Nem tudnám egész pontosan megmagyarázni, de úgy érzem, hogy a városok, sőt országok történelme, szelleme, sajátos múltja és jelene valahogy a tereken él és hat leginkább. Hiszen – hogy most már ne csak a benyomások, hanem a közismert tények a posteriori segítségét is igénybe vegyem – itt, a tereken zajlott legtöbbször, leginkább a közélet, a végeredményben legfontosabb közösség élete, itt pecsételődtek meg nagy fordulatai a történelemnek, itt születtek (persze nem kizárólagosan) korszak- és stílusalkotó épületek, itt szökkentek tornyok az ég felé, itt fogant meg sok minden abból, amit – legalábbis európai szemmel – kultúrának nevezünk. Ezért amikor barangolásaim szintetikus elemeit keresem, legelőször talán újra meg újra a terek bukkannak fel, rajzolódnak ki emlékezetemben. Kis- és nagyvárosok terei, évezredes, évszázados, vagy – ritkábban – évtizedes múlttal, olykor az idő korlátait áthágó, a régmúlttól a máig húzódó szereppel. Ha a látott, bejárt, „átélt” terekre gondolok, már nem tudok „a” térre emlékezni. Nincsenek terek általában (itt nem a modern városépítészet hasznos és sajnos legtöbbször minden egyéniséget kiirtó „stílusára” és tereire gondolok, ezek rendszerint valóban csak épületek által közrefogott, mértanilag növényekkel beültetett térségek). Az igazi tereknek egyénisége van, kora, légköre, hangulata, élő, beszélő arculata…
*
—-Kénytelen vagyok bevallani, hogy amikor a Rue des Francs Bourgeois-ról (a Szabad Polgárok utcájáról) kiértem a térre, először a bisztró (vagy bodega) ötlött szemembe, feléje siettem. Már vagy három órája bolyongtam a régi Párizs utcáin, megéheztem, és a vajas kenyér, a rántotta és főleg a kávé, amit a meglehetősen szűkre szabott helyen, három élénken csevegő fiatalasszony közé szorulva fogyasztottam el, nagyon jólesett. Csak amikor kiléptem, vettem igazán észre – pedig tudtam –, hogy mi van körülöttem. Valamikor Place Royale-nak hívták, lovagi tornákat, majd később lovagias párbajokat vívtak itt. Először a Nagy Forradalom, majd másodszor a Kommün adta a térnek a Place des Vosges nevet (az 1789-es forradalom győzelme után a Vogézek tartománya fizette ki elsőnek adóját). De ha mindezt nem olvastam volna róla, és azt sem tudtam volna, hogy IV. Henrik építtette a két szemben álló palotát, a Király és a Királyné Pavilonját, sőt arról sem lett volna tudomásom, hogy a térre néző ablakok mögött olyan „nevek” laktak, mint Victor Hugo, Alphonse Daudet és mások, akkor is megremegtem volna a látvány szépségétől. Az egyformaságot általában hajlamosak vagyunk azonosítani az egyhangúsággal. Ez olykor így is van (ha például egy cardiffi vagy readingi viktoriánus stílusban épült utcára gondolok, a minden fantázia nélkül sokszorosított előlépcsős, keskeny házaknak még az emléke is elálmosít). A Place des Vosges palotái is – majdnem – egyformák, még sincs szó unalomról, hanem valamiféle nyugodt, kiegyensúlyozott, hogy ne mondjam, klasszikus szépségről. Talán az épületek vörösbe játszó színe teszi, talán az ablaksorok és tetők kecses vonalai, nem tudom. Tény, hogy az ember szívesen időzne ebben a bűvös négyszögben (csak lenne a teret borító kis park valamivel barátságosabb!). Sajnos, sarkamban a kérlelhetetlen idővel, tovább kellett mennem…
*
—-Viszont sokszor, és olykor egy órácskát is ültem Prága óvárosának főterén, a Staroměstské Náměstín. Jó ott ülni, kényelmesen elnyújtózni a széles, pihentető padon, nézni a csipegető galambokat és a tipegő, bukdácsoló csöppségeket, a kocsit ringató kismamákat, az összebújó fiatalokat és a sütkérező öregeket. Ülni és ízlelgetni a délután vagy a leszálló este hangulatát, fényeit, hallgatni az „Óra” elé gyűlő turisták óránként ismétlődő távoli moraját. Mindig kimentem a térre, még akkor is, ha néhány órám volt két repülő vagy két vonat között. Emlékszem, egyszer este érkeztem, egy nappal előbb a tervezettnél, az Európai Teratológiai Társaság