Utolsó visszaemlékezés a Führer birodalmára: a tiltakozás aktusa. Gödröket vájtunk ásóval, csákánnyal és kapával, és úgy álltunk bennük, mint holmi sétatéri facsemeték, amelyeket reggel elültetnek. A Dortmund-Ems-csatornánál táborozunk. Tartanunk kell a Ruhr-vidéket. Mély, nyirkos, ragacsos gödrökben guggolunk. Finoman szitál az eső. A századunk neve Grasmehl[1], és egy ejtőernyős vadászezred maradékai vagyunk: bő száz fő, akiket az utolsó napokban Brandenburgból trombitáltak össze sebtében. Tulajdonképpen egy gyengélkedőből jöttünk. Csupa beteg, sebesült, sérült, két állomáshely között lábadozó ember. Fegyvereink alig vannak, de annál több a kötés a hasunkon, a combokon, tapaszok a hátunkon. Ételjegyek a zsebben: Grasmehl század, amely az USA ellen állt elő.
Brandenburgban így szólt az eligazítás: „Most átköltöztetünk titeket, kezelőotthonba fogtok kerülni”. A vasúti rámpán sok tehervagon volt, egy végtelen szerelvény, rozsdaette vagonokkal. Bevagoníroztak a felszereléssel és a menetellátmánnyal együtt, adtak néhány fegyvert is, ezután viszont semmi sem történt. Nem volt mozdony. Kezdtem gyanút fogni. Egész délelőtt a rámpa mentén ólálkodtam kétkedőn, mozdonyra lesve. Azt mondogattam magamban: Ez a mozzanat most fontos. Ez dönt majd az életedről. A gyűrű a vezér birodalma körül szépen összeszorult, Nagy-Németország most már csak az Oderától a Rajnáig terül el. És ha most a mozdonyt Berlin felől akasztják a szerelvényre, akkor az oroszok felé fogunk menni. Több évig fogsz robotolni Oroszországban. Ha viszont a mozdony Magdeburg felől érkezik, akkor az amcsikhoz fogunk menni, ám ezzel nagyon keveset tudtam összefüggésbe hozni, mondhatni semmit. Késő délután a vagonom sarkában voltam összekuporodva, amikor a szerelvény váratlanul megmozdult: erős csattanás. Vas ropog, nyikorog, úgy recseg, mint amikor egy rozsdás láncot hirtelen kifeszítenek. Úton vagyunk, rémülök fel, kinézek, nyugat felé megyünk. Tehát jó, nyugat felé. Unnában kirakodtunk. Amikor a városon keresztül meneteltünk, kaszárnyák előtt haladtunk el. Ott volt elszállásolva az SS, és amazok a mi fáradt, idétlen menetelésünk hallatán az ablakhoz szöktek, zuhantak, repültek: ijedt, kutakodó tekintetek. SS-katonák, nagy, ijedtségtől kikerekedett szemek, zubbonyuk begombolva; akik éppen akkor mosakodtak, azok alsógatyában siettek az ablakhoz, egyikőjük a borotváját fenyegetően felénk tartva, a szája körül hab, borotvahab. De nem, mégsem, mi annyira hozzájuk hasonlóan nézünk ki, még nem vagyunk az amerikaiak. Még van időtök. Még visszavonulhattok. Ennyi év után ez volt az első ámulatom: az SS fél, az SS menekül. Azt a feladatot kaptuk, hogy a Dortmund-Ems-csatornánál fedezzük az SS-egységek visszavonulását. Ezért álltunk itt ezekben az agyaggödrökben, ezért kaptunk itt rengeteg kekszet, sört és cigarettát. Csak fegyvereink nem voltak. De volt amazoknak odaát. Ott túl a másik parton nem láttunk semmit, semmi mást, mint szürke, összekuszált földeket, márciusi szántóföldeket, de valahol a háttérben irdatlan mennyiségű ágyút és nehéz fegyvereket vonultattak fel. Ezekkel dúlták fel, fésülték át az állásainkat, méterről méterre. Naponta három-négyszer szakadt ránk mindez: tűz és acél, kő és spriccelő földből kelt orkán. Mi meg dobjunk vissza sörösüveggel? Időnként valaki ordít, néha testrészek repülnek a levegőben, aztán ismét csend. Mellettem valaki jajgat, egy motorkerékpár hirtelen lefékez, a sebesültet kihúzzák, és egy másik embert csúsztatnak a helyébe. Így ment ez. Így telt el négy nap és éjszaka.
Az ötödik napon engem átvezényeltek. Jött egy motoros futár, és valamit beleordított a fülembe. Mára be vagyok osztva ellátmányszállítónak. Jól értettem? Egy darabig hagytam, hogy teljen az idő, felkeltem, el voltam zsibbadva, mint egy darab fa, visszacsúsztam, nyirkos fűben kúsztam romok előtt és feldúlt utcákon keresztül. Egy ház romjai mögött felegyenesedtem, magamhoz tértem. Valamikor iskola lehetett, mert a mezőn fényes iskolapadok hevertek. Iskolaudvar-érzések. Ráültem egy padra, mély lélegzetet vettem, az égre néztem, amely szürkén és nyirkosan lógott felettünk, mint egy vászonlepedő, arra gondoltam: húsvét, tényleg, ma húsvét vasárnapja. Istenem, valamikor volt ilyen: igazi húsvét. Abban az időben korán felvettük a vasárnapi ünneplőt, elmentünk a templomba, tojást kerestünk a kertben, pirosat, kéket és zöldet, aztán az ebédlőben kávét ittunk, és a rádióban Wieman Goethét idézte: Húsvéti séta[2]. Utána Elly Ney valami keményet játszott Meistertől.
Ennek most mind vége. Nincs többé Goethe és Beethoven, sem feltámadás. Most a világ összes ágyúja Németország felé van fordítva. Itt a vég, az igazi világvége, ahogy a Bibliában meg van írva: Tűz hullik majd az égből, kővé fogtok dermedni, akárcsak Lót felesége. A Birodalom szétszakad, az ő Birodalma, a mi Birodalmunk, a német birodalom szétszakad. Most már csak meghalni fogunk. Hála Istennek: végre szétszakad a Német Birodalom.
Az élelmiszerraktárnál ugyanúgy mennek a dolgok, mint a világ bármely táján. Ezek túlélnek mindenféle világégést. Pincehelyiség, félhomályos folyosók, ládák, kapcsolók, tiltótáblák, egy fekete táblán még ott lóg egy dandárparancs. Egy kövér tizedes, aki olyan nyeglén ül ott, akár egy gyarmati árukereskedő, és hízik a konzervei között, füle mögött ceruza, mint egy boltos segédnek, némi toszogatás után leereszkedő közönnyel kenyereket és néhány szál kolbászt ad át, hozzá egy hatalmas darab margarint. Ehhez még cigarettát, némi gyümölcssajtot, sörös palackokat. Mindezt a sátorlapomba tuszkolom bele, átvetem a hátamon, akár egy zsákot, és szaladok is vissza.
