Harmadik rész
8. fejezet
Szép nyári hetek kezdődtek ezzel Tony Buddenbrook számára, szórakoztatóbbak és kellemesebbek, mint amilyeneket Travemündében valaha átélt. Kivirult, semmi nem nyomasztotta többé; beszédmódjába és mozdulataiba visszatért a hetykeség és a gondtalanság. A konzul kedvtelve nézegette, mikor Tommal és Christiannal vasárnaponként ellátogatott Travemündébe. Ilyenkor a table d’hộte-nál étkeztek, térzene mellett, a cukrászda ponyvateteje alatt itták meg a kávéjukat, és odabenn a teremben nézték a rulettasztalt, amely körül jókedvű emberek tolongtak, mint Justus Kröger és Peter Döhlmann: a konzul soha nem játszott.
—-Tony napozott, fürdött, sült kolbászt evett borsos mártással, és nagyokat sétált Mortennel: az országúton a szomszéd községbe, végig a parton a magaslati fekvésű Tenger templomához, ahonnan messzire el lehetett látni a tengeren és a szárazföldön egyaránt, vagy föl a kiserdőbe, amely a fürdőszálló fölött terült el, és amelynek legmagasabb pontján a közös étkezésekre hívó nagy harang lógott… Vagy áteveztek a Travén a Priwalra, ahol borostyánkőt lehetett találni…
—-Morten szórakoztató kíséret volt, bár nézetei kissé indulatosak és elítélők voltak. Mindenről szigorú és igazságos ítéletet alkotott, és nagy határozottsággal adta elő őket, noha közben mindig elvörösödött. Tony elkomorodott és megrótta, valahányszor a fiú kissé esetlen, de dühös gesztussal kijelentette, hogy minden nemes hülye és nyomorult; de arra büszke volt, hogy Morten nyíltan és bizalmasan kimondja neki, miről mit gondol, miközben a szülei elől mindezt elhallgatja… Egyszer így szólt:
—-– Ezt még el kell mondanom magának: a göttingeni szállásomon van egy teljes csontvázam… tudja, egy olyan emberi csontváz, amelyet némi drótozás tart össze. Nos, ezt a csontvázat felöltöztettem egy régi rendőr-uniformisba… hah! Remek, nem gondolja? Csak az Isten szerelmére, el ne mondja az apámnak!
—-Tony nem kerülhette el, hogy a strandon vagy a fürdőparkban ne találkozzon gyakran városi ismerőseivel, hogy el ne cipeljék erre vagy arra az összejövetelre és vitorlás kirándulásra. Ilyenkor Morten a „köveken” üldögélt. Ezek a „kövek” az első naptól kezdve állandó szófordulattá váltak kettőjük között. „A köveken ülni”, ez azt jelentette: „magányosnak lenni és unatkozni”. Ha esős nap jött, amikor a tenger széltében-hosszában szürke fátyolba burkolózott, amely teljesen egybeolvasztotta a mélyre süllyedt égbolttal, és amikor felázott a part és víz árasztotta el az utakat, Tony így szólt:
—-– Ma mindkettőnknek a köveken kell ülnünk… vagyis a verandán vagy a szobában. Nincs más választásunk, Morten, mint hogy előadja nekem a diákdalait, bár szörnyen untatnak.
—-– Rendben – mondta Morten –, üljünk oda… De tudja, ugye, hogy ha maga is ott van, akkor azok már nem kövek!… – Ilyesmit különben csak akkor mondott, ha az apja nem volt jelen; anyjának szabad volt meghallania.
—-– És most? – kérdezte a révparancsnok, mikor ebéd után Tony és Morten egyszerre álltak fel, és távozni készültek… – Hová, hová, fiatalok?
—-– Nos, Antonie kisasszony megengedte, hogy elkísérjem kicsit a Tenger templomához.
—-– Úgy, szóval megengedte? – Mondd csak, Filius fiam, nem volna helyénvaló, ha beülnél inkább a szobádba, és az idegkötegeidet ismételgetnéd? Mindent elfelejtesz, mire visszatérsz Göttingenbe…
—Schwarzkopfné azonban szelíden így szólt: – Diederich, az istenért! Már miért ne mehetne vele? Kérlek, engedd meg neki! Hiszen vakációja van! Hadd legyen neki is egy kis öröme a látogatónkból! – Így aztán elmentek.
