Öt éve vársz rá, de még hagyod a tengert,
hogy vízjegyűként a szárazföldön járkálj,
azt mondod magadnak, hogy értük,
és lehet, hogy így is van.
Félsz, de még elég jól tudsz inni,
szép vagy és szeretnek a nők,
mert úgy kezeled önbizalomhiányodat,
hogy mindig éppen az vagy, aki hiányzik,
nem is akarsz mást. Ebbe fogsz
belehülyülni.
————A barátaidhoz ragaszkodsz,
azt mondod magadnak, értük
utazol el tőlük messzire, fejezel be
mindenféle történeteket, rossz
könyveket, amikhez ragaszkodsz,
szamosparti sörhöz,
pogóhoz repedő plafon alatt,
két óra stoppoláshoz fagyban,
vonatokhoz, amikről ledobtak
a kallerek, nőkhöz, akikkel,
és akikkel nem, hazátlansághoz,
városokhoz, amik letükrözik
az eget. A tengerhez. Ahogy
legyintesz, és lehúzol egy felest.
Másnapos sétákhoz hazafelé,
ahogy megszagolod ujjad,
és a többi éjszakádra gondolsz.
A tengerhez, a barátaidhoz, a tengerhez,
akit nem láttál régen, és várod őt,
és ő is vár, a Viceroyhoz, a tengerhez,
híú vagy és álszerény.
De valóban szereted őket,
azt mondod magadnak, hálás vagy,
fogalmad sincs,
————hova mész, de érzed,
hogy megint más lesz minden,
hogy tavasz lesz, és tél és ősz és nyár,
rádzuhan az ég, kimászol alóla,
megbánod bűneid, elköveted őket újra,
de mindhalálig hiszed Változást,
eteted imáiddal csecsemőkorod óta,
és ő kihasználja gyengeséged,
erőt ad, húsával etet,
rádmorog, légy fegyelmezett!,
mert sose hiszel benne igazán,
dúdolva mész végig a Napoca utcán:
ahova szarok, ott van a hazám.
(2008-2016)
–