Némi köd és nedvesség száll fel most már a földről. Alig múlt öt óra, és megint szinte pirkad. Valahol a távolban kelepel egy géppuska. A föld ragacsos, agyagos, belesüppedek. Az iskola romjainak közvetlen szomszédságában volt a bunkerünk. Itt rendeztek be a Grasmehl-századnak egy amolyan parancsnokság-féleséget. Egy ház romjai között, amelynek a puszta falai a szabad ég alatt állnak, afféle írnoki szoba. Két őrmester üldögél, idegesen tekernek egy tábori telefont: Hall engem? Itt a Grasmehl-század! Ott a hadosztály? Leadom a szállítmányt, és előadok egy tisztelgésfélét. Nekem ez sohasem sikerült katonásra, de ezek ketten a telefonnál nem veszik már annyira komolyan a dolgot. Mondják: Na, jól van! Tűnés! Úgy szólnak az emberhez, akár egy kutyához. Eltekintenek a civiles modoromtól. Ez egyértelmű jel: amint a német őrmester emberségessé válik, az a világháború mindig elveszett.
Kint a ház mögött hirtelen nagy a riadalom. Máig sem felejtem, sosem fogom elfeledni. Ott áll Hermann Suhren egy fal előtt, és úgy fest, mintha ő lenne Jézus. Levették az övét, a tizedesi rangjelzését leszakították, szemére fehér kendőt kötöttek. Úgy néz ki, mint egy sebesült, akinek nemrég kötötték be a fejét, de valóban meg is volt sebesülve; egy évvel előtte Cassinóban, együtt voltunk, szintén húsvétkor, 44 húsvétján, a roham idején, az 503-as magasságban közvetlenül a kolostor alatt sebesültünk meg. Bozenben láttuk viszont egymást a tábori kórházban, majd később, Németországban, barátok lettünk. Brandenburgból egy héttel ezelőtt együtt érkeztünk ide. Hermann órás volt, és valahonnan wesztfáliai földről származott ide, nyomasztóan hű katolikus, mint gyakorta a wesztfáliai fiatalok, és alaposan be volt oltva a végső győzelem konok fanatizmusa ellen. „Öcsém – mondogatta nekem –, ha ez egyszer bedöglik, ó, Atyám, ó, Atyám.”
Most meg lelövik. Egy ejtőernyős hadnagy ott áll előtte húsz méterre, mellette két altiszt. A hadnagy kitámasztotta a géppisztolyát a válla és a dereka közé. Egyáltalán nem ismertem, soha nem láttam, sovány, szőke és inas, mint az összes hadnagy a világon, és miközben odarohannék: Hermann, mi van, mit csinálnak ezek veled, azért mégiscsak képtelenség ez, biztosan tévedés, hirtelen meghallom a géppisztoly éles csaholását, őrült tűzhullám, csak öt vagy hat lövés, egészen rövid és pontos célzás, és látom, amint Hermann Suhren hangtalanul összeroskad a fal mellett. Mint egy liszteszsák, lassan előredől, meghajlik, először a fejével zuhan bele a sárba, felcsapódik, hang nem jön ki belőle. Ismerem ezt: a golyó a halál fájdalommentes formája. Tompa ütést érez az ember, mást nem.
Később néhány összefüggésre bukkantam: kimászott az üregéből, már egy fél napig nem találták az őrhelyén, ide a ház romjai mögé bújt el. Máig sem tudom, hogy egyszerűen csak búvóhelyet kereshetett, katonának való, értelmes óvóhelyet az acélorkán elől, amely ránk szabadult, vagy már nem akart harcolni. A szülőfaluja sem volt távol. Akkor már minden közel állt az összeomláshoz, a háború egy közeledő káosz, magányosok, felrobbantottak, visszavonulók és átvészelő állások összevisszasága. Egyesek még mindig makacsul harcoltak, néhányan még mindig hittek a győzelemben, és eközben mindenki próbálta menteni a bőrét. De egyikőjük elkapta Hermannt. Egyvalaki ezek közül a szőke, északi istenek közül, akiket a háború szült és nevelt ki, rajtakapta alvás közben a romos házban, háromszáz méterre a front háta mögött, ebből ügyet csinált engedély nélküli csapatelhagyás, az ellenséggel szemben tanúsított gyávaság, szökés miatt, és rövid pert folytatott le ellene. Ez meg volt engedve. Akkoriban voltak ilyen parancsok, a berlini sötét ember őrült parancsai, hogy a csapatfegyelem és a harci morál sértetlen maradjon. Az ügy akkoriban majdnem törvényes volt; minden tiszt ott helyben lelőhette azt a katonát, akit szökésen kapott.
Számomra ez volt az óra, amikor felébredtem, amikor felriadtam négyévnyi katonaálmomból, amikor azt mondtam: Kész, vége, egy napot sem maradsz ezzel a néppel. Ez volt az én igazságpillanatom. Hirtelen csupán düh, harag és ellenállás volt bennem: Hermann, ezek téged itt lelőttek, téged, aki megjárta Montecassinót, a wesztfáliait, milliónyi embert lelőttek, mindannyian lőttünk, kezeinkhez vér tapad. Európa egy vérfürdő, Európa erődje egy vágóhíd; ilyen ütemben lassan mindenki mindenkit lelő. A háború egy undorító, értelmetlen mészárlássá vált, undorító, mint a mi német mitológiánk: vérző Wallstatt, Attila király halála és Krimhild meg Siegfried, és a gyász Walhalla miatt. Ah, te szegény nép, akihez tartozom. Mi történt ezzel a néppel, hogy ilyen vérengzőn lemészároltatja magát, hogy az utolsó percben is lelöveti és ledöfi, megöli és agyonüti a saját embereit? Megutáltam a heroikus nagyság felé hajló, Richard Wagner arcú Nibelung-hűség sötét népét, ezt a gyilkos bandát, ezeket a mészároslegényeket, akik itt a történelem színpadán generálisnak és hadbírósági tanácsnoknak beöltözve egy ősi germán Nibelung-mondát adnak elő, az istenek alkonyát Lünennél. Többé nem akarok német lenni. El akarom hagyni ezt a népet. Átmegyek.
