Fájó napjaiban, amiket a férje mellett töltött, de azelőtt és azután is, a vergődés idején jó volt emlékezni kislány korára. Ilyenkor eléje tűnt az asszonypataki ház és a tisztviselőtelep, ahol annyi csoda történt vele, s ahol iskolába menet naponta gyönyörű látomásai lehettek, hiszen öt-hat festőt is megbámulhatott munka közben. Nemcsak az ég látszott itt kékebbnek és az élet szelídebbnek, mint másutt, de még a fák lombja is áttetszőn és üdezölden ragyogott, talán a festékgyárból fölszálló nitrogéntől. A telep lábánál, a domboldal alatt többholdas park terült el, ahol a fiúk s a lányok vegyesen rabló-pandúrt játszottak, s elrejtőztek a bokrokban, hogy aztán este a gyár szigorú fegyelmén nevelkedett apák éles füttyentésekkel hívogassák haza őket, mindenik a maga egyéni jele szerint. Ilyenkor a park olyan volt, mintha fái között egy sereg madár pityegne, énekelne, örvendezne vagy méltatlankodna, feleselne, aszerint, hogy kinek-kinek mit jelent a hívó szó: táplálékot és meleg fészket vagy lépvesszőt. Augustus úr, a gyár főgépésze már ott állt villája lépcsőjén a háta mögé rejtett kutyakorbáccsal, s ha a háromágú síp hangjára nem törtetett elő a két vásott, Jaki és Viki, akkor utánuk indult, és előhajtotta őket a sűrűből.
—-A park közepén három aranyalmafa díszelgett, és ősszel úgy csillogtak az apró, érett gyümölcsök, akár a színes gömböcskék; a házak mögött lapos szárítók nyújtóztak kifeszített ruhateregető spárgákkal, de ezekre Teréz nem emlékezett volna vissza, ha nem idéztek volna fel egy fájó és mégis kedves emléket: a fiúk egy napon összebeszéltek, az egyik szárítóból vastag köteleket oldoztak le, vízbe áztatták, a kislányokról lehúzták a bugyit, és véresre verték a feneküket. Mire este beparancsolták őket, némelyiknek olyan volt az ülepe, mintha valamelyik gézengúz a tintás ujjával mázolta volna össze, de zengett is a telep azon az estén, azt lehetett volna képzelni, hogy mindenik háznál malacot ölnek. Ő azonban ebből a kalandból is kimaradt, azok a tűzrevalók nem szerették, idegenkedtek félénk természetétől, pedig egyre inkább vágyott rá, hogy foglyul ejtsék, és szökés közben rávessék magukat a pandúrok, hogy birkózzanak vele, leheletükkel csiklandozzák a nyakát, s tovább szítsák benne a borzongató sejtéseket, amelyek ébredezni kezdtek. Minél többet sündörgött azonban körülöttük, a fiúk annál ingerültebbek lettek, még Józsi, a bátyja is vonakodott tőle, és ő félrehúzódva hangosan sírt, mint a kiközösített.
—-Édesapja, Vecserda József, nagy darab, szelíd ember volt, pontos és önérzetes, közösségi érzelmű dolgozó, aki valahogy mégis kívül rekedt az életen. Már fiatalon betegeskedett a szemével, két évi tanulmány után elhagyta a közgazdaságtani intézetet, s mert Szamosváron nem kapott állást, Asszonypatakára ment raktárkezelőnek. Wolf úrról, aki alkalmazta, azt beszélték, hogy minden dolgozóról gondoskodik, de a legkisebb vétségért is bárkit azonnal meneszt. Például kiűzött a gyárból egy szép, de gyönge hátú lányt, aki laboránsi munkája mellett szabad idejében festegetett, s pár lejért fölkínálta a munkásoknak akvarelljeit. Wolf úr, miután tudomást szerzett erről, azonnal felmondott neki, a kapuig kísérte, ordítozott vele, hogy nincs szüksége kultúrringyókra, akik lecsipkednek abból a pénzből, amit ő fizet az alkalmazottainak, s mikor a lány elejtette a tömböt, lehajolt és a fölkapkodott képeket utánahajította: kilökte a gyárudvarról a felsőbányai erdőrészleteket, a Zazar-partot, Asszonypataka apró, pasztellszínű házacskáit, és végül becsapta a komor vaskaput.