—-Végigmentek a parton, lenn, közvetlenül a víz szélén, ott, ahol a hullámverés feláztatja, elsimítja és megkeményíti a homokot, úgyhogy könnyedén lehet rajta járni; ahol apró, közönséges, fehér kagylók hevernek szanaszét és mások is, hosszúkásak, nagyok, opálos fényűek; köztük sárgászöld, vizes tengeri fű a gömbölyű, üreges terméseivel, amelyek pattannak, ha összenyomja őket az ember; és medúzák, egyszerűek, vízszínűek, valamint sárgáspirosak, mérgezők, amelyek megégetik a bőrt, ha fürdés közben hozzájuk ér az ember…
—-– Akarja tudni, milyen buta voltam régen? – kérdezte Tony. – Ki akartam szedni a medúzákból a színes csillagokat. A zsebkendőmben hazavittem egy csomó medúzát és az erkélyen szépen kiraktam őket a napra, hogy elpárologjanak… azzal, hogy akkor majd megmaradnak belőlük a csillagok! Na hiszen… Mikor megnéztem, mi van velük, csak egy nagyobbacska vizes folt maradt belőlük. Volt még egy kis poshadt moszat-szaguk…
—-Mentek, és mellettük ritmikusan morajlottak a hosszan elnyúló hullámok, arcukba csapott a friss sós szél, amely szabadon és akadálytalanul fújt, beburkolta a fülüket és kellemes szédülést, tompa kábulatot okozott… Mentek ebben a nagy, csendesen zúgó tengerparti békességben, amely minden kis zajnak, akár közeli, akár távoli, titokzatos jelentőséget kölcsönzött…
—-Balra szétszabdalt lejtők emelkedtek, sárga agyagból és törmelékből, hasonló formájúak, újabb meg újabb kiugró sarkokkal, amelyek eltakarták a part kanyarulatait. Mikor a part túlságosan köves lett, felmásztak a lejtőn, hogy odafenn a cserjésen keresztül folytassák emelkedő útjukat a Tenger temploma felé. A Tenger temploma kerek pavilon volt, amely nyers fatörzsekből és deszkákból épült, és belső falait feliratok, kezdőbetűk, szívek és versikék borították… Tony és Morten az elrekesztett kis fülkék egyikében, amelyek a tengerre néztek és deszkaszagúak voltak, mint a fürdőház kabinjai, leültek a hátfalhoz illesztett, keskeny, nyersfából ácsolt padra.
—-Mély csönd és ünnepélyes hangulat volt itt fenn, ezen a délutáni órán. Néhány madár csipogott, és a fák halk zúgása összekeveredett a tengerével, amely mélyen odalenn terült el, és kinn a messzeségében egy hajó vitorláit lehetett kivenni. Védetten a széltől, amely mostanáig a fülük körül fütyült, egyszeriben töprengésre késztető csend telepedett rájuk.
—-Tony megkérdezte:
—-– Jön vagy megy?
—-– Tessék? – kérdezte Morten darabos hangján… és mintha mély révületből ébredne, gyorsan azt felelte – Megy! Ez a „Steenbock polgármester”, Oroszországba megy. – Nem szeretnék rajta lenni – tette hozzá kis szünet után. – Ott még felháborítóbb állapotok lehetnek, mint itt nálunk!
—-– Igen? – mondta Tony. – Most megint a nemeseket akarja elővenni, Morten? Látom az arcán. Nem szép magától… Ismert valaha egyet is?
—-– Nem! – kiáltotta Morten szinte megbotránkozva. – Hála Istennek!