Tudom, az egész történet aligha hangzik dicsőségesnek. Öt perc múlva tizenkét óra van. A birodalom úgy esik szét, akár egy öreg szekrény, ami csak hetven évig állt. Jaltában már régen felosztották. Berlinben a hatalmas emberek már hetek óta maguknál hordják azokat a kis ampullákat, amelyeket elharapnak, amint a történelmen átvezető halálvágtájuk végén a célhoz érnek. Négy héten belül elharapják. Ebben a pillanatban, amikor a szellemek mindenhonnan eltűnnek, amikor a vakok ismét látnak, te ekkor mész át, a Wehrmacht kis tizedese, huszonöt éves, egy a húszmillió egyenruhásból, egymagad odalépsz az Észak-amerikai Egyesült Államok elé, és azt mondod: Elegem van, nem harcolok tovább. Hitler elleni gyűlöletemből jövök ide, a népemmel szembeni dühömben, és a kétségbeesés miatt. Ez az átkozott német hűség! Tudom, ez a felszólalás későn érkezett, szinte hízelgésnek tűnik. Ez nem mehet tovább. Velük együtt kellene elmerülnöd. Fintorogni fognak, és azt mondják: Nézzétek meg jól ezeket a németeket, most egyenként kúszva bújnak elő, és el akarják hitetni velünk, hogy mindig is ellenezték a rendszert. Alattvalókból álló undorító népség. Most, amikor az antifasizmust potom áron bocsátják áruba a világ piacain, elárulják a saját ügyüket. Árulás undorító esete. Akkor én mégis átmentem. Gyűlölettel voltam tele, felriadtam a letargiából, ami a hazámat ért eseményekből fakadt, teljesen éber lettem, és azt mondtam magamban: Most valaminek történnie kell. Most kell cselekedned. Többet nem szabad együttműködnöd. Visszamásztam az üregembe, már leszállt az este a Dortmund-Ems-csatornánál, szó szerint bekúsztam az agyaggödörbe, lehuppantam, a gépkarabélyhoz nyúltam, lövésre felhúzva raktam le, mert lőni akartam, értelmetlen cselekedet volt, pedig már két napja úgy ültünk ott, mint valami papírkatonák, lőszer nélkül. Időnként, amikor odaátról világító lövedéket lőttek ki, hirtelen sziporkázó világosság lett, és néhány másodpercre minden úgy nézett ki, mint egy csatatér egy Shakespeare-darabból: Macbeth Giessenben, vagy Bad Kissingenben. Vajon miért van ilyen merő vidékies színrevitele minden világégésnek? Netán a világtörténelem igazából egy Puccini-opera?
A gödörben mellettem most egy újonc guggolt. Fiatal fickó, húszas évei elején, értelmes parasztábrázata van, fekete üstöke, amit akkor veszek észre, amikor a tűz kellős közepén leveszi a rohamsisakját. Megőrült? A gránátok pusztításának kellős közepén egy kis zsebtükröt tesz ki maga elé, a nadrágjából előhúz egy fésűt, megnedvesíti a nyálával, és nekifog a haját megigazítani, csak az egyenes választéka érdekli, úgy szépítgeti magát, mint egy tangórajongó a mosdóban, mielőtt este korzózni megy. Valóságos Nárcisz a német végharcok középpontjában. Istenem, tedd már fel azt a sisakot, itt úgy röpködnek a repeszek, mint a szúnyogok ősszel a Wann-tónál, hagyd már abba azt a piperézkedést, amazok úgyis hamarosan lejönnek ide, fejezd be ezt a tükrös jelenetet a lövészárokban: Erósz és Thanatosz, német ifjonc a halálhoz felcicomázza magát, Böcklin- vagy Feuerbach-motívum. Ez megint egy ilyen undok Puccini-gondolat a német polgári romantikából: a szépség és a halál ikertestvérek. Ismét ez a vidéki ízlés a német bukás órájában. Az Úr, aki Hegel szerint mindent odafentről igazgat, nagyon különös ember lehet: egy valóságos strici az isteni trónján. Förtelmes érzelgősség – a világtörténelem. Viszont ezután már tudom is: így van ez rendjén, jól. Csak nem lehet neki olyan fontos a birodalom. És miközben éppen az esti ellátmányt osztják ki, és a sötétben kolbász, sör és gyümölcssajt után tapogatózunk, áthajolok hozzá és rágás közben csak úgy odavetem neki: „Ma éccaka elhúzok. Velem tartasz?” Sosem voltam jó katona, de azt tudom, hogy az efféle határátkelésekre nem szabad egyedül vállalkozni. Ezt ketten kell csinálni. Útközben segíthet az ember a társán. Egyedül mindig elvesztődik. Emez meg grimaszkodva és kissé hitetlenkedve néz rám, a sisakját már egy jó ideje visszatette, és csodálkozva kérdi: „Ember, csak úgy simán átmenni? Az amcsikhoz? Megőrültél?” „Igen, mondom, ma éjjel. Ha akarod, velem jöhetsz.” Erre a másik mormogott valamit maga elé, amit így is meg úgy is lehetett volna értelmezni. Abban a pillanatban a kolbász látszólag jobban érdekelte.
A háborúban vannak bizonyos szabályok, taktikai szabályok, amelyekre lehet hagyatkozni, és ezek közé tartozik az, hogy a legvadabb pergőtüzet is beszüntetik röviddel éjfél után. Aztán hajnalig nyugalom van. A hősök is pihenni akarnak. Amikor a karórám világító betűi pontosan három órát mutattak, kimásztam a gödrömből, hangtalanul összeszedtem a dolgaimat, lábammal meglöktem a másikat, és azt suttogtam: „Rajta, gyere!” És a másik mintha álmában kelne fel, talán aludt, és kúszik utánam. Különös, gondolom, ha ezeket az embereket jól meglökik és odaszólnak nekik, rajta, a világ végére is elkísérnek.
Mint valami őserdei ragadozók, úgy hatolunk előre lassan, méterről méterre a csatorna partján. Előttünk egy híd, egy keskeny acélviadukt, amelyet már régóta felrobbantottak, a fekete tartógerendák a csatornába estek. A mi oldalunkról nézve abba kapaszkodva lehet leereszkedni. A sötétben nem látszik semmi más, mint egy szétvert pillér, és ez a becsúszott acélsín, aminek a vége valahol a víz alatt lehet. Majd meglátjuk. Mindebben van valami őserdei. Karjainkkal majmok módjára lógunk ezeken a fekete, síkos rudakon, oldalról jól megkapaszkodunk, és úgy lógva megyünk lefelé. Na, viszlát, édes hazám – mintha így tanultam volna valamikor az iskolában. Hirtelen csapkodást és csobbanást hallok, vizet érzek, amint elengedem a rudat, azonnal övcsatig vízben találom magam, még jó, hogy nem mélyebben, csobogás és zúgás körülöttem. Istenem, eláruljuk magunkat. Ezt itt biztosan mindenki hallja. Hirtelen lövöldözésbe kezdenek, egy géppuska a mi oldalunkról, néhány karabély röviden felugat. Aztán ismét csend. Bizonyára az őrök rutinreakciója volt. Így álltunk egy kis végtelennek tűnő ideig a vízben, nem mertünk megmozdulni, hidegtől és félelemtől reszkettünk. Istenem, ha ezek most elfognak minket! Nincs több lőszered sem, hogy visszalőhess. De nem, nem fognak el. Inkább elpusztulsz, megfulladsz, vagy kirántod a kezükből a fegyvert, puskatussal az arcukba csapsz, és saját magadat lövöd le. Élve engem ugyan el nem fognak, uraim. Vége. Eldöntöttem. Inkább legyek halott, mint ezek után is német katona. A híd beomlott, már jó mélyen állok a vízben, nyugat felé úszom, agyő, megyek az ellenséghez.