kongresszusára. Egy éjszakát szállodában kellett töltenem (másnap vendéglátóink szállásoltak el, akkor laktam életemben először vízben ringó hajószállóban, szobám ablaka alatt a Moldva csendes hullámai csobbantak, és kacsák hápogtak békésen), s mivel ismerősöm, a „Meteor” rokonszenves, idős portása szívinfarktussal feküdt, jó időbe telt, míg az ismeretlen helyettes – idegenforgalmi csúcsot fogtam ki – szobát kerített. Éjjel 11 óra is elmúlt, eső verte az ablakot, s én – tehettem-e másként? – elindultam a Staroměstské Náměstíre. Sötét volt, és csend, csak az esőcseppek kopogtak az ernyőmön, miközben sietve végigmentem a néptelen Celetná ulicén, a középkori és barokk paloták és házak, a textil- és cipőboltok zárt ajtói és olykor-olykor kivilágított kirakatai között. Aztán kiértem a térre, alig láttam néhány lépésnyire, csak sejtettem a Városháza tornyának tömbjét és a Týn-templom tornyait, és valahol, az esőbe burkolózó tér mélyén, a Husz-szobor körvonalait. A járdán turistacsalád tartott felém, papa, mama, kisebb-nagyobb gyerekek. Megkérdezték – németül –, ismerős vagyok-e errefelé. Már hogy én? Hogyne! Prágát igazán jól ismerem, s a térről is tudok egyet-mást! Például azt, hogy itt zajlott a cseh történelem nem egy fontos eseménye, itt fejezték le 1621-ben a császárellenes felkelés vezetőit, itt tört ki 1945-ben a nácik elleni fegyveres felkelés, itt… Mindenki tudja, ugyebár, hogy a szép, sajnos részben romos Városháza mellett (készakarva hagyták meg a hitleri horda esztelen rombolására emlékeztető romos részt) ott sétálnak körbe óránként a híres „Orloj”, a mesterien megszerkesztett csillagászati óramű apostolai, egy komor csontváz felügyelete mellett, és hogy a térnek azt a sarkát, a maga reneszánsz házaival, szűk utcácskákba torkolló ódon hangulatával külön és sokáig kell élvezni. Csak meg kellene fordulnunk, és – ha nem volna mindjárt éjfél, és teszem azt, holdfény volna – ott tárulkozna előttünk egy furcsa, komor szépségű épületkombináció, a két gótikus ház mögött magasodó Týn-templom (hányszor és hányféleképpen kaptam lencsevégre!), s talán – ha nappal volna – be is mehetnénk ebbe a nagyon öreg templomba, ha másért nem, hogy megnézzük a csillagok titkait fürkésző Tycho Brahe síremlékét… Mindezt egy szuszra elmondtam volna, de… nem engedtek szóhoz jutni. Csak annyit kérdeztek: Hol van itt a közelben egy jó kocsma? A következő pillanatban már nem volt idegenvezetőjük…
—-Másnap, a kongresszus szünetében, ragyogó napsütésben, a Városháza tornyának tetejéről fényképeztem. Jobbról színes-ernyős kis kávéházi asztalok és az Orloj-sarok sgraffittói és magas háztetői, balról, a tér hátterében a Goltz-Kinský palota rokokó csipkéivel, ott pedig megint a Týn-templom és az őt „őrző” házak, ezúttal majdnem felülről. Micsoda kilátás! Mégis, ott a padon, ott éli az ember igazán a tér életét, ott érzi magához legközelebb…
*
—-„A nagy tér, amelynek Prato della Valle a neve, igen nagy, tágas térség, itt tartják júniusban a nagyvásárt. A fabódék a közepén persze nem válnak előnyére… Egy hatalmas oválist körüs-körül nevezetes férfiak szobrai szegélyeznek, azokéi, akik itt tanítottak vagy tanultak. Az ovális körül vizesárok húzódik… A szobrok jó, modern stílusban készültek… néhány közülük igen természethű, valamennyi korának és méltóságának megfelelő öltözékben… Igen szép tér lehetne belőle, ha eltávolítják a faépítményeket…”
