„A csavargó angyal…”

Dimitrie Stelaru olyan író volt, aki szeretett önmagáról vallani, életműve – költészete, prózája, színműírása – a valós élet különféle eseményeit, valamint egyéni létmódjának számos helyzetét örökíti meg. Közvetlenül ír önmagáról Az istenek egerésznekben (1968)[1], mely költészetén kívül az egyetlen könyv, amelynek sikerült magára vonnia a kritika figyelmét. Ez várható is volt egyébként, ugyanis a korszak – amiként az utána közvetkező is – fokozott érdeklődést tanúsított a szerző életrajza iránt.

Az emlékirat, amely időrendben, epizódszerűen számol be annak az időszaknak az eseményeiről, amely valahol a 30-as évek második felében kezdődik és a fegyverszünet kihirdetésének pillanatában ér véget, a személyes történet eposza. Egy sajátos rögeszme (az éhség) jegyében történő váratlan berobbanása egy olyan lénnyel ismertet meg bennünket, akinek a megjelenése mintha Chaplin vagy Raj Kapoor filmekből bontakozna ki: „Mezítláb, ülepén kiszakadt, de három réteg újsággal eltakart nadrágban, gomb nélküli, kifakult mellényben, és csupán egy szál ingben, porosan […]”. Téved az, aki ebben „stratégiai” megfontolásokra építő, önreklámozó kitalációt vagy akár túlzást gyanít. Visszaemlékezéseiben Vlad Muşatescu egy igen beszédes jellemzését nyújtja annak a módnak, ahogy a költő a 40-es évek elején élt:

„Egyszer, esteféle, a kuckónkba [ahol Ion Vladdal együtt korrektorként dolgozott a Curentul literar-magazinnak] egy különös, valójában káprázatos alak toppant be. Nem túl magas, de nem is alacsony, vérmesen komoly, lángolóan szikrázó szemekkel, se szó, se beszéd, mint akit parittyából lőttek ki, Ion Vladhoz rohant, elkeseredetten megölelte, és sírós hangon galagyolni kezdett:  

– Testvér, vedd elő az üveget, ne kínozz, mert mindjárt végem!…

Nem volt titok előttünk, hogy Ion Vad időnként még fel-felhajtott némi zöldet. Nem párizsi zöldet, hanem menta pálinkát, egy akkoriban népszerű és olcsó italt. De honnan tudta ezt a betolakodó is?

Ion Vlad, amúgy nagylelkű ember, meghatottan, szinte remegve, mégis kissé erőszakosan leültette egy székre az asztalhoz, ahol a rajzát készítette a színházi rovat számára, és barátságos hangon lecsillapította:

– Drága ember, nyugodj meg! Az üveg a szekrényben van… De enni ettél-e valamit?

– Semmit! – válaszolta ez az eresztékeiben meglazult bábu. – Két napja… Egy fityingem sincs, egy árva garasom se, le vagyok égve, Vlad testvér! Egyelőre adj inkább egy korty zöldet, ne hagyj…

A szobrász és grafikus Vlad nem hagyta. Hozzám fordult, mert tudta, hogy mindig tartogatok az íróasztalfiókban valamicske kenyeret meg egy darab száraz sajtot. Aztán ő is elővett a ruhája zsebéből egy kékké vizenyősödött hagymát és néhány gerezd fokhagymát, majd megterített a „haldoklónak” egy kézügyben levő újsággyűjteményből kitépett papírlapon. Csak miután látta, hogyan habzsol éhes juhászkutyaként a befurakodó, szétőrölve fogai közt a hagymát és a száraz kenyeret, szánta meg és vette elő a zöld mentás üveget. […].

[…] vagy félóra múltán könnyes szemekkel, révetegen ránk nézett, holtfáradtan ásított, és könyörögve megkérdezte:

– Nem tudnának elaltatni valahol? Esem össze a fáradtságtól!…

Azonnal felajánlottam a hálószobámat. A szerkesztőségi szobácska melletti fürdőt. Ahol a helyhiány miatt a kádban elraktározott újságokon aludtam. […].

