Úgy féltelek, mint prémjét a róka,
mentem a bőröm, téged mentelek,
sétálóként önfeledtnek látszom,
de ismerek minden rejtekhelyet.
Ha levadásznak mégis bőrömért,
s rólam téged eltávolítanak,
nem történik semmi, meghalok,
mert védtelenek az éjjeli vadak.
Míg kifeszítnek téged, szárogatnak,
én már akkor a földé leszek,
engem nyüvek, téged savak esznek,
ki hinné: mindkettőnk vérezett.
És ha bunda leszel nénik vállain,
s veled dicsekednek úton-útfelen,
majd azt hiszed, hogy ez az, ami jó,
mert fényesebben élhetsz, mint velem,
és majd belédtúrnak kéjes ujjbegyek,
csiklandozva csüngő lábamat –
ennyit hordasz magadban belőlem:
a menekvés nyoma, ami megmaradt.