—-De hogyan tarthatta volna számon Teréz épp e gonosz cselekedetét, amikor ő egyre csak azokat a kis, piros tetejű, zöld zsalus padlásszobákat látta, amelyeket a gyárigazgató építtetett a hivatalnokainak, s főként a gépírónőknek. Nézte naponta az ablakok tenyérnyi csipkefüggönyeit az almafák hamvas koronája fölött, s annyira megigézték a manzárdszobák, amelyeknek a csöndjében regényes történeteket sejtett, esdekléseket és szemérmes visszautasításokat, csókolózásokat és öleléseket, hogy ő is sóvárgott kitanulni a gépírást, ami sok küzdelem után hozzásegíthette volna, hogy alkalmazzák a festékgyárban, s akkor ő is kapott volna egy ilyen „kukurikut”, amint a padlásszobákat nevezték a tisztviselőtelepen; addig azonban még sok időnek kellett eltelnie…
—-Négy esztendeig az apácákhoz járt, Biharváron. Később, valahányszor azokra az évekre gondolt, néha boldog, néha szorongató emlékezéssel, öntudatlanul hunyorogni kezdett, mert ha vakációban hazatért, a homályos folyosók után szinte elkápráztatta a sok fény, hiszen ingyen kapták a gyártól az áramot, és még a ház környéke is ragyogott esténként. Erről pedig ismét az jutott eszébe, hogy mily gyakran és mily titokzatosan aludtak el a villanyégők a zárdaiskola folyosóin; a sötétből cinkos és elfogódott suttogások hallatszottak, s ha valaki a kapcsolóhoz tapogatott, és újra világosság lett, kettesével rebbentek szét a lányok, pirosarcúan, fölajzottan, kacarászva…
—-Egyszer aztán tőle is megkérdezte valamelyik lány, nem óhajt-e barátnőt választani, s mindjárt mutatott is neki egy kis félénk szöszkét, aki ugyancsak társ nélkül maradt; ők egymásra néztek, ösztönükben megsejtettek valamit, ami többet kíván a bensőséges barátságnál, s bár ez zavarta őket, ő, Teréz végül is azt mondta, hogy szívesen barátkozik bárkivel, csak közöljék vele a páros játék szabályait. Válaszként a kis kerítő nagyra kerekítette a szemét, mintha azt kérdezné: hát olyan ostoba vagy, hogy még ennyit sem tudsz? – aztán kacagva elszaladt.
—-Csalódottságában és szégyenében Teréz jobban kinyitotta a szemét, figyelni kezdett, és sok mindent észrevett. Például azt, hogy két soror mindig együtt sétál; az egyiknek szép kislányos arca volt, s ő már elképzelte, ha mindenképpen lányt kellene szeretnie, a zárdaiskola érthetetlen törvényei szerint, akkor ez a Gertrúd volna a kedvére való; a gyönyörű soror örökös kísérő társa egy vörös képű, gömbölyke nővér, aki mintha örökké gőzölné az arcát, hogy jobban világítson a tejfehér gallér fölött; keskeny, hegyes orrát önérzetesen magasra tartotta, és Teréz be is jegyezte pepita fedelű naplójába, hogy mily méltatlannak tűnik számára ez a kapcsolat; de valaki belepillanthatott a füzetbe, mert egyik este lefekvés előtt az apátnő magához rendelte:
—-– Úgy értesültem, kislányom, hogy máris a testi dolgok felé fordulsz, ahelyett hogy az Úr Jézus szenvedő arcára szegeznéd a tekinteted. Sajnálom, be kell hívatnom édesapádat!
—-Az apátnőt a novíciák egymás között Mater Dolorosának csúfolták, mert szenvedő arccal járt, kezét összekulcsolva a melle fölött, mintha minden bűnt és csábítást, amit a zárda falain belül sejt, vezeklőn magára venne, s Teréz már az első napokban meghasonlott előtte; gyönyörű tortát küldött otthonról az édesanyja, a tetején rózsaszerűen szétbontott naranccsal, de amikor a kapu alól befelé igyekezett vele buzgón és félénken, nehogy elejtse, váratlanul a Mater Dolorosa suhant eléje, megállította, és a száját kislányosan csücsörítve így szólt:
—-– Ó, de szép torta, ó, de csábító!… Nem adod nekem, Terikém?… No rendben van, látom, hogy megszeppentél, de egy szeletet ugye mégis vághatok belőle?