Miközben elszállásoltam a fürdőszobában, a költő előhúzott a mellénye belső zsebéből két szakadt és elrongyolódott könyvecskét [Abrakadabra és A fájdalom magasztalása[2]], a kezembe nyomta, s nem mulasztotta el felhívni a figyelmem:

– Az utolsó példányaim! Olvasd el őket, amíg felkelek… De el ne felejtsd, ha te is költő vagy, ahogy Ion Vlad mondja, és költs fel két óra tájt! […].

Pontban kettőkor besurrantam az odúba, ahol a költő aludt. Nem aludt! Kivette a kádból az újságkötegeket, a mosogatólé áztatta csempepadlóra hajította, és a fürdőkád alján az ingét meg a harisnyáját öblítette.”[3]

Ugyanezzel a bámulatos egzisztenciával, bizarr magatartásmóddal találkozunk Eugen Lovinescunak ugyanezen időszakból keltezett Egy új költői világ című írásában:

 „Vagy két évvel ezelőtt arra eszméltem, hogy  egy árnyszerű ember áll a lakásom ajtajában […] […]. A dolgozószobában az emberek és a fény jelenléte kellemetlenül érintette, mint egy éjjeli madarat, amely óvatlanul berepült az ablakon; kövérkésen és hamuszürkén egy szék peremébe kapaszkodik, ahogy egy denevér akaszkodna a mennyezeti gerendába; néhány kérdésre tagolatlan mormogással válaszolt, elutasító mozdulatokat téve. Kértem, vegye le a ballonkabátját; úgy szorította magához mindkét kezével, mint valami kincset, miközben ismét számomra érthetetlenül mormogott.

[…]. Úgy maradt vagy két órán át […]. A társaság kezdett visszavonulni, és ő még mindig a könyvszekrény polcaihoz tapadt. Miért jött rejtélyes látogatóm? Nem tudhattam. Miért nem távozott? Nem sejthettem. Már kevesen voltunk, amikor végre elhatározta, hogy kiszakadva magábavonultságából közeledjen hozzánk.

– Azt kérdezte, miért nem vettem le a kabátomat? Íme, miért nem – mormogta, miközben kigombolta…

Alatta semmi, semmilyen ruha, csak egy ronggyá foszlott ing.

A denevér alig pottyant le a dolgozószoba mennyezetéről, én alázuhantam a tömbház összes nyolc emeletéről; még soha nem láttam ehhez fogható mutatványt. Hívtam, hogy másnap látogasson el hozzám; de nem jött mintegy hat hónapig, vagy talán egy évig.”[4]

Az istenek egerésznek elénk tárja és – ahol a helyzet megkívánja – magyarázza e személyiség történetének pillanatait, aki elhagyva Turnu Măgurelét, gyerekkora városát, a fővárosba utazik, hogy sorsát törekvései mértékének megfelelően alakítsa. A kalandot a szeszély irányítja: folyamatosan ingázik a megélés felfokozott, lázas szenvedélye és a kudarc színekben gazdag kilátása, a különféle természetű depressziók közt. A csavargó a mezőn alszik, lopott szőlővel, mások tányérán hagyott maradékokkal táplálkozik, poggyászt szállít az Északi Pályaudvaron. A kapott pénzből megnyiratkozik és -borotválkozik a borbélynál, ruhát vásárol, amelyet később az éhség nyomására régebbiekre cserél. A pályaudvaron alszik, a harmadosztályon, a Ştirbei-palota mellett, a félemeleten a Curentul című napilap épületében, amikor pedig van valami a zsebében, ki-kibérel egy szobát: Ferentari-ban, Banu Mantában, a Vânători utcában. Felkeresi egy barátját (a költő Costelt), akit rávesz, hogy jelentse be a halálhírét az újságban. Elutazik a tengerpartra, ahol öngyilkosságot kísérel meg. Visszatér Bukarestbe, és keresi a barátait. Tűzbe hajít egy Mein Kampfot, egy német katona elkeseredésére. Letartóztatják mint katonaszökevényt, ám meglóg. A bombázások elől Călăraşi-ba menekül, de aztán visszatér a fővárosba.