Húsvét éjszakája a Dortmund-Ems-csatornánál. A víz felcsap, és időnként a csizmaszárból buborékok buggyannak elő. Az Úr feltámadt, valóban, feltámadt. A mieink lelőtték Hermannt, ezek mindenkit lelőnek, többet nem akarok harcolni, nem tudok, egyszer voltam katona, egyszer voltam egyetemista, egyszer voltam egy fiú Berlinből, akihez a szülei nagy reményeket fűztek. Berlinben most az a sötét ember lakik, és mindent feléget. Végül saját magát fogja felgyújtani. A történelem malmai közé keveredtünk, mi, hamburgi és breslaui polgárfiak, mi, német ifjak, mindenkit saját maga miatt fognak leőrölni, mint ezernyi magot, széttaposnak és a történelem tésztájához kevernek. Most más népek dagasztják a tésztát: az amerikaiak és az oroszok, az angolok és a franciák, a németeket meg széttapossák. Hála Istennek: a németeknek vége a történelemben. Elhagytam a népemet. Szabad vagyok.
Miután több mint egy óra eltelhetett, tényleg ott találtuk magunkat a másik parton. Az ellenség földjén álltunk. Huszonöt éves voltam, csepegett rólam a víz, reszkettem a hidegtől és a félelemtől, és először álltam Hitler nélküli német földön. Német föld Hitler nélkül? Nézd meg jól ezt a sötét, tél szítta füves földet a lábad alatt, nézd meg jól ezt a néhány négyzetméternyi wesztfáliai földet, az ellenség földjét, létezik, ami már nem az övé, a földön, amin most állsz, nincs többé SS, sem hadbíróság. Német föld Hitler nélkül, szabad Németország az éj leple alatt, egyáltalán hogyan létezhet ez? Az egész fiatalságod helyre lett állítva: hogy Németországot el lehet tőle szakítani, hogy ez lehetséges. Vesd le magad, csókold meg a földet, és mondd: Feltámadt. Jürgen, válaszolj: Valóban feltámadt. Nem vetettük magunkat a földre, nem csókoltuk meg a rögöt, de tudom, hogy azt mondtam Jürgennek: Rajta, dobd azt el! És vettük a puskáinkat és rohamsisakjainkat, a kézifegyvereinket és gázálarcainkat, és arra a földre dobtuk le, amely Hitlertől meg volt tisztítva. Tizennégy éves voltam, amikor Hitler hatalomra került, csak ezt a birodalmat, az ő birodalmát, a mi birodalmunkat ismertem, csak gyűlöletet és háborút, és hogy az utolsóig fel kell áldoznunk magunkat. Végig azt hallottam, hogy odakint a zsidók, bolsevikok, a plutokraták uralkodnak, mind ellenség, mind vadak, mind alacsonyrendű emberek, akik a mi szegény, büszke országunkat el akarják taposni, meg akarják semmisíteni. Soha nem láttam egy amerikait vagy oroszt. Valójában azt sem tudtam, kihez szaladok át, és hogy ott mi vár majd rám. Csak egyet tudtam: itt először létezik Németország Hitler nélkül, itt a föld, amelyet nem ő ural. A hatalma megtört. Ez a föld jó.
Tehát nincs húsvéti üdvözlet, sem köszöntés, de van valami, ami gyermeki örömtánchoz hasonlít: Ember, Jürgen, megcsináltuk! Szabadok vagyunk, többé nem vagyunk katonák, a háborúnak vége! Tudod-e, mit jelent ez: a háborúnak vége? A háború olyan, mint egy fekete, mérgező felhő, ami a népek fölé telepszik, megbénítja és elvakítja őket, nem lehet ellene védekezni. De mi védekeztünk, kitörtünk a halálos körből, a népek sorsának adtunk egy fricskát. A háborút megállítani nem tudtuk, egészen biztosan nem, de be tudtuk fejezni. Egymagunk. Ez a mi teljesítményünk, a tettünk. Ma éjjel, 45 húsvét éjszakáján Németország és a világ közti háború befejeződött, és ezt mi ketten vittük véghez. Két generális vagyunk, akik most a kapitulációs okmány aláírására mennek. A mi generálisaink ilyet nem tesznek, ők tovább harcolnak, Hitlerért. Úgyhogy ezt nekünk kell megtennünk, Jürgen, neked meg nekem. Két tizedes átmegy az ellenséghez és azt mondja: A Második Világháborúnak vége. Mi kapitulálunk Németország nevében. A mi főnökeink ugyanis ezt nem teszik meg.
Már egy félórája úton voltunk, egyszerűen csak mentünk befelé, mint két közönséges civil, arra gondolva, hogy valaminek szembe kell jönnie, de nem jött semmi. Hátunk mögött keleten már pirkadt. Az amerikaiak nyilván nem gondoltak arra, hogy közelharcban feláldozzák a katonáikat. Valahol jó mélyen hátul beásták a nehéztüzérséget, és közéjük néhány állást meg gránátvetőt – mást nem.
Nyirkos, ködös márciusi reggel volt, öt óra lehetett, már nem volt sötét, de napvilág sem, az az idő, amikor amúgy az ember az őrségben olyan gémberedettnek érzi magát, sem alvás, sem ébrenlét, hanem mindkettő egyszerre.
Istenem, milyen sokat voltál őrségben Oroszországban hajnali ötkor, és undorító szájízzel nézted a napfelkeltét, a nap ébredését, és arra gondoltál: Vajon meddig tart ez Hitlerrel? Sehol a világon nincs szebb, szélesebb, fantasztikusabb napfelkelte, mint Oroszország rónái fölött. A vöröseslilától a világossárgáig terjedő színek játéka ez, a fény igazi harca a sötétséggel, mint a sivatagban. De ez réges-régen volt. A németeket azóta kiűzték Oroszországból, most itt őrködnek, és Németországban minden kicsi és szűk, sötét és nyirkos: a Nap itt különösebb méltóság nélkül jön fel és megy le.
