Havi archívum: április 2014

még a következő mozdulatsor filmkockái előtt,
ahogy az asztalt megbontottad és szedelőzködni kezdtél,
még a mozdulatsor előtti gondolat rég legyártott verkje előtt, 
(mert tudtuk, hogy így lesz, és mégis,)
ahogy fizettél, kabátot magadra vettél,
és természetes is, bizonygattam magamban…
de bárgyú mosollyal dadogtuk higgadtságunk-
s még a gondolat előtti érzések hínárja előtt 
mert persze, jólnevelten, ajkam becipzárolva,
mintha valami halotti maszkba hazudtak volna csendnek 
engem is forgatókönyvükbe ördögök s istenek,
még a gondolat előtti érzések előtt
még az érzések előtti ösztöni szimat előtt
még az ébredés pillanata előtti álom előtt
talán már akkor mondani akartam…
de most már nincs több mielőtt
lehet, hogy nem is létezett, csak én hittem, hogy majd jelent 
egyszer valamit, hogyha szólok
ha üzenek
majd miután
még mielőtt
mert egyszer én is elmegyek
és nem tudom még, hogy mikor, 
de el kell mondanom neked.…

emlékszel, ahogy ott ültünk, körbecsoszogott
mindenütt a szmog, samponszagúak a fák,
hosszú hajnal volt ez, hosszú, mint elkeseredett
anyák hallgatása, és akkor kerekre csiszolt

köveket tettünk egymás zsebébe, titokban,
hogy egyikünk se lássa, amikor tudtuk, hogy
mostmár ketten is egyedül, és akkor ott ültünk,
ugye, szép volt ez, kemény lett a nyálunk,

kaparta a torkaink, és akkor megláttuk, hogy
mosakodik egy angyal a vízben, mint egy kacsa,
de nem ette meg a bedobott kenyérdarabot,
milyen szép, milyen bájos, írni kéne erről,

lírai, mint a halál, de tudtuk, hogy olyan
mélyen alszik odabenn a dobogás, ahová
még a medúzák se mennének le, csak
ketten voltunk, mégis magányosak, mint

a nimfák, megmarkoltam a kezed, nagyon
tehén volt a bőröd, lassú és csilingelő, olyan,
amiről mindig tudtam, merre jár, olyan, ami
szereti, ha didereghet egy kicsit, emlékszel 

még, ugye azért még néha, kérdezted,
kérdezni azt mindig is tudtál, pedig tudtad,
nincsenek válaszok, nem voltam elég bátor
ahhoz, hogy igazán suttogni merjek, tudod, 

az, amikor bármit mondok, olyan fontosnak
tűnik, mintha egy gyerek mondaná, és akkor
valami beült közénk, hideg volt, és romlandó,
mint a tej, majd elkezdte simogatni a hátad, 

és akkor viccből odaszóltam, hogy angyalog
megyünk haza, ugye, emlékszel, nem nevettél,
mert a torkodban ugye, csak az arcizmok
susogásából hallottam, hogy azért érted, 

meg a szemed sarkán, a ráncok halk hullámaiból,
olyan szemed volt akkor, mint a macskáknak,
csak ők tudnak így nézni, kiismerhetetlen és
magabiztos, és akkor elkezdett tülkölni ez a 

reggel, büdösödött a lélegzetünk az iszonytól,
mert tudtuk, tudtuk azt, amit nem szabadna,
éreztük a gerincben verdeső időt, és akkor
mackósan megvakartad a szakállamat, 

kis szöszök hulltak ki belőle, mondtam,
hiába, a por mindenhova beül, majd egy
kába mozdulattal fogam közé szorítottam
a borosüveget, kiszedtem a hajszálad az 

ajkaid közül, mert akkor minden olyan
egyértelműnek tűnt, emlékszel, és vártuk,
hogy most azúr lesz minden, vagy opál,
de csak zavaros kávéban úszott a világ, 

majd mélabúsan megráztuk uszonyainkat,
mert azt mondtad, bálnák vagyunk, én meg
ugye, akkor jónás lesz vacsorára, de én nem
voltam bálna, nem passzoltam a harmóniába, 

emlékszel, aztán úszni kezdtünk, de én elmaradtam,
és te egyre kisebb lettél, mint a szemekben a
ragyogás, és aztán mondtad még, hogy te sem
vagy bálna, akkor kicsit megnyugodtam, mert én 

hittem a csodákban, a csodáidban, és te azt mondtad,
naná, mert te igazából csak egy aranyhal vagy,
nekem pedig akkor megalvadt a számban a tej,
és akkor te most már nem köszönsz.…