A családjával való kapcsolata elhidegült. Az édesanyja („az örökös kérdésével, mit csinálok, hogy sehogy sem találom a helyem”), amikor megkapja a táviratot, hogy fia a halálos ágyán fekszik, tudni akarván, mi történik, elküldi hozzá „egy szívtelen unokafivérét”, aki távozásakor egy vasat sem hagy neki. A mostohaapja – akiről egy, hatéves korában történt eset felidézése kapcsán tesz említést – szörnyetegként van bemutatva: azzal bünteti a gyereket, hogy fogpiszkálókat döfköd a körmei alá, vagy a hátára nyomja az izzó vasalót.

Ehhez hasonló beszámolók, amelyekben a rendkívüli keveredik a képzeletbelivel, lépten-nyomon előfordulnak a szövegben. Ékesszóló példája ennek az a mozzanat, amikor Stelaru, miután tudomást szerez arról, hogy a barátját, a költő Claudiu Moldovant letartóztatták és halálra ítélték, felhívja a börtönparancsnokot, és az igazságügy-miniszternek adva ki magát utasítja, hogy az elítéltet bocsássák szabadon – ami meg is történik.

Az istenek egerésznekben találunk azonban elegendő hiteles beszámolót is, némelyikük lefegyverző őszinteségről tanúskodik, mint amilyen a tetvetlenítés jelenete, vagy azok a gondolatok, amelyek a „Maria Filotti” színházban törnek fel belőle Az ügyvédek nélküli város előadása közben, melynek bevételeit átengedték neki: „Lent, a színen Maria Filotti térden állva könyörög Ion Iancovescu ügyvédnek. Radu Beligan rongyokban az esküdtszék döntésére vár […]. Ninetta Gusti, Erastia és mások… /[…]/ Maria Filotti ismét térdre borul a darabbeli ügyvéd, Iancovescu előtt. Nekem térdelt le? A páholyból nézem Gionnal, az előadás kezdeményezőjével. Szégyellem, amit eddig nem fedeztem fel, a szellemi lustaságom. Szégyellem a színészek ragyogását, amit a nevemet viselő jelentéktelen emberre pazarolnak.”[5]

A bohémélet nélkülözései arra kényszerítik, hogy különféle, furábbnál furább személyekkel lépjen kapcsolatba. Florea asszony koldulással keresi a kenyerét a templom előtt, de van egy bőröndje tele kabátokkal, szoknyákkal, selyem holmikkal, női táskákkal, cigarettával és – főleg – pénzzel, „százas, ötszázas papírok”-kal. Xaxa asszony a pénzes zacskókat az inge alatt rejtegeti, és bár gazdag, lelkifurdalás nélkül elveszi egy kuncsaftjától a falábát zálogként a fogyasztásért. A kapzsiságon kívül ezeknek a lényeknek az életét az ital uralja: Xaxa asszony pálinkát iszik és a lányát siratja, aki mindjárt a Jogi Egyetem elvégzése után meghalt; Suditu, a hordár, éjjel elissza, amit napközben a pályaudvaron keres; az első ember, aki a szerzőt Bukarestbe érkezve fogadja, egy merevrészeg szobafestő; amikor dezertőrként letartóztatják, megszökik a cigány őrmester felügyelete alól, ugyanis az illető lerészegedik.