Egyszer csak némi kopogást és léptek zaját hallom. „Állj meg, Jürgen, mondom, ne mozdulj. Hát nem hallod? Ez itt már nem csalitos.” És a pirkadat ködéből hirtelen felbukkan egy csapat. Soha életemben nem láttam amerikai katonát, fogalmam sincs, hogy néznek ki, mégis azonnal tudom: ők azok – hát persze. A sötétből úgy bukkannak elő, mint a szellemek, és úgy hatalmasodnak előttünk, mint a nyárfák éjnek idején, két néger meg két fehér férfi szürkészöld terepruhában, a géppisztolyok a karjukon, gránátok az öveiken, a sisak hetykén hátratolva, így ballagnak a frontra, és amint észrevesznek, hatalmas rémület szalad át rajtuk. „Oh, Germans!”, kiáltja el magát az egyikük, sziszeg a fogai közt, és a mögötte levők már emelik is fel a karjaikat, már meg is akarják adni magukat, azt gondolva, hogy egy német rohamosztag karjaiba sétáltak bele. Inkább megadják magukat – safety first. Mindketten átáztunk, fedetlen a fejünk, teljesen fegyvertelenek vagyunk, és ránk hárul az édes teher, hogy elmagyarázzuk, nem mi akarjuk őket foglyul ejteni, hanem azt akarjuk, hogy ők ejtsenek foglyul minket. Olyan nehéz tisztázni a szerepeket. Ez eltart egy darabig. Az iskolában szerzett angoltudásom nagyon kevésnek bizonyult ilyen utalásokra. Shakespeare-t jól ismerem, és valamit Miltontól, kilenc évig tanultam angolt, de azt nem tudtam elmagyarázni, mi történt Hermann Suhrennel, a generálisainkkal és Hitlerrel, és hogy békének kell lennie, azt nem tanultam meg. Körülírtam, valamit kinyögtem és összedadogtam. Lassan felfogták a helyzetet, bólintottak, egyik felnevetett, elgondolkodva vakargatta a nyakát, majd egy idő múlva a szakaszvezető azt mondta: „Okay.” Nem értettem, sosem hallottam ezt, de aztán a többiek közrefogtak, és azt mondták: „Go on, let’s go!”, és elvonultak velünk. Most már viszlát, szorosan az ellenség kezében vagyunk. Megcsináltuk.
Amerika minden idegen szemében valóságos csodának számít. Amikor a hajó reggel kiköt Manhattanben, az utazót tág és merész, értelmes és fantasztikus világ várja. Sosem láttam, és mégis – a csodálatom hatalmasabb, Amerikám bámulatosabb volt. Unnáról és Lünenről közvetlenül az Államokra váltottam át, Hitler birodalmából jöttem, olyan volt, mint egy durva vágás az élet filmjében. Az US Army harcállásánál állunk egy régi parasztházban, de a bent zajló események egy teniszklub és pilótafülke furcsa egyvelegéhez hasonlítottak, sok katona, fehérek és színesbőrűek, sok telefon és távbeszélőkészülék, néhányuk fején fülhallgató, és egyidejűleg egy táskarádiót hallgatnak, amiből dől a jazzmuzsika. Valamennyien jól öltözöttek, egészségesek, lazán és ruganyosan mozognak. Úgy viszonyulnak egymáshoz, mint egy sportcsapatban, mind teljesen szűk nadrágot és szürkészöld trikót viselnek. Folyton váll-lapok után kutatok, nem tudom eldönteni, valójában ki itt a tiszt és ki a katona. Ott állok és csodálkozom, figyelem, ahogyan egymáshoz szólnak: röviden, ennek dacára lényegre törően; hogyan dohányoznak: tudatosan, ugyanakkor szenvedélyesen; hogyan telefonálnak: határozottan, mégis lazán. Néhányuknak furfangos mosoly ül ki a szájára, amikor beszélnek, mindig mosolyognak, mások pedig végképp annyira önfeledtek, mint a kisfiúk, akik egy indiánosdi kellős közepén vannak. Mi ez a vidám háború ezen az oldalon? Mit mondhatnék, minden olyan zavaros, olyan idegen, még mielőtt bármit is mondtam volna, csak azt tudom, hogy micsoda poshadt, ronda, megavasodott országból jövök. Nálunk a katonák választékot viselnek, pattanásos az arcuk, elfojtott arckifejezésük, merev testtartásuk van, és vigyázzba állítják a társaikat a vállukon levő csillogó rangjelzésük ürügyén: üvöltenek. Németországban mindig üvöltöttek. A Führer üvöltött a körzetvezetőnek, a tábornokok a tiszteknek, a tisztek az őrmestereknek, végül az altisztem meg nekem üvöltött. Maga baromállat, maga akar tanult ember lenni?
Most meg itt állok, Németország legszerencsétlenebb fia, egy átpártoló és áruló, itt állok egy csupa szennyes, átázott egyenruhában, víz csöpög belőlem, az arcom vizes és agyagtól maszatos, kezeim feketék a földtől. Még sapkám sincs már, úgy nézek ki, mint egy elázott kutya, akit a gödörből húztak ki, és hallom magam egészen halkan mondani: „Önként jöttem. Magammal hoztam Jürgen Lubahnt Lübeckből. Gyűlöljük ezt a háborút. Gyűlöljük Hitlert. Valamennyien hadikórházi betegek vagyunk. Ha elhallgattatják a szörnyű fegyvereiket, uraim, elmagyarázom az állásainkat, azt a keveset, amit tudok. De Önöknek be kell fejezniük végre ezt a mészárlást. Nincs több lőszerünk”.
Akkor tényleg azt mondtam, „Uraim”, és az egészet németül adtam elő, ugyanis néhány angol nyelvű próbálkozás után azt mondta az egyenruhás, aki kihallgatott – hadnagy lehetett –: „You may speak German. This is Mister Levison. He read in Heidelberg with Mister Weber and Mister Jaspers. He will interpret”[3].
Tudom, kissé szokatlan és különösen hangzik, de így történt, pontosan így történt. A gödörből vívott háború szennyéből átszaladtam az ellenséghez, filozófia szakos hallgató voltam, és az első szavak, nevek, amelyeket ez az ellenség hozzám intézett, Mr. Weber és Mr. Jaspers voltak. Filozófusok és szociológusok nevét sosem hallottam a csapatunknál. Az ejtőernyős vadászoknál nem létezett szellemiség. Az a falusi legények és kalandorok világa volt, akik azt mondták, hogy a szarba bele, fintorogtak, azután üvöltöttek, és hozzá sört ittak.
Ezután hosszú beszélgetésre került sor köztem és Mr. Levison között. Amíg élek, nem fogom elfelejteni, egy kis kollokvium 45 húsvét hétfőjén, reggel hét órakor. Azt monda, Heidelberg, azt mondtam, Freiburg. Ő Jasperst említette, én Heideggert. „Mielőtt bevonultam, mondtam, Freiburgban egy félévet hallgattam Heideggert: Az alap tételéről.” Ez rendkívül érdekelte őt. Nyilvánvalóan német zsidó volt, egyike azoknak, akik még tudtak emigrálni. Nem volt katona, a sereget civilként kísérte tolmácsszolgálatban és Németország-szakértőként. Szerette Németországot, kimondhatatlanul boldog volt, amiért az egyenruhások között talált egy szakmabelit, most pedig közte meg köztem létrejött egy hosszú beszélgetés Heideggerről és Jaspersről, hogy ők miben értenek egyet, és miben különböznek. Az ottlét analitikájáról és a lét misztikájáról, ontológiai különbözőségről beszélgettünk, amibe be-beékelődtek jelentések a frontról, a rádió még mindig jazzt sugárzott, végül arról vitáztunk, hogy vajon és egyáltalán milyen értelemben lehet a létet a nálalét felől megközelítve magyarázni. Heidegger akkor még nem ejtette meg az irányváltásait.
