Az író a kórházban feküdt, az intenzíven. De már sokkal jobban volt. Hetvenkét évével sok mindent megélt, jót és rosszat egyaránt. Ám több rosszat, mint az emberek többsége. Viktor jó, elismert író volt. Az olvasók nagyon szerették, és most aggódtak érte. Pedig a média nemigen nyilatkozott arról, hogy Viktor kórházban van. Akik viszont ismerték és tisztelték, azok nagyon is tudták.
—-Viktor csak arra várt, hogy Károly, a fia meglátogassa. Várta, hogy legújabb elbeszélését elolvashassa. Ezt Viktor már vagy három hónapja írta, de csak most jelent meg. Legalábbis a fiától így hallotta.
—-Károly délután akart jönni. Az infúziót már levették Viktorról, s megfogadta, hogy – ha ezt egyáltalán megússza – leteszi a cigit. És többet egy kortyot sem iszik. Öreg volt, sok bánata volt szegénynek, de rájött, hogy sem a cigi, sem az ital nem megoldás a problémákra. Életében igen sok hibát elkövetett, fia bizonyos dolgokért meg sem bocsátott neki. De azért szerették egymást. Emma már régen nem élt, Viktor a felesége halálát nehezen tudta csak kiheverni. Most azonban nem emiatt volt kórházban, hanem egyszerűen összegyűltek a felhők a feje felett. Hiszen fia távol élt tőle, s a szerencsétlen öregember magányában valósággal megbolondult már. Mindig csak otthon, egyes-egyedül. Kertet gondozva, virágokat öntözve, nem beszélve a mosásról, főzésről, vasalásról – ezeket mind maga kellett hogy csinálja. Talán bele is fáradt, alig várta már Károlyt.
—-Délután aztán, amikor eljött a látogatás ideje, Károly igen későn érkezett. Nagy szatyrot hozott magával. Örült, amikor meglátta apját:
—-– Apa! – kiáltott fel örömében.
—-– Károly! – az öreg nem is örült, hanem mintha magát Szűz Máriát pillantotta volna meg, olyan boldog volt a szíve.
—-– Itt vagyok! – mondta Károly. – Hoztam ezt-azt.
—-– Gyere, ülj le ide! – mondta az öreg író.
—-Károly leült.
—-Nagyot sóhajtott, hiszen messziről érkezett, pakolta ki a szatyor tartalmát. Elővette a lapot is, amelyben az apja elbeszélése látott napvilágot – s az öreg sápadt arcszíne máris eltűnt. Kereste a tartalomjegyzékben a nevét, majd amikor megtalálta, rögtön olvasni kezdte.
—-– Igen, ez az!
—-Közben Károly az asztalra tette a narancsot, a banánt, a szőlőt meg a süteményt.
—-– Olvastam a novelládat! Apa, te remek író voltál egész életedben!
—-– Köszönöm, fiam – mondta Viktor, majd lapozott egyet.
—-Örömmel olvasta a lapot. Károly meg ült csendben, s valami különöset látott apja viselkedésében. Nem is kérdezi meg, hogy hogy van?
—-– Apa! Én is itt vagyok! Figyelembe se veszel!
—-– Dehogynem, fiam, dehogynem! – s letette a lapot a kezéből. – Nos, hogy vagy? – kérdezte végül.
—-– Jól vagyok. Néha sokat köhögök, a dohányzás nekem is megártott.
—-– Mi? Sokat köhögsz? Vigyázz a tüdődre, fiam! Az nem játék! Menj el a tüdőszűrőre!
—-– Persze – mondta letörten Károly.
—-– Valami baj van, fiam? – kérdezte az író.
—-– A barátnőm otthagyott. Pedig nagyon szerelmes voltam belé.
—-Az öreg író sóhajtott.
—-– Van más nő is a földön.
—-– Nekem csak ő kellett.
—-– Á! Ha elhagyott, akkor elhagyott.
—-– Reménykedem, hogy visszatér hozzám.
—-Az öreg erre nem mondott semmit.
—-– Na, mindegy, majd lesz valahogy.
—-– Rá se ránts, fiam – mondta az öreg.
—-– És hogy vagy? – kérdezte Károly.
—-– Egész jól – felelte az író.
—-– Az a lényeg – mondta Károly.
—-A nővér belépett közben, s azt mondta:
—-– Most már lejárt a látogatási idő!
—-Mindketten meglepődtek.
—-– Mennem kell, apa – mondta Károly.
—-– Menj csak, fiam.
—-– Majd még meglátogatlak!
—-– Rendben – mosolyodott el az öreg.
—-Károly elköszönt. Viktor meg kezébe vette a lapot, amelyben az elbeszélése éppen arról szólt, hogy valamikor, talán ilyen fiatalon, úgy harmincöt évesen elhagyta az Emese nevű barátnője…