—-– Ugye, látja? Én viszont igen. Igaz, egy leányt. Armgard von Schillinget odaátról, akiről már meséltem magának. Nos, ő jobb lelkű volt, mint maga meg én, és alig tudott róla, hogy von van a nevében, füstölt kolbászt evett és a teheneiről beszélt…
—-– Biztosan vannak kivételek, Tony kisasszony! – mondta a fiú buzgón. – De ide hallgasson… maga egy fiatal hölgy, mindent személyes szemszögből lát. Ismer egy nemest és azt mondja: de hiszen az egy rendes ember! Persze… de egyet se kell ahhoz ismerni, hogy az ember mindet elítélje! Mert az elvről van szó, tudja, a berendezkedésről! Lám, erre most hallgat… Ugye? Elég csak megszületnie valakinek, és máris kiválasztott, máris nemesember… aki megvetően nézhet le miránk… akik minden érdemünkkel együtt sem tudunk feljutni az ő magasságukba?… – Morten naiv és csupa szív méltatlankodással beszélt; próbált közben hadonászni, de maga is látta, hogy kézmozdulatai esetlenek, és abbahagyta. De tovább beszélt. Elemében volt. Előrehajolva ült, egyik hüvelykujját zekéje gombjai közé dugta, és jóindulatú tekintetének dacos kifejezést kölcsönzött… – Mi, a burzsoázia, a harmadik rend, ahogy eddig neveztek bennünket, mi azt akarjuk, hogy ezentúl csak az érdemnek legyen nemessége, nem ismerjük el többé a henye nemességet, tagadjuk a rendek jelenlegi rangsorát… mi azt akarjuk, hogy minden ember szabad és egyenlő legyen, hogy senki ne legyen másnak alávetve, hanem mindenki csakis a törvényeknek engedelmeskedjen!… Ne legyenek többé kiváltságok, ne legyen többé önkény!… Legyen mindenki az állam egyenjogú gyermeke, és ahogy nincs többé közvetítő a laikus és a Jóisten között, úgy a polgár is közvetlen viszonyban legyen az állammal! – A sajtó, az ipar, a kereskedés szabadságát akarjuk… Azt akarjuk, hogy minden ember előjogok nélkül versenghessen egymással, és az érdem nyerje el a jutalmát!… De le vagyunk igázva, gúzsba vagyunk kötve… mit is akartam az előbb mondani? Igen, ide figyeljen: négy évvel ezelőtt megújították az egyetemekre és a sajtóra vonatkozó szövetségi törvényeket – szép kis törvények ezek! Sem leírni, sem tanítani nem szabad olyan igazságot, ami esetleg nem esik egybe a dolgok fennálló rendjével… Érti? Az igazságot elnyomják, nem jut szóhoz… és miért nem? Egy hülye, elavult, roskatag állapot kedvéért, amit előbb vagy utóbb, mint tudja mindenki, mégis csak fel fognak számolni… Azt hiszem, maga egyáltalán nem érti ezt az aljasságot! Az erőszakot, ezt az ostoba, nyers, jelenlegi rendőri erőszakot, amely teljesen értetlen minden szellemivel és újjal szemben… De mindettől függetlenül csak egyvalamit akarok még mondani… A porosz király nagy igazságtalanságot követett el! Annak idején, anno tizenháromban, amikor a franciák bevonultak az országba, szólított bennünket és alkotmány ígért… és mi elmentünk, felszabadítottuk Németországot…
—-Tony, állát a tenyerébe támasztva, oldalról nézte a fiút, és egy pillanatra komolyan elgondolkozott azon, hogy Morten vajon maga is segített-e elüldözni Napóleont.
—-– … de azt hiszi, hogy beváltották az ígéretet? Dehogyis!… A mostani király csak szónokolni tud meg álmodozni, ugyanolyan romantikus, mint maga, Tony kisasszony… Mert vegyen figyelembe egyvalamit: valahányszor a filozófusok és költők éppen elvetnek egy igazságot, egy nézetet, egy elvet, mert túlhaladtak rajta, közeledik lassan egy király, aki épp most jut el hozzá, aki most épp azt tartja a legújabbnak és legjobbnak, és azt hiszi, hogy aszerint kell viselkednie… Igen, így működnek a királyságok! A királyok nemcsak emberek, de nagyon is középszerű emberek, mindig mérföldekkel vannak lemaradva… Bizony, Németországgal az történt, mint az egyesületi diákkal, aki a felszabadító háborúk idején bátor és lelkes ifjú volt, mostanára pedig szánalmas filiszter lett…
—-– Igenigen – mondta Tony. – Rendben van. De hadd kérdezzek meg valamit… Tulajdonképpen mi köze van magának ehhez? Hiszen maga nem porosz…
—-– Ó, hát az nem számít, Buddenbrook kisasszony! Igen, a családnevén szólítom, mégpedig szándékosan… sőt tulajdonképpen „Demoiselle” Buddenbrookot kellene mondanom, hogy mindenestül megadjam magának a jogot, amely megilleti! Nálunk vajon szabadabbak, egyenlőbbek, testvéribbek-e az emberek, mint Poroszországban? Korlátok, távolság, arisztokrácia – itt is, ott is!… Rokonszenvez a nemességgel… megmondjam, miért? Mert maga is nemes! Igen, bizony, nem tudta még?… Az apja nagy úr, maga pedig hercegnő. Szakadék választja el magát tőlünk, másoktól, akik nem tartoznak az uralkodó családok köreihez, mint maguk. Egyszer-egyszer pihenésül sétálgathat kicsit a magunk fajtájúval a tengerparton, de ha visszakerül abba a körbe, ahová való, a kiváltságosok és kiválasztottak közé, akkor az ember ülhet megint a köveken – Hangja egészen idegenszerű lett az izgalomtól.