Igen, ez történt tehát azon a 45 húsvét hétfőjén. Minden egy kicsit fantasztikusnak és álombelinek tűnt: elhagytam a népemet és a hazámat, most meg újra rátaláltam az ellenség egyik harci állásában. Ezek ismerik a mi szellemiségünket, tudnak valamicskét a filozófusainkról és gondolkodóinkról, és Mr. Levisonnak teljesen felcsigázódott a tekintete a Heidelberg szó hallatán, és elkezdett Heideggeről lebeszélni. Hogy ő egy sötét német utat jelent, és hogy össze sem hasonlítható Alfred Weber gondolati széleskörűségével és világosságával. Aztán ott állt mellettem Jürgen Lubahn az ő sötét, vizes üstökével. Ki tudja, megvolt-e még a tükre? Neki valószínűleg minden felfoghatatlan volt, és úgy hangzott, mint egy titkos összeesküvés. Ott álltak az Army niggerjei és boyai, porból készült kávét ittak, cigarettáztak, és a tiszt már csak azt akarta tudni, mi a helyzet a mi állásainkkal. Kint már kivirradt, de mi csak német filozófiáról beszélgettünk, és hogy miért lett ilyen szörnyű vége Németországnak. És egyszer csak azt gondoltam: Látod, van ilyen, mindig valami effélét kerestél, és nem tudtad, hogy egyáltalán létezik-e ehhez fogható. Istenem, hogyan létezhet ilyen? Huszonöt évig Németországban éltél, ebből négyet a Wehrmachtnál, mindig hallgattál, mindent elfogadtál, soha nem érezted magad otthon Németországban, és még egy órája sem vagy az ellenségnél, máris otthon érzed magad nála. Már nem vagy egyedül a világban. Az ellenség – ez a te világod.
Ami azután következett, mindent felülmúlt. A jég megtört, és vele egy egész folyam tört fel.
Beszámoltam az amerikainak az állásainkról, mondván: „Itt és itt helyezkednek el ők, és ott van még egy gránátvetőjük, ott hátul meg egy rohamlöveg, a mi bő száz emberünk közül soknak van karabélya, de csak néhányuknak maradt még két vagy három lövésre való tölténye. És nehézfegyverek már egyáltalán nincsenek. A hátországban mindenki menekülőre fogta. Állítsák le ezeket a nehéz fegyvereket”. Nem telt el húsz perc sem, valóban csend lett a mi frontszakaszunkon. Hirtelen csend lett, és arra gondoltam: Ez a te bűnöd, a húsvéti békéd.
A tüzérséget leállították, sebtében megszerveztek egy csapatot, és mint különítmény átmentek oda, még nem volt tíz óra, vagy féltizenegy sem, már jöttek is vissza, egy hatalmas tömeg, mint egy nem remélt halfogás után. Magukkal hozták az egész századunkat, egyszerűen foglyul ejtették őket. Hogy is feledhetném el ezt a pillanatot. Uwe és Heinz, Fritz és Peter, ti fiúk Brandenburgból és Berlinből, Münchenből és Hamburgból – valamennyien foglyokként jöttök. Te meg ott állsz, nekidőlve egy tartálykocsinak, szívod a cigarettát, amit emezek adtak: Lucky Strike, a júdáspénzed, naná, hogy elárultad őket, ugyanakkor mégsem hagytad őket pácban. Te hoztad ki őket ebből az Európa nevű véres erődből, kimentetted őket a vérlevesből, amelybe ez a sötét ember Berlinben valamennyiünket belefőzetett. A németek most már nem méltók az ő tragikumához. Letörve és némán mennek el mellettem, elszédített nép, úgy mennek, mint a világ bármelyik foglya: fáradtan, kimerülten és tompán. Észre sem veszik, hogy te vagy az ő idejövetelük okozója. Azt gondolják, te néhány perccel korábban érkeztél. Ugyan már, ki tudja ebben a világpusztulásban, hogy ki az első és az utolsó? A menekülésedet sem vették észre. Soha nem tudják meg, hogy ma egy tizedesük, itt, a Dortmund-Ems-csatornánál, egy alig egy kilométernyi réten befejezte a Második Világháborút. Nagyon kevés ez, egy kilométer; ahogy vesszük. Az én titkom marad.
Délután fogolyszázadba raktak össze. Jött egy szakaszvezető, és azt mondta: „Az ott, jöjjön ki!”
És így még egyszer Mr. Levison és a hadnagy elé vezettek. A század már mozgásban volt, elindultunk, valószínűleg a Ruhr-vidéken át fogunk Németország belsejében előrehatolni. Unnától Hitlerig már alig volt négy hét. És a hadnagy így szólt: „Köszönjük Önnek. Ez jó volt. De mostantól mi nem segíthetünk Önnek. Ön most fogságba fog kerülni, fogoly lesz, mint bármelyik másik. Tiszta?” Majd egy kis vonakodás után azt mondta: „Adja ide a zsoldkönyvét. Legfeljebb beleírok valamit. Talán segítségére lesz nálunk”. És akkor elvette a zsoldkönyvemet, felütötte az első lapnál, és a számom alá ceruzával kis latin betűkkel beleírt négy szót, amelyek, amikor elolvastam őket, kissé lehangoltak és megbántottak. Istenem, ez most képtelenség, gondoltam. De aztán később: mégiscsak, egy német tiszt ezt nem jegyezte volna fel rólad. És még ki sem jöttem a harci állásból, amikor hozzám jött egy fekete, és azt mondta: „Ide az órádat, ide a lóvét, rajta, mi lesz már, te átkozott”. Vidéki zsargonban ezt zabrálásnak nevezik, és én odaadtam neki az órámat, a pénzt, és egyből tudtam, hogy most már egy közönséges hadifogoly vagyok, több millió némethez hasonlóan.
Ezzel kezdetét vette a foglyok fenséges, felfoghatatlan szabadsága. Egy szenvedési idő, amely tele volt reménységgel. Attól kezdve már csak tömegben, fáradt, néma, éhes csordában éltem, amelyet lágerről lágerre, fogolytáborról fogolytáborra hajtottak, és ennek ellenére a nagy szürke fogolyseregnek a szívében tértem magamhoz először. Ez volt a megérzésem: most jön el a te időd. Most ébredsz, most térsz magadhoz. Hitlerrel, a győztessel sosem történt volna meg ez. Most teljesen alácsúsztunk, de itt ebben a mélységben van remény, ennek van jövője, lehetőségeket hordoz. Most rosszul megy sorod, de tudod, hogy mostantól csak jobb lehet. Az élet jobb lesz. Először éltem meg, mit jelent tulajdonképpen a jövő: reményt, hogy holnap jobb lesz, mint ma. A jövő – Hitler alatt ilyen nem létezett volna.
