Apám szeretett, talán még most is szeret
verekedni. Anyám nem szeretett, és most sem
szeret verekedni. De valahányszor apám nekiment,
kénytelen volt felvenni a harcot. És veszíteni nyilván.
Az eredmény: kitépett hajcsomók, kificamított állkapocs, dagadt
pofacsont, zúzódások, véraláfutások. Földhöz vágott edények,
széttört bútorok, ablakon kihajított tévékészülék, hűtőláda
(a frissen megteremtett otthon nélkülözhetetlen kellékei).
Menekülés otthonról. Legtöbbször éjnek idején.
Apámnak új családja van most. Úgy hallom,
a feleségét nem izgatja, hogy iszik, hisz ő
is iszik. Két fiúgyermeküket az apám,
ki tudja, miért, ugyanúgy nevezte el,
mint engem és a tesóm – talán mert ők is ikrek.
Gyónás
Amikor a nagyapám meghalt,
nagyanyám mit sem tudott róla. Gondoltuk mi.
Őt, akinek betegsége miatt hamarabb volt esedékes
a halála, megelőzte nagyapám, aki végül összeomlott
a feszültségtől és felelősségtől, amivel a nagyanyám
gondozása járt. Napokon át eltitkoltuk nagyanyám elől
a férje halálát, azt hazudtuk, hogy nálunk lakik, mert
kicsit meghűlt, és nem engedhetjük ki egyelőre a hidegbe.
De ő mindvégig sejtett valamit, ez már a kérdéseiből
is kiderült, amelyeket ő maga válaszolt meg. „Hol van?”
„Miért nem jön haza?” „Becsaptok.” „Meghalt.”
Halála éjszakáján én vigyáztam nagyanyámra.
Hogy kiálljam az újabb őrségpróbát, enyhén piásan
érkeztem. Ültem az ágya mellett, és igyekeztem
meggyőzni: egyen valamit, majd bújjon be a paplan alá
és aludjon, mert már késő van. De ő nem akart. Makacskodott,
hogy engedjem sétálni a házban. Mondtam, nem lehet,
még véletlenül megint elesik és beveri a fejét,
mint legutóbb. Az elesést és a fej beverést persze nem
mondtam, csak gondoltam. Le akart szállni az ágyból.
Próbáltam visszatartani. Felcsúszott a pongyolája,
elém tárult még mindig kislányos hasa, ágyéka.
Nem volt rajta bugyi. Egy ideig nem mozdult,
és én sem bírtam mozdulni. Aztán nagy nehezen felült,
megfogta a kezem, és simogatni kezdte,
a nagyapám nevét suttogva. Eleredtek a könnyeim.
Már szinte tárgytalan volt, hogy akar-e sétálni
vagy sem. Óvatosan visszaemeltem az ágyba,
és betakartam. Engedte. A fal felé fordult.
Éjjel, a másik szobában, miután alaposan
meghúztam a tartalék sört, s résnyire
hagytam a két szoba közti ajtót,
végighevertem ruhástól az ágyon.
Miért nem maradtam az ő szobájában?
Hiszen azért jöttem, hogy ügyeljek minden
mozdulatára. Tapintatból? Nem akartam
feszélyezni, hogy netán megint meztelenül látom?
Gyávaságból? Nem akartam tanúja lenni szenvedésének,
esetleg halálának? Fáradtságból? Mert nem bírtam már
nyitva tartani a szemem? Vagy egyszerűen részegségből?
Reggel, amikor elég későn már
átmentem a szobájába, a fejére
volt húzva a paplan. Nem mertem felemelni,
figyeltem, emelkedik-süllyed-e. Nem tudtam
megállapítani, egyszer úgy tűnt, emelkedik-süllyed,
máskor nem. Lehúztam róla végül lassan.
Nyitott szájú, levegőt szomjazó, immár
elszíneződésnek indult, merev, görnyedt
test tárult a szemem elé.
Hirtelen belémrémlett: éjszaka,
valamikor hajnalban talán, mintha
mozgolódást hallottam volna. Mért
nem mentem át azonnal? Hiszen talán
a vécére kellett mennie, és abba halt bele,
hogy senki nincs mellette, aki elvezesse odáig.
–
–