Stelaru is szerette az italt, olyannyira, hogy a rabjává vált. Petre Stoica – aki az egyetemi évek idején „úgy egy évig” (1952–1953) befogadta – a költővel kapcsolatban két teljesen különböző emberre emlékezik:

„Az alkohol okozta rohamok nélküli napokban Stelaru úgy viselkedett, mint egy nagylány. Levegőben ringatózó hópehely a jelenléte. Nesztelenül lépett be az ajtón, nagyon csendesen, macskatappancs-csusszanásokkal, rendre néhányszor enyhén meghajtotta a fejét, majd azt mormolta: »Jó estét, fiúk… Hogy s mint? Hogy s mint?« Megkímélte az olvasásnak szentelt pillanatainkat. […]. Az alkohol uralma alatt zajosan csapkodott. Mérgező gyökerekből és gyomokból font haragos szavai senkit nem kíméltek – legfőbb ellensége azonban a világszerte elterjedt szabadkőművesség volt, ez a valóságos Pandóra szelencéje, amelyből szerinte a világ valamennyi gonoszsága rajzik elő. […]. Egyszer a színész, Vasile Niţulescu kíséretében ütött rajtunk. Négykézláb jöttek be az ajtón, egy-egy citrommal a fogaik közt. Stelarut a totális rombolás dühe kerítette hatalmába. Bicskájával, amelytől soha meg nem vált, nekiesett a paplanomnak, hogy széthasítsa. Könyörgés, tiltakozások. Nehezen hagyta magát rábeszélni: »Paplan, ugyan! mint a burzsujok… Mi az, te költő vagy, vagy burzsuj?… Szégyen… De végtére is?! Mi az ördög, hagyd, hogy széjjelhasítsam a paplanod, kérlek!« Végül is szegény ágyneműm sértetlenül megúszta.”[6]

De amikor józan volt is, számos olyan eset létezett, amely ellentmondott a „nagylány” magatartásnak. Al. Raicu elmesél egy mulatságos történetet abból az időszakból, amelyre az emlékirat utal. Stelaruval a Café de la Paix-ben üldögélnek, amikor is két barátjuk beszól, hogy az Írók Egyesületénél némi segélyre van kilátás. Ezt hallván a „csavargó angyal” óvatosan kisomfordál, majd inaszakadtából futásnak ered, hogy elsőnek érjen oda.[7] Egyébként Petre Stoica is lejegyezte néhány lódítását (bölcsészhallgató volt; megismerkedett Bromfielddel Párizsban) és svindlijét (el akar adni neki egy Pallady-rajzot, amely valójában a saját szerzeménye stb.).[8]

Dimitrie Stelarunak megadatott az az esély – miként eddig is láthattuk –, hogy megbízható barátokat tudhatott maga mellett, akik szinte kivétel nélkül művészemberek. Az istenek egerésznek említést tesz többek közt Ion Vladról, Costelról és a rendező Dardarról. Mindezen kapcsolatok fölött áll természetesen Olivia (Maria-Maria), az első szerelme, a lány, aki úgy „lélekben”, mint sorsában hasonlított hozzá: miután a gazdája (egy konstancai fényképész) elűzte, Bukarestben csatangolt üres zsebbel, ráadásul betegen. Stelaru a Ştirbei-palota környékén találkozik vele, és magával viszi. A pénzből, amit hordárként szerzett a pályaudvaron, kibérel egy raktárféleséget, tetvetleníti magát egy meszesgödörnél, szeretkeznek: „Az élet, amelyről nem tudtam, túlcsordult. Ujjai gyökeret vertek a húsomban, majd kivirágoztak. Levetette a ruháját. Fénnyé vált. Fehér karjaival, fekete tincseivel, mellével belépett a Napba. Maga volt a Nap. A lelkem beleáradt. Soha nem fog a csillagok költészete úgy ringani a tengerben, mint szemeim a szemeiben. Tiszta, szent szimfónia. A meszesgödör egy kétségek nélküli kiterjedéssé változott. […]. / Már nem vagyok csavargó, hordár sem. Álmom is van. […]. Ez a lány […] életet lehelt belém. Zöldellő fává változtatott.” A halál azonban hamarosan szertefoszlatja a tartós boldogság, egy leendő házasság reményét. 

Bertók Beatrix & Kandylu Basac fordítása  

 

[A szöveg a Dimitrie Stelaru és a 40-es évek költészeti paradigmája című doktori értekezés Élet és irodalom fejezetének 1. része.]