Elszállítottak Franciaországba, voltunk a Cherbourg táborban, számtalan millió német került most a szövetségesek kezére, akik nem voltak hozzászokva egy nagy és megalázott nép gyors, vad feloszlásához. Nagy volt az éhezés, szenvedés, és sok volt az eső. Egy réten álltunk, ahogyan a szorosan összeterelt marhák állnak, nem volt már kabátom sem, éjjel-nappal csak álltunk, alig van szörnyűségesebb dolog, mint egész éjjel egy vizenyős réten állni, aztán még egy éjszakát; fel és alá járkáltunk, dzsekikbe és takarókba burkolózva. Ekkor az emberek már eldobták rangjelzéseiket és kitüntetéseiket. A föld bővelkedett altiszti zsinórokban és Vaskeresztekben, tapostuk őket, de akadt köztük régi ötvenmárkás bankjegy is. Mindez már értékét veszítette, hallottuk, és ha néhanapján kaptunk cigarettát, nagy örömünkre szolgált, hogy egy fidibusznak megsodort tízmárkással gyújtsunk rá; ez a káröröm olcsó és önhitt formájának tűnt.
Egyéb is történt. Egyik nap kapunk egy fogolyújságot Cherbourgban, és ebben nagy betűkkel az áll: Hitler halott. Állítólag Berlin csatájában esett el. Dönitz vette át a birodalom kormányzását. Tényleg ott állt egy új kabinetlista, amit Dönitz ellentengernagy vezetett. Erre néhányan feleszméltek a búskomorságukból, sokan nem hittek az újságnak, a legtöbbjüket hidegen hagyta az egész, számomra viszont a csodálkozás egy újabb órája volt. Látom magamat a nagy sátorban feküdni, amelyet időközben kiosztottak. Szép, napos májusi reggel van, már korán reggel nagy a meleg, a többiek kint téblábolnak, köveken üldögélnek, lesik az ételt, szalmaféléből szívnivalót sodornak, bambulnak maguk elé, én meg tartom ezt a lapot a kezemben, és képtelen vagyok felfogni, hogy ilyen létezik: német nyelven nyomtatott papír, egy egész újság, amelyet nem nácik csináltak. Igazi német újság, gyűlölet és hűségeskü, a német végső győzelem felmagasztalása nélkül. Olyan, mint egy csoda: hogy a német nyelv képes létezni Hitler nélkül is, hogy vele szemben is létezhet, hogy ezt meg lehet tenni: csupa német betűk, német mondatok Hitler ellen.
Amikor az első újságot elkezdtem olvasni, ő már hatalmon volt, egybehangolt, harcias, győzelemittas sajtót ismertem: a Völkischer Beobachtert meg a Lokal-Anzeigert, az Angriffet és a DAZ-t. Nekem végérvényesen úgy tűnt, hogy legyőzte magát a német nyelvet is, fogva tartotta, és a szüleim mindig mondogatták: „Amit az újságok írnak, nem igaz, de neked ezt nem szabad mondanod. Odakint mindig úgy kell tenned, mintha mindent elhinnél”.
A német nyelv és a hazugság számomra ugyanazt jelentették. Őszintén beszélni csak otthon tudsz. Ami az újságokban áll, az mindig hazugság, de ezt nem szabad kimondanod. Most meg itt tartottam egy újságot a kezemben, amely német volt, és nem hazudott. Hogyan lehetséges ez? Hogyan képes a nyelv és az igazság egymásba illeszkedni? Hogyan lehetséges az, hogy az ember elhiheti azt, amit kinyomtatnak? Életem első szabad német lapja volt.
Csak később fogtam fel, mi is állt benne. Ez a rá következő éjszaka volt. Egy nagy sátorban feküdtünk, Franciaország csupasz földjén, szorosan egymás mellett. Senki sem bírt megfordulni anélkül, hogy a társát is meg ne fordítsa; a közösségi alvás bonyolult módja volt ez. Zavaros álmoktól felriadva a sötétben ismét állni látom ezt a hatalmas sort, és arra gondoltam: Hogy te ezt megcsináltad! Hogy te ezt valóban át is éled! Ő valóban halott, és egyetlen ejtőernyős vadász, egyetlen lovagkeresztet viselő katona sem fogja őt életre kelteni. Hitler halott – halljátok ezt? Vége az ő hatalmának, odaveszett, mint minden teremtmény, neki is meg kellett halnia, Hitler is halandó. Hogyan lehetséges az, hogy a hatalmasoknak is meg kell halniuk? Hát nem győzték le a halált? Ezt sosem tartottad lehetségesnek – őszintén szólva.
Soha nem remélted, hogy meg fog halni, mindig azt hitted, hogy ő a hatalmas, a nagy, az erős. Ő, vagy te – ez mindig az ő javára volt eldöntve. Már 41-ben tudtad, hogy nem fog győzni, ez világos volt, amikor Oroszországnak és Amerikának hadat üzent, nem győzhetett. De benned volt az a sötét meggyőződés, hogy neki sikerülni fog a vereséget hosszasan, talán végtelenségig kitolni. Akkoriban Európa valóságos erődítmény volt, a szövetségesek lassúak, győzelmeik nem voltak. Valamennyiünket vaskézzel tartott fogva. Valamennyien az ő munkásai, katonái, rabszolgái és szolgálói voltunk.
Őrt állok Párizsban, a Lariboisiere kórház kapuja előtt, ahonnan meglepetésemre látszik a Sacré Coeur fehér kupolája. 41 karácsonya van, hideg van, és fúj a szél, a sétányon hópelyhek szállingóznak, és arra gondolok: Így fog ez örökké zajlani: tél és nyár. Egymás után nyert, mindannyiunkat legyőzött, egész Európa a lábainál hever. Bunkerekben és gödrökben fekszünk őérette, árkolunk és lövünk Hitlerért; egész Európa egyetlen kazamata, amelyet évtizedekig fog fenntartani. Megéred a harmincat és a negyvenet, ő már elrabolta a fiatalságodat, az egész életedet el fogja rabolni; ő valamikor elesik, de te hamarabb fogsz elesni. Erőd sincs hozzá. A földrész egy katonai tábor a németek harmincéves háborújában. Volt már ilyen. Ilyen volt már egyszer. Két vagy három évig kibírod még – de nem többet. Saját magad oltod ki az életedet, inkább lelövöd magad, egyszerűen rossz időben születtél.
