– Imádkoztam este, s reggel jókedvűen ébredt.
—-– Akkor folytasd az imádkozást!
—-Egy keveset beszélgettek még, aztán elbúcsúztak. Mikor Zoli hazaért, az anyja mozdulatlanul feküdt.
—-– Anyám! – s megnézte a pulzusát.
—-Kihívta a mentőket, de már nem tudtak segíteni rajta. Zoli zokogott.
—-– Hát ezért imádkoztam?
—-Elvitték a hullát. Zoli meg anya nélkül maradt. Most már nem kell élelmezni a másikat. Korán lefeküdt, Bibliával a kezében.
–
–