—-Goethét idéztem, aki olaszországi útja során Padova és egyben Olaszország legnagyobb terére is elvetődött. Amikor, majdnem pontosan 184 évvel utána ott jártam, már teljesült a költő jogos kívánsága. Nyoma sem volt a piaci bódéknak, a vizesárkon belül árnyas park fáinak lombja susogott (vajon hány diáknemzedék tanult vagy csókolózott a fák között megbúvó padokon? – hirtelen a kolozsvári Sétatéren vagy a temesvári Bega-parton éreztem magam –), de a szobrok ugyanúgy ott álltak, mint egykor, Petrarca és Galilei, Dante és Tasso nézett le rám, és a díszes társaságból az egyik Gusztáv Adolf sem hiányzott (Goethe enyhe gúnnyal jegyzi meg, hogy „a svéd király állíttatta oda, mivel azt állítják, hogy egyszer meghallgatott Padovában egy egyetemi előadást…”). Lehet, hogy a park fáinak lángoló őszi színpompája tette, lehet, hogy annak a ködösnek induló, de már-már a napfény diadalát ünneplő kora reggelnek a hangulata, talán a hatalmas teret szegélyező szebbnél szebb árkádos házak, a Szent Jusztina templom túloldalról idesejlő soktornyú sziluettje, talán mindez együtt, nem tudom megmagyarázni, de valami egészen különös, álomszerű emlék él bennem egy térről, amelyet Prato della Valle-nak hívnak…
*
—-Itt viszont bőven van még fabódé, mindenféle bódé, pult, asztal, kioszk; árulnak virslit, rósejbnit (egy tagbaszakadt, szőke, szakállas holland fiútól vettünk két zacskóra valót), ponyvaregényt és narancsot, virágot és lángost, gyümölcsöt és zöldséget – hiszen a tér tulajdonképpen az utóbbiról kapta nevét –, egyszóval a Piazza delle Erbe-n vagyunk, Verona szívében (majdnem „gyomrában”-t írtam). Tűz a nap, pedig bent járunk a vén decemberben, de nem érezzük, mert ha igaz (és leellenőriztük, igaz), hogy Bolognában zuhogó esőben sem ázik meg az ember az egymást érő árkádok alatt, úgy itt mindennemű időjárási viszontagság ellen nyújt tökéletes védelmet a tarka ernyők és sátorlapok sokasága. A térbe torkolló szűk utcákban kaptunk szobát, és már kora reggel – nem mint a Capulet és Montague családok szerelmes sarjait a fülemile éneke – a piac hangzavara ébresztett. Zsibong, zajong a veronaiak és a turisták tömege a tér közepén büszkélkedő oroszlános oszlop körül, mintha észre sem venné, hogy körös-körül öreg, díszes paloták figyelik a jövés-menést, szobraikkal, freskóikkal, kopott vakolatukkal idézve a nagy családok régi dicsőségét. Mi pedig, mint amikor az ember a lármás vendégseregtől fáradtan néhány percre egy csendes mellékszobába menekül, átsétálunk egy ív alatt, és már ott is koppan cipőnk a Piazza dei Signori kövezetén.
—-Először az az érzésünk, hogy kitűnő film vagy szabadtéri színházelőadás díszletei közt járunk. Pedig a kis tér szépsége valóságos szépség, Dante márványszobra nem papírmasé, s a gyönyörű Loggia del Consiglio karcsú oszlopai, melegszínű márvány- és aranydíszei felett valósággal köszöntenek Verona ősi, római szülöttei, Plinius, a természettudós, Vitruvius, az építész, Catullus, a költő. A költő villájának romjait, két autóbusz között, Sirmione keskeny félszigetének csúcsán, a már őszi párákba burkolózó Garda-tó fölött, harmadnap látogattuk meg – milyen boldogan tért meg ide Rómából a nagyvárostól és Lesbiától megfáradt költő…
—-Vajon itt, ezen a nagy kockaköves, viharos, bővérű korról, a Scaligeri-család uralmának koráról mesélő téren acsarkodtak a két dühödt család szolgái, vajon itt sebezte halálra Tybalt tőre a hű Mercutiót? Két rendkívüli alkalommal nézhettem, élhettem végig Rómeó barátjának halálba torzuló fintorát: Prokofjev balettjében, a leningrádi opera színpadán, mint lenyilazott, röppenő és szárnyaszegett madár hanyatlott egy fiatal táncos összehajló tőrére, és Zeffirelli zseniális filmjében, ahol a kedves kamasz halálos döbbenetben még élcelődik is.
—-Nem tudom, ez a tér volt-e a színhely, és azt hiszem, ez nem is fontos. Mint ahogy az sem lényeges, hogy létezett-e egyáltalán ez a két család és egy fiú meg egy lány e gyönyörű, szomorú szerelme. Hogy ez mennyire így van, azt legjobban „Júlia sírjánál” értettük meg: az ide zarándokoló szerelmespárok, jegyesek, fiatal házasok, az ide címzett levelek írói nem kérdik, vajon a kapucinus kolostor virágba borult kertjéből nyíló kriptában valóban Capuleték leánya pihen? Mint ahogy mi sem tamáskodtunk, hanem nagyon csendben és megilletődve álltunk a langyos, holdfényes(!) estében Júlia erkélye előtt, a Piazza delle Erbe-re nyíló kis utcában.