—-S mindjárt vissza is tért, kezében ezüstnyelű késsel, s valamiért szinte bosszúállóan, indulatos mozdulattal csonkította meg a tortát, úgy, hogy a narancs is lezuhant a tetejéről, és Teréz szinte elejtette a kartontálcát, a maradékkal. Ezt a támadást később sem értette meg, nem tudta, hogy mivel haragította magára az apátnőt, ha pedig csupán a jószívűségét akarta próbára tenni, mi szükség volt rá, hogy elcsúfítsa a gyönyörű készítményt, amelyet ő oda akart állítani a lányok elé, hadd gyönyörködjenek benne, mielőtt szétosztja közöttük. Később, mikor ok nélkül megdorgálta az apátnő, sőt le is térdepeltette a hideg kőlapra, Teréz már gyanította, hogy nem kedveli őt, és ez csak fokozta benne a kiközösítettség érzését, amelyet már odahaza, a játszótársak között is átélt.
—-A fölfedezések azonban folytatódtak; a lányok arról suttogtak, hogy a zárda alatt titkos folyosók kanyarognak, s elég itt-ott megdöngetni a földet a cipőjük sarkával, s odalentről mélyen és fájdalmasan visszhangzanak az üregek, ahova a megejtett apácák a magzataikat elásták; arról is beszéltek, hogy volt a zárdában egy szép, spanyolos nevű nővér, aki megszökött a csábítójával, s bizonyára ez az oka minden túlzó szigorúságnak és gyötrésnek, mert a világ azóta ujjal mutat az apácanövendékekre is, mint némán suhanó, egyforma öltözetű álszentekre, sőt lotyókra… Ennek ellenére Johannának, a kis medgyesi lánynak később sikerült rávennie Terézt, hogy lessék meg az egyik sorort, amint a pappal csókolózik a kertben. Félnapokig vonszolta magával, ide-oda rángatta, ujját ajkához szorítva titkolózón integetett, forgatta a szemét, ő azonban semmit sem látott; épp amiatt valósággal elrémült, amikor Johannával együtt őt is hívatta az apátnő.
—-– Tudod-e, kislányom, hogyan mondta a Mi Urunk, Jézus Krisztus: Ha a te jobb szemed megbotránkoztat téged, vájd ki azt és vesd el magadtól, mert jobb neked, hogy egy vesszen el a te tagjaid közül, semhogy egész tested a gyehennára vettessék!
—-És a közbülső meg a mutatóujját villává merevítve, lassan, fenyegetően közelítette Teréz arcához, mintha ő maga akarná kivájni a megbotránkoztató szemet, aztán ráparancsolt a lányra, hogy térdeljen le és maradjon ott a kövön, amíg ő föl nem oldja a büntetés alól. Vecserda József, aki épp akkor látogatta meg a lányát, ismét térdepelve találta, mint utoljára, amikor az apátnő hívatta a naplóbejegyzése miatt, és fájdalmas sajnálkozással állt mellette; cipői nyikorogtak hatalmas testének súlyától, a vastag, örményesen kampós orra fölött jóságos szemek mosolyogtak az apátnőre:
—-– De hiszen megfájul a térdecskéje – mondta aggódva. – Kímélje szegénykémet, ha lehet…
—-A mater dolorosa azonban elszánt volt, és céltudatos:
—-– Ne felejtse el, Vecserda úr, hogy a kővel nemcsak szerszámot élezhetünk: a kő a léleknek is csiszolója!…
—-De azért mégsem volt minden rossz a novíciáknál; adódtak csöndes, meghitt pillanatok is, amikor a lélek hangja illatként szállt fel a kolostor vastag falai közül, és minden kislányt áthatott, tűrővé és megbocsátóvá tett valami eljövendő boldogságnak az ígérete, úgyhogy ilyenkor meg is feledkeztek a szigorúságról, vagy pedig épp a fegyelem és a szorongattatás táplálta bennük még inkább a hitet, hogy aki itt győz, az valóban örökségül nyer mindent. Teréz azért volt különösen boldog, mert jóllehet a háta mögött kis butának tartották, néhányszor sikerült kitüntetnie magát az intelligenciapróbákon gyors észjárásával. Például világ körüli utazást játszottak, és meg kellett mutatni a térképen, hogy ez meg ez az ország vagy város hol helyezkedik el; így jött szóba egy ízben Köln, és Gitta soror, aki a földrajz mellett a francia nyelvet is tanította, megkérdezte, hogy miről híres a város. Johanna rávágta, hogy a kölni dómról, utána sokáig csend volt, akkor Teréz nyújtotta az ujját, és azt válaszolta, hogy a kölnivízről. Gitta nővér kedvesen és elismerőn biccentett felé:
—-– Igazad van, kislányom, fején találtad a szöget!