Sajnos ez van. Adolf Hitler alatt születtél. Most ismét alá kell merülnöd. Sem a világ, sem az évszázad nem való neked. Add fel magad, vágódj el. Talán más idők szüleinél újra megfogansz. Ez nem a te időd. Ez Hitler ideje. Erre ő váratlanul meghal, az erődítmény leomlott, a várat bevették, a védgyűrűt berobbantották, a démont leküzdötték. Hitler volt a halott, én meg az élő. Nekem ez olyan volt, mintha csak ezen az éjszakán születtem volna meg. Most biztosan megkezdődik az élet.
Naponta következtek más csodák. Egyik nap jött egy tiszt, két katona kíséretében; hosszú névsorokat hoztak magukkal, és nekifogtak keresgélni. Nekifogtak nácik és náci áldozatok után kutatni, SS-embereket és ellenállókat kezdtek kihallgatni. A felsőtestünket ki kellett takarnunk, és ennél a szemlénél tudtam meg először, hogy vannak németek, akik a vércsoportjukat SS-jelként magukra tetoválták, és voltak olyanok, akiknek számokat égettek az alkarjukra. Különválasztották őket, és volt egy szögesdrótos tábor, ahova a vércsoportosok kerültek, és egy másik, ahova azokat kísérték be, akiknek szám volt az alkarjukon. Az SS-embereknek szánt tábor még félig üres volt, akkor már nem akarta senki sem bemondani, hogy azoknál szolgált volna; közvetlenül a mi táborunk mellett húzódott, és este láttam őket köveken üldögélni. Sovány, csüggedt fickók voltak, akik konokul és durcásan üldögéltek ott, maguk elé nézve, talán még mindig egy csodával határos fordulatban reménykedve. Elvesztették a játszmát. Túlélték. Nem volt benne a szabályzatukban, hogy túléljék Hitlert. Most nekik meg kellett fizetniük. Időnként jött némelyik őrzőnk, és leköpte őket, és a többiek, a számozottak, kis kedvezményeket kaptak, több dohányt, és feladatokra osztották be őket. Bizonyára korábban engedik szabadon őket.
Nem hatott át semmiféle bosszú- vagy diadalérzés. Hiszen valamennyien foglyok voltunk, német foglyok, egy legyőzött nép, most már mind a vereségnek ugyanazt a kásáját ettük. De az, hogy a vereség igazságot is vont maga után, úgyszintén felfoghatatlan tapasztalat volt számomra. Ott állok a ketrecünk kapuja előtt, deszkapalánk és szögesdrót húzódik körülöttem, a ketrecünk mellett más ketrecek, táborunk mellett más táborok. Amerre ellátni, csupa kő, drót és fabódék, amelyek mögött még további ketrecek vannak. Őrtornyok a sarkokon, a világ egy láger, amelynek szögesdrótjai mögött emberek ücsörögnek.
A széles, kaviccsal felszórt tábori úton most naponta érkeznek új szállítmányok, hatalmas, fáradt csordákhoz hasonlóan vonulnak előttem. Már a rangok szerint osztottak el; tegnap óta csak tisztek jönnek, végtelen menetoszlopokban, ezernyi tiszt vonul előttem lassan, mint egy szürke, sűrű massza. Még mindig viselik a váll-lapjaikat, még mindig jól tápláltnak néznek ki, ötfős sorban jönnek, szorongó, lesütött tekintettel, terepszürke, zöld és kék zubbonyt viselnek, némelyiknek nagy pocakja van. És mellettük mennek a színesbőrű őrök, mint valami őrkutyák, heves Go on! Let’s go!-val terelik őket folyamatosan, néha odacsapnak, ha a végtelen menetoszlop már-már megáll, kis pálcával az egyik vállukon, azt csattogják: Németország, itt jönnek a vezetőid, vége a mi gyönyörűségünknek, itt úgy visznek ezer tisztet, mint egy fáradt csordát a vályúhoz, a megvert vezetőség, a tegnapi elit, néha olyan fejeket látni, amelyek úgy néznek ki, mint Prittwitz, von Kleist és von Retzow, akik Pomeránia és Brandenburg büszkeségét viszik sírba, porosz nemesek fiai, akik felesküdtek a berlini sötét emberre, és most feketék vezetik őket nagy ketrecekbe, mintha vadállatok lennének. A tisztességüket már korábban elveszítették: a légierő őrnagya és a hadsereg kapitánya. Most arany váll-lapos tisztek jönnek, ezek tábornoki rangú tisztek lehetnek, köztük néhányan piros csíkos nadrágban: vezérkari tisztek, és valahol ott lehet a te ejtőernyős vadász hadnagyod, aki lelőtte Hermann Suhrent; a tisztességét már korábban elveszítette. És most mind porosan meg rongyosan és kábultan mennek ötös sorokban a nagy ketrecekbe. Így terelnek fogságba egy vad népet.
Én meg ott állok a kapumnál, és arra gondolok: a kép nem új. Évezredek óta ütnek így népeket, győznek le hadseregeket, és a győztes fenntartja a jogot magának, hogy a győzelmét egy jó ügy érdekében véghezvitt győzelemmé, diadalát az igazság diadalává lényegítse át. Ez a világtörténelem fennkölt hazugsága, az erősebbik fél joga. Soha nem felelt meg a valóságnak. Ezt tudjuk. Ám nézd csak: ezúttal valóban igaz. Ez egyszer valóban igaz, hogy a mi őreink a jót, a férfiak pedig ott kinn a rosszat képviselték. Most kinyitják az Európa nevű szétdúlt erődben a börtönöket és a fogházakat, a táborokat és halálgyárakat, megmentik az áldozatokat, megemlékeznek a halottakról, az üldözőket megbüntetik. Ilyen még nem volt a Földön. Nézd meg jól, jegyezd meg, soha ne felejtsd el ebben az életben: egyszer volt egy háború, amit a németek és Hitler elvesztettek, és a legyőzésükkel helyreállt a világ rendje. A jó hatalmas volt, és a gonoszokat legyőzték. Igazság lett a földön. Majdnem olyan, mint az utolsó vacsora: a halál malmai leálltak, most elkülönítik a bárányokat a kosoktól, üldözőket és üldözötteket szétválasztják, felnyitnak egy nagy könyvet.
És én azt gondoltam: Túlélted tehát Hitlert. Egy napon elengednek Cherbourgból. Elkezdesz majd élni, tanulni, dolgozni fogsz, lesz egy szakmád, megöregszel, és így szép lassan elfelejted a Hitler alatti fiatalságodat. Csak ezt nem, ezt az egyetlen órát Cherbourgban, amikor az igazság így győzött. Saját szemeddel láttad, hogy létezik ilyen. Mondd tovább a többieknek, milyen régóta kecsegtettek ezzel: a népek álma, az igazság. Ezerkilencszáznegyvenöt, Jézus Krisztus után: akkor volt egy év, akkor a világtörténelem majdnem világtörvényszék volt.
Vakarcs Szilárd fordítása