*
—-Piazza della Signoria… Dallamos neve egyszeriben odarepít az Arno partjára (képeslapokon mindig kék ez a folyó, ottjártamkor piszkos-sárgásan görgette vizét, mint négy évvel előbb, amikor vad, fékezhetetlen áradattá változva elborította szennyes iszapjával a várost). November derekának egyik hűvös, szeles, fukar napfénnyel fel-felvillanó délelőttjén, a Dóm felől értünk Firenze szívébe. Először csak a Palazzo Vecchiót láttuk. Ki ne ismerné ezt a kevélyen felmagasló vad, komor szépségű épületet, karcsú és erőteljes tornyával. Stendhal azt írta róla, hogy „semmi sem hasonlítható hozzá” – vaskos falainak durva kőtömbjei hatalmat és nyugalmat sugároznak. Csak lassan, felocsúdva az első, erőszakos benyomás alól, voltunk újra „jelen”… A téren autók tülköltek, turistacsoportok lihegtek idegenvezetők nyomában, mini-, midi- és maxiszoknyák libegtek a pajkos szélben – azaz dehogy – a téren, a büszke Commune főterén ott zajlott a város mindennapi élete és történetének nagy viharai, ott járnak mindig vitatkozó, csípős nyelvű polgárai, a katonák és kézművesek, művészek és pénzemberek, Dante és Machiavelli, Brunelleschi és Donatello, Michelangelo és Strozzi. Ott jön Lorenzo, az „il Magnifico” barátaival, a „platóni akadémia” oszlopos tagjaival, Polizianóval és Pico della Mirandolával, ott kavarognak ennek az egyedülálló korszaknak és városnak emberei, eszméi, harcai és szépsége, ott hozzák, hatalmas deszkaépítménybe állítva Dávidot (semmitmondó mása most is ott áll a Palazzo bejáratánál…). Ott lángol a máglya, égnek a „Szodoma útját járó” város bűnösségének jelei, könyvek, festmények, ruhák, és ott, igen, ott lángol a másik is, amelyen elégett az, aki égetett, a megszállott, lángoló, égőszemű barát (a San Marco kolostorban benéztünk cellájába, és találkoztunk vele Fra Bartolomeo képén…).
—-Ott himbálóznak a Palazzo oldalsó ablakai alatt a Pazzi-összeesküvés vezetői, ott jár barátaival, tisztelőivel Raffaello, a derűs, az angyalarcú, és ott vitatkozik, valahol, valakivel Cellini mester, az örökké nyughatatlan. A Loggia dei Lanzi emeletnyi árkádjai alól előkelőségek nézik egy ünnepség, egy felvonulás hullámzó, tarka színpompáját – de nem, már csak szobrok állnak a karcsú oszlopok között, Cellini Perszeusza (Pallasz Athéné kegyeltje, a medúzaölő hős kevesebb művészt ihletett, mint anyja, Danaé, a furfangos Zeusz egyik szerelme. Andromédával együtt egy pompeji freskón találkoztunk vele, néhány nap múltán), Donatello Juditja (a Jeruzsálemet fenyegető Holofernészt cselvetéssel ölte meg – történetét számtalan változatban festették meg jelentős és kevésbé jelentős festők), és ismerősünk, Giambologna alkotása, „A szabin nők elrablása”. Őt magát is látjuk, hiszen éppen avatják szép lovas szobrát, a „pater patriae”, Cosimo de’ Medici higgadt méltóságú képmását (a San Lorenzo templom főoltára előtt szinte elmentünk a padlóba illesztett kis márványtábla mellett, rajta csak ez a felírás: Cosimo de’ Medici, Pater patriae), odébb pedig tréfás kedvű polgárok írják gúnyversikéjüket Ammanati félresikerült Neptun-szobrára: „Ammanati, Ammanati, de szép márványt tettél csúffá!”…
—-Mint cseppben a tenger, úgy él itt, ezen a téren Firenze, Olaszország, Európa, valamennyiünk Európájának igazi, örök szelleme.
*
—-Mi egy tér? Épületekkel körülvett térség? Városrendészeti egység?
–
–
[Részletek a Nyitott szemmel c. úti jegyzetekből. Albatrosz Könyvkiadó, Bukarest, 1981.]
–
–