—-És azután ismét odahaza volt vakációzni Józsival, akihez maga sem tudta, miért ragaszkodott úgy, mintha eljövendő gyámolítóját és védelmezőjét látná máris benne, jóllehet épp a bátyja volt az, aki mindig félrelökte, kihagyta őt a fiúk játékából. Fönn a tetőről esténként látni lehetett a kénsárga fényben derengő völgyet, s ha a negyed tízes szatmári gyors robogott el a dombok alatt, zajával fölverve a környéket, ablaksorai ragyogva úsztak a völgy alján. Mit tudta ő akkor, hogy közeledik a háború, hogy a festékgyárat hadiüzemnek nyilvánították, és Wolf úr helyébe a vasgárdista Augustus került igazgatónak, az a szomszéd, aki minden este kutyakorbáccsal várta Jakit és Vikit haza, miután többször is belefújt háromágú sípjába; nem tudott róla, hogy édesapja, Vecserda József, aki egyik napról a másikra bizonytalannak érezte a kenyerét, levett kalappal, alázatos-bizalmasan bekopogott az új vezetőhöz, és megkérdezte tőle, hogy emlékszik-e arra, amikor közösen sztrájkra buzdították a munkásokat a túlórázás ellen; s nem láthatta azt sem, amint a kérdésre a korbácsos szomszéd elnézett a nagy darab és várakozón mosolygó raktárnok fölött, aki a gyár egyik legmegbízhatóbb, legbecsületesebb embere volt, és merev tekintettel és tagoltan azt mondotta: – Innen fentről az ember mindent másképpen lát, Vecserda úr; nagyon kérem, hogy ezt a saját érdekében ezután egy percig se felejtse el, Vecserda úr!
—-Teréz mindezekről nem tudott semmit, mert ő épp bérmálásra készült. Édesanyja elküldte Pólyákhoz tíz méter rózsaszín pántlikáért, és ő, amikor visszafelé jött a parkon át, és megpillantotta azt a néhány „kukurikut”, amelyben a gépírónők laktak, ámulatában megállt, és a kibomlott végű szalagot öntudatlanul tekerni kezdte az egyik aranyalmafa törzsére. Titkon már belekapott Szomaházi könyvébe, és most sóhajtva arra gondolt, hogy Lehman Vilma kisasszony is épp egy ilyen kis piros fedelű mesevárban lakhatott, hamvas lombú almafák fölött, amikor meglátogatta őt Honti úr, hogy feleségül kérje. És milyen szépen írja le a szerző, amikor az írógépről mesél: „A vezérigazgató szertartásos mozdulatait megcáfolták szemei, amelyek különös fényben égtek…” Ettől a korai ábrándtól azonban egyszerre megriadt, mintha a láthatatlan kérő elől kellene menekülnie, és vörösen, kifulladva ért haza, mikor pedig édesanyja megkérdezte, hogy kapott-e pántlikát a rőfösnél, eltátotta a száját, s csak abban a pillanatban döbbent rá, hogy mind a tíz méter szalagot rátekerte a fa törzsére, és rajta is hagyta…
–
[Részlet a Zarándoklás a panaszfalhoz c. regény „Első áldozás után” c. fejezetéből. Kriterion, Bukarest, 1979.]
–
–
