(parttalan)
Először csak fájt,
fájt utána az,
hogy már nem,
hogy hiába is akartam,
a testem üresség.
Mi borzasztóbb,
hogy eltűnünk –
elrothadunk,
elporladunk,
hisz isȧ, por ës homou vogymuk –
vagy hogy nem létünk
nem hogy üres teret,
de hiányt hagy maga után…
…és, hogy mindez tiszta legyen:
ez nem a gyász,
sem a közöny,
nemhogy virág
a fej mellett, a fejfán
(a fejfa tövén),
hanem az, hogy
ki hiányom terébe belelép,
az tűnik el
és nem én.
Mert én,
nemhogy elmúlok,
de magammal
viszem terem is:
egy-két köbméter
térfogatot és
pár négyzetméter
bőrt: a testem;
s az ürességet:
a terem, mit magam határoltam el
magamtól,
hogy belenyúlni
ne tudjak.
Tapasztalás csak az lehet,
mi én nem vagyok.
Ismerd meg önmagad –
írja s mondja a delphoi jósda.
Én csak nézem a ködöt
s belefújom a még sűrűbb füstöt:
próbálom lerajzolni önnön magam,
de csak egy tenyérnyi üresség az,
mit meglátok, ahogy
a cigit gyorsan
szép, friss számhoz emelem.
Cogito ergo sum –
vagyis: semmi sem biztos.
Ez a mondat is, csak alakja
miatt semmi,
mint az én testem:
ez a mondat felület – semmi több.
Coito ergo sum? –
talán hagyjuk, hogy
az, mi mást is jelenthet,
hogy mégis örök vagyok,
nem az én kincsem, hanem
senkié sem? Viszont akkor minek?
Még egy kicsit lélegzek –
minden éj szép
és lassan meghágja
önmagát,
a maga árnyát,
hisz minden sötét
és a saját marok is más:
Platón barlangjának ideális mása.
Világlik a tenyerem.
A testem világlik –
összekavarodok
s már nem tudok
különbséget tenni,
hogy a bal
lábam mennyire hasonló,
mint a jobb, s mégis –
csak önmagam tükre vagyok?
– elválok magamtól,
meglelem magam mását,
és addig csak fáj.
(2015. 01. 25.)
–
σίγμα
(rés)
Beletérdelek az esőbe,
tiszta az arcom,
tiszta a kezem,
térdemen friss
és tiszta egy seb.
Beletérdelek az esőbe,
karomon higany
csíkjai futnak fel,
ablakom alatt,
a kiirtott réten
szarkák gyűjtik az ezüstöt,
én hagytam el mindent.
Beletérdelek magamba,
arcom a kezem.
Tenyereimmel figyelem
magam, friss sebem
– megcsókolom, ezüst folt,
gömbölyűen gonosz –
a szép térdem
a nedves éjszakában.
Elrohadok titokban,
szépen, csendben,
de titokban,
ezüst karomon szarkák
vitatkoznak –
csőrükből hullik az eső,
megfesti az éjszakát,
a térdem.
Térdem az éjszaka,
esőben térdelek,
víz alatt egy hold
elkékülten vigyorog,
csókolgatja sebem,
titokban halkul el.
Hallgatózva iszom a tócsát,
figyelve térdelek, leskelek.
(2015. 02. 12. )
–
–
