Anyám
Valamit elejt, nagy
nehezen lehajol,
felveszi, a helyére rakja.
De inkább hagyja,
hogy én vegyem fel,
és rakjam akárhova.
Ideges leszek ilyenkor,
mert olyan, mintha
szándékosan csinálná.
Nem tudom. Utána kihív
az erkélyre, cigivel kínál,
mintha nekem
nem lenne. Mintha
ki akarna engesztelni.
–
Nagyanyám
Még él. Faltól falig
jár. A házból ki nem.
Már évek óta. S talán még
évekig, akkor még nem lehet
tudni. Kicsi, kicsit eszik. Csipeget
egy kifliből. Leszórja, nem veszi
észre, vagy csak visszafelé jövet.
Kiszór az ablakpárkányra is egy keveset.
Szórhatná a konyhaasztalra,
simán odaszállnának a madarak,
már nem félnek tőle. De ő nem tudja.
Nagyapám
Még él. Nap mint nap
eljár otthonról. Akkor is, ha
sehol semmi dolga. Olyankor
én ügyelek fel nagyanyámra.
Mikor megjön, sört hoz.
De előbb pálinkával kínál.
Ülünk a konyhaasztalnál,
és többnyire összeveszünk,
mert a nézeteink különböznek.
Apám helyett ő az apám,
kötelességének érzi nevelni.
Mit számít, hogy nem vagyok
már abban a korban.
A cigimből max kettőt ha
slukkol, mert szédül.
Hogy is bírom, kérdi, jobban
tenném, ha leszoknék.
Bólintok, de azért végigszívom.
Töltök még. Figyelmeztet,
ennyi elég volt. Nekem nem.
Rám hagyja. Miután elcsoszog
lepihenni, kihozom a kamrából
a bort. Egyenletesen horkol,
de nem tart félóránál többet,
jó lesz sietni. A szintkülönbséget
persze úgyis észre fogja venni.
De nem szól. Hozza az üveget,
az én poharam teli, a magáét
csak negyedik tölti. És
odakoccintja az enyémhez.
–
Apám
Még él. Valahol,
valameddig. Alkesz,
mondják. Nem keres,
én se őt. Pedig én
is alkesz vagyok,
volna közös téma.
–
–