—-– Morten – mondta Tony szomorúan. – Lám, mégiscsak megharagudott, mikor a köveken ült! Pedig kértem, hogy hadd mutassam be…
—-– Ó, Tony kisasszony, már megint mint ifjú hölgy fogja fel a dolgot, túlságosan személyesen! Hiszen én csak az elvet hangoztatom… Azt mondom, hogy nálunk sincs több helye a testvéri, emberies érzületnek, mint Poroszországban… És ha én is személyesen beszélnék – folytatta kis szünet után halkabban, de hangjából azért nem tűnt el a sajátságos izgalom –, akkor nem a jelenre gondolnék, hanem inkább talán a jövőre… amikor majd mint Madame ezmegaz végleg el fog tűnni a maga előkelő világában… a magam fajta pedig ülhet egész életében a köveken…
—-Elhallgatott, és Tony is hallgatott. Nem nézett többé Mortenre, a másik oldalra nézett, a deszkafalra, maga mellé. Elfogódott csend telepedett rájuk, jó sokáig.
—-– Emlékszik – kezdte Morten újra –, hogy egyszer azt mondtam, szeretnék majd föltenni egy kérdést magának? Igen, ez a kérdés az első délután óta foglalkoztat, azóta, hogy megérkezett ide, ezt tudnia kell… Csak ne találgasson! Nem tudhatja, mire gondolok… Máskor kérdezem majd meg, alkalomadtán, nem sürgős, alapjában véve semmi közöm hozzá, csupán kíváncsiságról van szó… Nem, ma csak azt az egyet akarom elárulni magának… valami mást… Nézze csak.
—-Azzal zekéje egyik zsebéből előhúzott egy keskeny, színes csíkos szalagvéget, és várakozást és diadalmaskodást vegyítő arckifejezéssel nézett Tony szemébe.
—-– Csinos – mondta Tony értetlenül. – Mit jelent ez?
—-Morten ünnepélyesen válaszolt:
—-– Azt jelenti, hogy Göttingenben egy diákegyesület tagja vagyok, most tehát tudja! Van egy sapkám is, ugyanilyen színekben, de a vakáció idejére a rendőregyenruhás csontváz fejébe nyomtam… mert itt nem volna szabad mutatkoznom benne, érti… De számíthatok rá, ugye, hogy nem árul el? Ha az apám megtudná a dolgot, abból nagy baj származna…
—-– Egy szót se szólok, Morten! Nem, rám számíthat!… De nem is tudom, miről van szó… Mindnyájan összeesküdtek a nemesek ellen?… Mit akarnak?
—-– A szabadságot akarjuk! – mondta Morten.
—-– A szabadságot?
—-– Nos, igen, a szabadságot, tudja, a szabadságot…! – ismételte meg, bizonytalan, kissé félszeg, de lelkes mozdulattal meglendítve a karját kifelé, lefelé, a tenger felé, mégpedig nem arra, ahol a mecklenburgi part határolta az öblöt, hanem a nyílt tenger felé, ahol a víztükör egyre keskenyedő, zöld, kék, sárga és szürke sávokban, enyhén fodrozódva, nagyszabásúan és beláthatatlanul nyúlt el az elmosódó horizont felé…
—-Tony követte szemével a kézmozdulat irányát; és mialatt nem sok híja volt, hogy kettőjük egymás mellett fekvő keze összefonódik a nyersfa padon, együtt néztek ugyanabba a messzeségbe. Sokáig hallgattak, miközben a tenger morajlása nyugodtan és súlyosan hullámzott fel hozzájuk… és Tony hirtelen úgy érezte, eggyé vált Mortennel annak a valaminek a nagyszerű, határozatlan, sejtelmes és vágyakozó megértésében, amit „szabadságnak” neveznek.
–
Györffy Miklós fordítása
–
–
[A részletet a fordító szíves engedelmével közöljük. (Thomas Mann: A Buddenbrook ház. Gabó Kiadó, 2016.)]
–
